Koncert

Régen, egy kis község koncerttermében történt meg az eset. Ősbemutató.
Amatőr zenekar, amatőr karmester, amatőr zeneszerző. Mesterségbeli tudás híján, csak ihlet jutott mindenki számára. Kinek több, kinek kevesebb.

A közönség amatőr. Egyik-másik ember csak azért ment el, mert a szomszédja volt olyan pofátlan, hogy fellengzésképpen vett jegyet a család közelebbi és távolabbi ágának.
Az ilyen dolgok erkölcsi megtorlást érdemelnek. Visszavágást. Hiába a minimálbér, szépen felvetkőzött mindenki, a jegy megvevődött, a kenyér a holnap kérdése lesz.
Művészettel jól lehet lakni? – Látom, valaki máris tiltakozik.

Persze voltak olyanok is, akiket érdekelt a koncert – igen, mert az volt. Valakit vérbeli megkötés vonzott a zeneszerzőhöz, mást a mű címe ragadott meg, amelyet egy plakáton olvashatott – igaz, mára már senki nem emlékszik rá.

A poros kis művelődési ház nagyterme kezdett megtelni. Tóthék kimérten nézték a tömeget az utolsó sorból. Lefitymáló tekintettel méregették az alsóbb osztályúakat – arról nem szólt a fáma, hogy miért a legolcsóbb helyen ülnek. Oláhék a sztreccs és a bizsu minden méretét felvonultatták magukon, gyerekeik – szám szerint öt, de lehet, hogy hat – megmutatták, hogyan is kell pillanatok alatt az olcsó kárpitot lassan, kínosan recsegő hanggal feltépni, valamint az orruk termékét elrejteni – másra fogni, másra rákenni, vagy éppen a szájba beletenni, természetesen a koruk függvényében. Oláhék mögötti sorban ült a kis Magyar család. Teljesen átlagosan, olcsó alkalmi ruhában feszengve helyezkedtek el ­– nem szokásuk a fényűzés, ugyanis nem futja miből. Fiúkat láthatóan nem érdekli a koncert szelleme, fejben valahol az Óperencián túl van. Hétvégén már nem fog túrni az a kurta farkú malac. Talán idén először végre jól fog lakni a család.

Egyre csak telt a terem. Egy ember nem foglalt helyet, ő a baloldali ajtó mellett állt. Bambán, már-már hipnotikusan bámult maga elé. Az őt üdvözlő embereknek bólintott, a többit figyelmen kívül hagyta. Nézte a padlót, és várta a pillanatot. Azt az egyet, amit mindenki vár. Amelyik eljuttatja az embert a teljességhez. Egy belső erő markora fogta a lelkét. Szorította. A való élet gondjai elszálltak felette, már nem foglalkozott a lakáshitellel, az uzsorások fenyegetéseivel. Csak annak az egy pillanatnak élt, ami éppen jött. És tudta, hogy az elkövetkező nagy változást hozhat.

A közönség duruzsolt, a zenekar elfoglalta a helyét. Mindenki kellemesen elhelyezkedett olcsó faszékén. A fekete egyenruhában úgy tűnt, mintha a közepes erősségű fényben fénylene mindenki. Egyszer csak a vonók kopogni kezdtek az állványokon és megjelent egy hasonló fekete ruhában a karmester. Kezet rázott a koncertmesterrel, meghajolt a közönségnek, majd felállt a pulpitusra.

Mély meditációba kezdett a pódium közepén. Látszott rajta a teljes koncentráció, átszellemülés. Még az Oláh csemeték is áhítattal figyelték, Magyarék gyereke csodával határos módon elfelejtette a disznót, pedig éhsége kínzó lehetett.

A pálcát tartó kéz felemelkedett, és egy elnyújtott hosszú mozdulattal megszólította hangszerét, a zenekart. A párbeszédben egy összezengő unisono Fisz hangzott fel. Megszámlálhatatlannak tűnő másodpercen keresztül zengett, majd hirtelen beállt a csend.
A közönség ereiben megfagyott a vér. Az ajtóban álló ember feltekintett a padlóról, egyet előrelépett és várta a folytatást.

A pálca az égbeszökkent, amelyre megszólalt a tiszta kvinttel feljebb lévő Cisz. A közönség előrébb dőlt a székében, még Tóthék is elfelejtették arisztokratikus mivoltukat, és azonosultak a közönség tömegemberével. Az ajtóban álló ember szeme kikerekedett.
Az utolsó hang beintését teljesen átszellemülten a karmesterrel együtt mozdulva intették be, amely egy nagy terccel lentebb levő A hang volt. A hangzó eszközök ordították, sikították az utolsó hangot. A karmester minden erőt ki akart feszíteni hangszeréből, mely egy váratlan pillanatban elhallgatott.

A tömeg megrökönyödött, monoton tapsba kezdett, a karmester meghajolt. Majd levonult a színpadról. Mindenki öntudatlan állapotban elindult hazafelé – senki nem értett semmit.

Egy embert kivéve.

Az amatőr zeneszerző ott feküdt a baloldali ajtó mellett. A lelkét szorító erő megszűnt, és abban a zengő A hangban eltűnt. Eszenciája semmivé lett. Az ihlet mesterségre kélt.

És attól kezdve nem hallotta senki sem ugyanezt a művet még egyszer.