Hazaúton

Ahogy azt megbeszélték, a rabszolgák hajnalra elhagyták a tábort. A fekete férfiak csúfnevekkel illették őket és köpködtek feléjük, miközben a törzs területén vonultak, de kárt nem tettek bennük. Egyik férfi csapott ostorral egy bizonyos Kogler nevű – szintén fekete ember – rabszolga hátára. Az ostorost két őr vonszolta el és keményen megbüntették.

Három órája vándoroltak már a kihalt pusztán. Sehol egy növény vagy fa, ami árnyékot nyújtott volna, csak a kietlen, sivár pusztaság. A rabok szomjaztak, a csekély vízmennyiség, amit el tudtak vinni magukkal szedett-vedett kulacsaikban nem bizonyult elégnek.

Mindegyikükön az a zsákszerű ruha volt még mindig Fred és Marcus kivételével, ők megtarthatták a törzsi prémet. Azonban ők is lemondtak róla és az egyiket Kogler vérző hátára terítették, a másikat pedig egy beteg férfinak adták.

Marcus haladt elől, őt segítette Kogler és Fred. A fekete férfi már lassan egy éve volt a rabszolgák tagja, mégis megőrizte erejét. Ezért is kérte fel őt Marcus a támogatásra. Miközben lassan haladtak a végeérhetetlen pusztán, akadt idejük beszélgetni is.

- Mondd csak, Kogler. Hogy kerültél a rabok közé? Te nem törzstag vagy tán? – kérdezte Marcus a férfit. Kogler összehúzta szemöldökét hosszú, csapzott fekete haja alatt és elhúzta a száját. Nem kedves téma ez előtte. Nagy, erős háta mintha meggörnyedt volna. Megnyalta ajkait a sűrű szakálla alatt.

- De, én is törzstag voltam – mondta. Hangja kellemesen lágyan csengett, nem úgy, mint a többi fekete embernek. – Úgy egy éve történt az egész. Egy párbajban megaláztak. A veszteséggel megbékéltem volna, de mocskolták a nevem és gúnyoltak. Bosszúból aznap éjjel megöltem a másik harcost.

Marcus arca egy pillanatra megkeményedett. Tehát ő tényleg bűnt követett el. Gondolta magában. Nem kéne beengedni a táborba. A férfi észrevette gondolkozását és sejtette azt is, hogy mi járhat a fejében. Következő mondata is mindezt támasztotta alá.

- Tudom mire gondolsz. Bűnös vagyok. Nem kéne megbíznod bennem. Talán igazad is van, de tudd, hogy rengetegszer megbántam már tettemet és többé nem szegülnék bajtársam ellen. Nem tudom mivel vezekelhetnék bűnömért, de téged megvédelek az életem árán is, szabadítóm. – Látszott rajta, hogy nem hazudik. Marcus bólintott és bicegett tovább szótlanul. Nem győzte még meg őt a férfi, de nem tehetett ellenne semmit. Remélte, hogy valóban nem lesz vele gond.

Estére megálltak pihenni, már mindnyájan kifáradtak az egész napos vándorlástól. A volt rabok még most is külön csoportokként ültek le. A „rabok” és a „szolgák” nem vegyültek egymással. Két tüzet is raktak, mindkét csoport köré egyet-egyet. A vezetőjük, Marcus gondolt rá, hogy beszédet tart, de végül nagyon kimerült, és a csekély vacsora után lefeküdt aludni. Fred és Kogler mellette ültek. A fekete férfi betakarta Marcust a prémköpennyel, amit a nap elején ő kapott meg. Épp egy szelet kenyeret rágicsált, Fred pedig a csillagokat nézte.

- Szépek, nem igaz? – szólalt meg váratlanul Kogler. Fred kizökkent elmélkedéséből. Megrázta a fejét és kényszerítette magát, hogy figyeljen a körülötte történő cselekményekre.

- Azok. Nem sokat fogjuk már látni – mondta megvetéssel a hangjában.

- Miről beszélsz? Olyan erdős lenne a vidék ahová megyünk, hogy a lombok eltakarják az eget?

