A táborban

A vadászok megszeppenve eresztették le fegyvereiket. Arthur csodálkozva meredt a sárkány hátán ülő fiúra. Az eső kopogott körülöttük, meg-megvilágítva a kis terepet a villámok nyomán.

- Dalton? – ismételte meg magát Arthur, mintha nem akarna hinni a szemének. – Hogy kerülsz te a szörnyeteg hátára?

- Ő nem szörnyeteg! – kiáltotta, mikor meghallotta Zeyn fojtott morgását. – A neve Zeyn. Mindent elmesélek, de előbb találkoznom kell Telmával.

- Arról szó sem lehet! – Arthur felszegte az íját, mire a többi vadász is hasonlóan cselekedett. – Megszegted a törvényt, többször is. Velünk jössz a fogdába!

- Hallgassatok meg! Nem érek rá most, sietnem kell, különben… - Hirtelen egy vessző süvített el a feje mellett. Arthur bocsájtotta útjára, ügyelve rá, hogy csak ijesztésképpen tegye azt.

- A következő a nyakadba fúródik – fenyegetőzött. Zeyn felbődült, mire mindenkiben megfagyott a vér. Egy hatalmas ugrással a rangidős vadász elé került, s rászegezte nagy pofáját. Kitátotta száját, kivillantva végzetes agyarait.

- Ismételd meg! – ordította. Hangjától még a házak falai is megremegtek. Ebben a pillanatban dörrent az ég is, aláhangoztatva Zeyn ordítását, mintegy válaszképpen.

Arthurt elöntötte a félelem, bár ezt senkinek nem ismerte volna el. Akarata ellenére is leeresztette az íját, remegve állt a legendás szörny előtt. Arcán végiggördültek az esőcseppek, mozdulni sem bírt. Dalton lepattant Zeyn nyakából és odaállt a vadász elé.

- Hol van Telma? – kérdezte kizökkentve pánikjából a vadászt. Ő gondolkodni sem bírt, ezért rögtön rávágta az első szót ami az eszébe jutott.

- Ott – mutatott Dalton mögé. Valóban ott sétált vöröses rózsaszín ruhájában a gyógyító asszony.

- Dalton, - szólította meg az asszony a fiút. Háttal állt neki, csuklyája eltakarta a fejét. Fogalma sem volt róla, honnan ismerte fel őt az asszony. Megfordult és üdvözlésre emelte kezeit. – már vártalak! – Megölelték egymást, ám ebben az ölelésben nem volt semmilyen szeretet, inkább afféle szertartás volt.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok? – kérdezte.

- Ki más jött volna Remus kisállatkáján? – Zeyn felhördült, ragyogó szemeit Telmára emelte, felszabadítva Arthurt a fogságból. – Ne kapd föl a vizet, Zeyn. Nem úgy értettem. – Megpaskolta a sárkány fejét. – Mi szél hozott ide? Remusnak sem árultam el semmit a tervemből, nektek sem fogok – jelentette ki barátságos hangnemben.

- Fogsz! – mordult rá Zeyn még mindig megbántva az előbbi elnevezéséből. Még hogy ő, a nagy sárkány egy kisállat lenne? Velejéig hatolt ez a sértés. Mérgesen kifújt az orrlyukain. A párás levegőben kis füstös felhőcske keletkezett horkantása nyomán.

- Beszéljünk hat szem közt – mondta Dalton alig hallhatóan. Telma mosollyal az arcán bólintott. Szó nélkül hátat fordítottak a vadászoknak, akik még mindig nem bírták feldolgozni a látottakat. Arthur leesett állal állt a tér közepén, haja már csutakos volt a zuhogó esőtől.

Ahogy elvonultak egy nagy pavilonhoz, ahol egyedül lehettek Zeyn előreugrott és vicsorogva vetette rá magát az asszonyra. Ínye is kilátszott a fogai fölött. Arcán a vörösen égő fáklyák lángjai tükröződtek vissza. Telma meg sem ijedt a közelgő halál lehetőségétől, helyette inkább elmosolyodott. Kezét rátette Zeyn orrára, s visszanyomta őt.

- Nyugodj meg, nem akarok én keresztbe tenni Remus terveinek – szólalt meg az asszony