- Tudod te jól, hogy miről beszélek! Nem hagyja a néped csak úgy a szökésünk. Utánunk küldtek csapatokat. Te lehetsz a kém. Sosem láttalak még a bányában dolgozni, és csak te kaptál ütést is. Nem vagyunk eszementek! – faggatta Fred a fekete férfit. – Hol voltál az utóbbi egy évben? Melyik csoporthoz tartoztál?

- A szolgákhoz, de nem éreztem, hogy oda tartoznék. Egyedül, egy sötét sarokban dolgoztam, kerültem a feltűnést. Barátodnak már mondtam, hogy vezekelni akarok. Nem akartam senki szeme elé sem kerülni. Nem árulom el a barátodat, szavamat adom!

- Egy gyilkos szava mit sem számít!

 Fred elfordult és látszólag elaludt. Igazából azonban csak gubbasztott egy foltos takaró alatt és szeme sarkából figyelte a fekete férfit, amint megeszi a maradék kenyerét is, majd felvesz egy követ a földről és elkezdi egy másik kőnek ütögetni, csiszolgatni azzal. Alig telt fél órába és a kövecske egyik oldala hegyesre ki lett hegyezve.

Kogler körbenézett, úgy látta mindenki alszik már. Felállt, éles kövével a kezében és egy száraz bokor mögé húzódott be. A bokor a rögtönzött tábor közepén állt egyedül. A férfi beágyazta magát a száraz növény mögé és az összes menekültre rátekintést nyerhetett. Mindenki békésen aludt nem is tartva az esetleges támadástól.

Hirtelen egy alak meglökte a bokrot. Kogler ijedtében kipattant a bokorból és egy gyors mozdulattal szembefordult megzavarójával. Fred állt előtte, szemeivel gyanúsan kémlelte a férfit.

- Mit csinálsz?! – förmedt rá.

- Én… én… - dadogta. A férfi árgus szemei tovább fürkészték. Az éles követ vizsgálta a kezében. – Én csak őrködök.

- Vagy éppen kémkedsz! Az a kő mire kell?! Azzal akarod megölni Marcust?! – Fred gyanakvása megrémítette Koglert, aki lesütötte a szemét a szitkozódás elől. A férfi kiabálása felkeltett pár menekülőt, köztük Marcust is.

Halk nyögések hallatszottak a sötét tábornál. Az ébredező férfiak kimutatták nem tetszésüket.

- Máris indulunk? – kérdezte egy fiatalabb férfi.

- Mi ez a zaj? – kelt fel Marcus nehézkesen. Hasa elkezdett lüktetni. Vissza kellett ülnie a tábortűz mellé. A kötés teljesen átvérzett. Fájdalom teljesen felnyögött.

Kogler szaladt oda hozzá, félretaszítva az útjába álló Fredet. Ő mérges szemekkel nézett utána, majd ő is utánuk futott. Mindketten fél térdre ereszkedtek Marcus előtt.

- Hagyd békén! – förmedt rá Fred. A fekete férfi éppen a kötést akarta lefejteni Marcusról. A fiú haragos pillantást vetett Fredre. Látszott rajta, hogy nem tetszik neki, hogy így beszél egy segítőkész emberrel. – Menj innen, te kém, különben megbánod! – harsogta Fred. A többi menekült erre felkapta a fejét.

- Kém! – kiáltották riadtan többen is. Mindenki gyanakvóan nézett Koglerre, az egyetlen fekete bőrűre a csoportból.

- Elég! Hagyjátok! – üvöltötte Marcus torkaszakadtából. A fájdalom éles vesszőként nyilallt belé. Összegörnyedt és kezét a hasára szorította. Szája szélén apró vércseppek csöpögtek.

Kogler felállt és Marcus szemébe nézett.

- Nem vagyok kém, és nem kívánok mást, mint békét, de ha mindenki gyanakszik rám, akkor jobb, ha elmegyek innen. Uram – hajolt közel Marcushoz – sajnálom, de el kell távoznom. Sok szerencsét kívánok az útra, és ha a törzs valóban követ, akkor majd én feltartom őket!

- Vagy információkat adsz nekik! – csattant föl Fred.

- Elég! – rivallt rá Marcus. – Elég a gyanakvásból! Kogler, én teljesen megbízom benned, de ha úgy érzed, hogy menned kell, hát menj és én kívánok neked sok szerencsét, barátom! – Kogler elmosolyodott, majd hátat fordított és elkezdett futni a sötét éjszaka leple alatt, visszafelé, nyugat irányába.

Az éjjel eseménytelenül telt el. Reggel azonban nagy volt a felháborodás a kis csoportban. Az eső eleredt hajnaltájt, amitől az összes menekült megázott és didergett. A két törzsi prémköpenyért vitatkoztak. Hol az egyikük hordta, hol a másikjuk. Marcus lázban szenvedett és a hasa is fájt a seb nyomán. Neki lett volna legnagyobb szüksége a köpenyre, de lemondott róla. Látva áldozatát a többiek is inkább az idősebbeknek adták oda köpenyt, akik felváltva hordták azt.

Az eső kopogott mindegyikükön, fájdalmason telt az útjuk. A soha el nem érkezőnek tűnő délután végül meghozta számukra az új reményt, kisütött a nap. Megmelegítette ázott bőrüket. Pár percre megálltak és élvezték a forró napsütést.

Végül már a melegség sem örömmel, hanem mindinkább kesernyés érzéssel töltötte el őket. A forróságban sokkal több víz fogyott, mint normálisan. Keservesen, száraz torokkal vándoroltak előre, kelet felé.

- Merre megyünk? – kérdezte az egyik férfi, miután bealkonyult és eldöntötték, hogy tábort vernek éjszakára. Tüzet sajnos nem tudtak gyújtani, az egész terület kihalt, egy fa, vagy bokor sem nőtt a homokos földben.

- Keletre, az Erdőlakók országába – válaszolt Marcus helyett Fred. – Barátom a főnök fia, örömteli fogadtatásban lesz részünk! Kiskirályként bánnak majd velünk pár napig, utána is jó dolgunk lesz. Dolgozunk, földet művelünk, amiről csak álmodtunk mindnyájan az elmúlt évek során!

- Én vissza akarok menni a Birodalomba! A családom ott volt három éve, még most is ott élhetnek.

- Menj! Ha tényleg elhiszed, hogy azután, hogy elhagytad őket s dezertáltál Alvetnába visszafogadnak, hát menj, drága barátom, Olreg. – Fred szavai mintha gyomron vágták volna az egykor izmos, erős harcost, aki most csontkollekció volt, mindössze árnyéka régi énének. Elszégyellve feküdt vissza a földre.

- Te veled mi a helyzet Fred? Tudsz mindent mindenkiről, de mi rólad egy szót sem tudunk! Mi történt előző életedben, hogy kerültél a foglyok közé? – Vette át a szót Olreg mögül egy férfi, aki nem lehetett több harmincnál, de arcán a ráncok ötvennek mutatták már.

- A múltam csak rám tartozik – mondta Fred, s elfordult az őt fürkésző szemek elől. Szemöldökét összehúzta, mérgesen átkozta a tömeget. Marcus ezt a pillanatot választotta a felébredésre. Émelyegve, szédülve kelt fel, s épp elcsípte Fred utolsó mondatát.

Nehezen felült, közben végig hasát fogdosta. Távolba révedő tekintettel átvizsgálta a tájat, majd keservesen észlelte, hogy álmából felkelve visszacsöppent a valóságba, a kegyetlen, kopár vidékre. Álmában ismét a lágy, zöld pázsiton aludt, mint régen oly sokszor. Bámulta a csillagokat a fák lombjai alól és semmi dolga nem akadt. Most pedig ott volt egy tömeg élén, sebesülten, halálát kívánva, de nem lelhetett békét. Át kellett vezetnie az embereket a biztonságot nyújtó határ túloldalára.

- A múlt béklyóként tartja fogva az embert. Mondd el, mi történt veled, hátha megenyhül a lelked – mondta Marcus. A férfi maga elé meredt pár pillanatra, majd felsóhajtott és nekilátott jól kidolgozott meséjének.

- Régen én is a Birodalomban éltem, mint oly sokan közületek – nézett az elnyűtt férfiakra. – Felderítő voltam. Egy expedíciót küldött ki a király, hogy én és a kis csapatom kémleljük ki Alvetna népének szokásait. A terv szerint a Vörös Sáska törzsbe kellett volna beolvadnunk, ők hasonlítanak leginkább a keleti emberekre, de útközben bele futottunk pár fekete férfiba. Társaimat megölték, de én nem adtam könnyen az életem. Súlyos sebet kaptam, hasonlót, mint a tied, Marcus. – Felhúzta ruháját és valóban ott volt halványan egy hosszú heg a hasa közepén. – Elvittek a törzsükbe kihallgatásra, de túl gyenge voltam a beszédhez. A sámán meggyógyított, és a bányába helyeztek fogolyként. Ez hát az én történetem. Jobbra számítottatok tán? Olyanra, amiben gyanakodhatnátok?! – Fred mérgesen járatta körbe-körbe a szemét.

- Nem gyanakszik rád senki sem, barátom – tette rá kezét Fred vállára Marcus. – Hogy érzed most, hogy elmondtál mindent?

- Pszt! – intette le Fred és ujját figyelmeztetően felemelte. Nyugat felé kémlelt szemével, de nem látott semmit. Először. Másodjára azonban a kis dombon túl mintha egy fejet vett volna észre. Intett Marcusnak, hogy nézzen oda. A fiú engedelmeskedett. Az ő sas szeme már jobban ki tudta venni a formákat. Valóban egy fej volt ott. Nem is egy! Körülbelül két tucat férfi állt lesben a dombocska túloldalán.

Egy férfi hirtelen felállt. Bőre sötét volt, mint az éjszaka. Prémköpenye rázúdult a vállára, körülölelte halvány alakját. Marcus azonnal felismerte. Engvar volt az.

- Mindenki! Fussatok! A határ már nincs messze! Meg se álljatok, míg erdős tájhoz közeledtek! – üvöltötte. Az emberek értetlenül néztek rá. Ők nem vették ki a férfi alakját a távolban. Fred viszont már látta Engvart és aggódva pattant föl. Kezével Marcus hóna alá nyúlt, s felsegítette őt.

- Kogler, te mocskos áruló! – kiköpött.

Marcus rá sem hederített. Az ő figyelmét a rájuk vadászó férfiak kötötték le. Fred sürgetve próbálta mozgásra sarkalni a fiút, de ő egy tapodtat sem mozdult. Kezével azonban intett a többi férfinak, hogy meneküljenek, ahogy csak tudnak.

- Nem támadnak – állapította meg nyugodtan Marcus.  – Addig nem, míg át nem lépjük a határt. Vérrel kötöttük meg a szerződést, nem fogják megszegni!

Mintha Marcus szavainak akarnának ellentmondani, hirtelen egy vessző fúródott az egyik gyanútlanul alvó idős férfiba. Riadtan kelt fel, s ébredt rá, hogy élete utolsó másodperceit rúgja. Halkan felhörgött, majd kiment belőle az élet.

- Meneküljetek már! – üvöltötte ezúttal méregtől elvörösödő képpel Marcus. Azonnal felpattant az összes menekült és fejvesztve rohantak, ki-ki a maga útján. A fekete férfiak azonban nyílzápor alá vették őket. Egy tucat nyílvessző repült feléjük, majdnem mindegyik célba is talált.

- TÁMADÁS! – hallották Engvar eget rengető ordítását, amint kiadja a parancsot. Egy másik tucat lándzsás férfi ömlött le a dombról, mint a hullám a tengerből. Ordítozva, lándzsájukat fejük fölött pörgetve szaladtak a védtelen emberek irányába. Ám ők sem voltak ma született bárányok. Amit csak tudtak – követ, botot, homokot – dobáltak a feléjük rohamozóakra, de a helyzetük kilátástalan volt.

Egyetlen hullám elsöpörte őket a föld színéről. Mindössze heten élték túl az első támadást, beleértve Fredet és Marcust is, akiket közrefogtak a megmaradt volt rabok. Aki csak tudott fegyvert kerített magának. Lándzsát, vagy tőrt, de túl kevés fekete férfit sikerült fegyvertelenné tenniük, ezért hármuk kezébe csak nyílvessző jutott, azzal próbáltak meg közelharcba bonyolódni.

Az egyik fekete férfi előre ugrott és szúrt lándzsájával, de valami hirtelen halálát okozta. Egy csiszolt kő találta halántékon a támadót. Marcus a lehetséges elhajító irányába nézett és legnagyobb meglepetésére Kogler közeledett feléjük. A meglepett lándzsás férfiak pár pillanatig haboztak.

Kogler felkapta az elesett lándzsáját és pár pillanat alatt megölt még kettő embert. A menekültek is kihasználták helyzetüket és kitörtek védő állásukról, azonban csak egy embert terítettek le, a képzett harcosok játszi könnyedséggel hárították támadásukat, majd ölték meg őket. Marcus megragadott egy tőrt és a felé támadó férfi nyakába vágta. Fred egy kardot húzott ki az egyik törzstag övéből és azzal kaszabolta őket.

A kis csatát megnyerték, de szörnyű veszteség árán. Harminc menekült lelte halálát, és mindössze egy tucat férfit sikerült megölniük, de azt is csak a meglepetés és Kogler – a volt harcos – erejével.

- Gyerünk, futás, a távolból már látni a határt! – sürgette őket Kogler, mit sem törődve Fred megvető tekintetével.

Megpróbáltak elindulni, de Marcus két lépés után összeesett és fájdalmasan felnyögött. Fejét rázta bánatában, öklével a földet püfölte.

- Menjetek nélkülem! – szólt rájuk, mikor Kogler kezdte felemelni őt a földről.

- Nem! Nem hagyunk hátra senkit! – állt ki maga mellett Kogler, s felállította a fiút. – Majd én viszlek, ha kell.

- Azt már nem! – torkollta le Fred a segítőkész férfit, s arrébb lökte őt. – Egy áruló kezébe nem adom az életed, Marcus! Majd én viszem, te pedig kotródj innen!

- Együtt kell lennünk, különben esélyünk sincs. Én erősebb vagyok, te egyedül nem bírod el. Engedd, hogy segítsek! – kérlelte őket Kogler. Válla mögött folyton hátra tekingetett és figyelte a feléjük sétáló férfiakat. Mind a felderítő kasztba tartoztak, kezükben jól megmunkált íj volt, de mégsem támadtak. Miért?

- Mihez kezdesz? – kiáltott rájuk váratlanul Engvar. – Menekülsz, vagy szembe nézel velünk? Az íjászaim egy parancsra nyílzápor alá vesznek titeket! Állj ki velem is, mint Sitával, és akkor barátaid békében távozhatnak!

Marcus halkan nyöszörgött és már indult volna Engvar felé, de Kogler megragadta a vállát. Megrázta a fejét, majd a lassan közeledő íjászok felé bólintott.

- Nem tudnak jól célozni ilyen sötétben, csak időt akarnak nyerni. Futnunk kell, méghozzá most azonnal!

Fred ismét ellenkezni akart, de Marcus félbeszakította. Kezét rátette az őszülő férfi felemelkedő karjára, s visszanyomta a teste mellé.

- Én megbízom benned, Kogler. Fred, engedd, hogy ő segítsen, ha áruló is, mit tehetünk? – Fred bosszúsan felsóhajtott, majd biccentett a fekete férfi felé, hogy viheti Marcust. Ebben a pillanatban egy nyílvessző állt Fred vállába. Hátratántorodott a lökési erőtől, de mintha meg sem érezte volna a fájdalmat.

- Már jól látnak minket. Gyerünk, futás! – sürgette őket Kogler. Marcust vállára vetette és elkezdett kocogni. A fiú, mint egy zsák hevert a férfi vállán. Deja vu érzése támadt. Ugyanúgy hagyja el Alvetnát, mint ahogy belépett, pontosabban behozták. Szánalmas tehernek érezte magát vergődve a férfi vállán.

Fred kihúzta magából a nyílvesszőt, mikor már senki sem rá figyelt. Kogler és Marcus lassan kocogtak előre. Mögötte pedig a felderítők egyre közelebb és közelebb lépdestek és szemüket meresztették. Amíg nagy tömeg volt vakon is ellőhették nyilaikat, de három embert nem találnának el, ilyen koromsötétben.

Fred megvonta a vállát, majd maga is a kocogók után indult. Vállából vér szivárgott, de őt ez hidegen hagyta, a fájdalmat pedig – mint pár jó pár esztendeje – nem érezte.

Az üldözőiket láthatóan meglepte Fred viselkedése. Össze kellett volna esnie a fájdalomtól, nem pedig egy rántással kihúzni a nyílvesszőt. Pár pillanatig haboztak, ez elég is volt a kis menekülő csoportnak, hogy ismét egy dombocska mögé bújhassanak, eltűnve a szemük elől.

Engvar parancsa visszhangzott az egész kihalt térségben. Fejvesztett üvöltését még a határon túl is hallani lehetett. A határőrök bizonyára felkapták rá a fejüket.

- UTÁNUK! – harsogta újra meg újra Engvar habzó szájjal kiáltva a szavakat. A férfiak rögtön utánuk iramodtak, kezükben íjukkal.

Fél órája menekült erőltetett tempóban a kis csoport, de a határ még mindig messze volt tőlük. Fred kezében zsákmányolt kardjával haladt leghátul, vissza-visszapillantva üldözőik felé. Szerencsére egy kitérővel sikerült megzavarniuk őket. Miután a domb elrejtette pár pillanatra az alakjukat megváltoztatták útvonalukat és tettek egy kis kitérőt dél felé. A prémköpeny alá rejtőzve megvárták, míg elvonulnak a felderítők, akik végül nem vették észre őket. Kis kerülő után visszatértek kelet irányba, Marcus hazája felé.

Kogler nem bírta tovább a nagy teherrel a vállán. Egyre csak lassabb és lassabb lett, végül lába belesüllyedt egy sáros homokrészbe, és ő összeesett. Ügyelt rá, hogy Marcusban ne tegyen kárt, ezért hatalmas akaraterejével kényszerítette magát, hogy csak fél térdre zuhanjon. Marcus lebukfencezett a hátáról és nagy nehezen felállt.

- Nem kell tovább hurcolnod. Látom, hogy nem bírod – mondta kedves hangon. Próbált magabiztosnak, kipihentnek látszani, de hangja zihálását még egy gyermek is észrevette volna. Kogler megrázta a fejét.

- Esküt tettem, hogy megvédelek, még az életem árán is. Csak öt percet pihenjünk, utána folytathatjuk utunkat. – kérlelte a fiút. Marcus hálásan bólintott, neki is jót tenne most pár perc pihenő.

- Öt perc múlva ér ide Engvar, ugye? – fintorgott Fred. - Miért nem ölsz meg minket most, miért várod meg, hogy ők öljenek meg?!

- Elég legyen már! – förmedt rá Marcus haragosan. Hangját túlzottan felemelte, gyulladt torkából köhögő roham jött rá. Pár pillanat alatt azonban abba maradt és folytatni tudta monológját. – Ha már a gyanakvásnál tartunk, akkor mi történt veled, Fred? Az előbb még egy nyílvessző ütötte át a válladat.

- Sokat megéltem már, ez meg sem kottyan. Majd ellátom, ha biztonságos helyre érünk. Az a lándzsa sokkal nagyobb fájdalmat okozott, azóta semmi nem fáj már. – Szavai teljes igazságot mondtak, azóta valóban nem érzi a fájdalmat, de a lándzsaszúrását az álmatlan éjszakákon mindig újra meg újra átéli.

- Azt mondtad birodalmi vagy, igaz? – kérdezte váratlanul Kogler. Fred bólintott. – Az a tunika a tiéd volt, amiben párbajozni szoktak a foglyok? – Marcust meglepte a kérdés, pedig jobban belegondolva ésszerű volt feltenni. Eddig neki eszébe sem jutott azon elmélkedni, honnan jutott a Fekete Medve törzs egy birodalmi könnyűvérthez.

- Nem. A társamé volt. Az enyémet, mint már mondtam; átszúrták. – Fred elfordult tőlük és a távolba meredt. Azokra az időkre gondolt, amikor még boldogan élt a Birodalomban. Hiányzott neki sok minden, leginkább a békés házikója a folyó parton. Kirázta fejéből a gondolatokat és kiköpött mérgesen a homokba.

Marcus végig szemlélte a férfit, de nem vont le semmi következtetést belőle, ezért inkább a lihegő Kogler felé fordult, akin látszott, hogy a lelkiismeret még most is mardossa a szívét. Azért vállal értem ennyi felelősséget, mert megszabadítottam? Vagy inkább azt hiszi, hogyha segít nekem, akkor megszabadul az emlékektől? Jutott eszébe ez a gondolat. Szívesen elmélkedett volna ezen, de Fred összecsapta két tenyerét és rájuk szólt.

- Induljunk. A határ már nem lehet messze. A föld nem teljesen száraz, a folyó a közelben van. – Felkeltek a földről, Kogler ismét vállára vette Marcust, aki nem győzött hálálkodni, majd elindultak megint a kínkeservesnek ígérkező úton.

Negyed órája sem bandukoltak, de végre egy kis dombocska mögül kiérve megpillantották a folyót és azon túl a fákat a messziségben. A folyóparton valami szokatlan is volt, amire Marcus nem emlékezett. Egy vadász les pompázott ott és benne három csuklyás vadász vizslatta a határt. Jól megnézve a folyó egész szakaszán voltak ilyen kis vadász lesek. Ezek szerint az Erdőlakók felkészültek Alvetna fogadására. Marcus szemébe könny csordult, végre hazatért.

Örömteli pillanata egy szempillantás alatt szerte foszlott. Hangos ujjongó kiáltásokra lett figyelmes és a következő pillanatban egy nyílvessző szúrta át Kogler lábikráját. A férfi fájdalmasan felnyögött és eldőlt. Marcus lezuhant a porba. Fred kirántotta karját övéből és eléjük állt. Engvar és mellette a pár íjász kifeszített íjjakkal meredtek rájuk.

- Azt hittétek megmenekülhettek? – kérdezte megvető hangon. A három alak a kis dombocska tetején állt, a vadászok látóhatárán kívül. Marcus reménykedett benne, hogy észreveszik őket, de eddig még nem tették meg. – Ilyen közel a határhoz elbukni. Szégyen – mondta. Közelebb lépett a kis csoporthoz. Fred fenyegetően felemelte a kardját és rámordult a törzsfő egyetlen fiára.

- Dobjátok el, vagy most azonnal meghaltok, mind! – kiáltotta valaki a felderítők közül. Engvar figyelmeztetően hátrafordult és hallgatásra intette. Ez a pár pillanat, amíg elfordult elég volt a menekülőknek. Kogler kikapta Fred kezéből a kardot és elhajította. A fegyver pörögve repült Engvar felé. Ő az utolsó pillanatban vette észre a fegyvert, már nem volt menekvése. Arrébb húzta a törzsét, de a kard a mellkasába fúródott. Engvar hátrazuhant és legurult a dombról. A prém felfogta a kard halálos csapását, de így is sok napba telik mire ismét felépül.

Zuhanása adott egy jó ötletet Marcusnak. Átkarolta Fredet és Koglert is, majd magával rántotta őket. Sorra hányták, vetették a bukfenceket, mire leértek a dombocska aljára. Fred értetlenül, bosszankodva nézett rá, főleg, mikor Marcus bukfencezés közben kiabálni kezdett.

- SEGÍTSÉG! VADÁSZOK SEGÍTSETEK! – A kiáltása eljutott az őrszemek fülébe. Lepattantak vadász lesükből és vizslatták a környéket. Megtalálták a három bukfencező alakot, amint épp leértek a dombocska aljára. – Én vagyok az, Marcus! – kiáltotta a fiú utolsó erőfeszítésével, majd nehéz nyomást érzett a fejében és minden elsötétült.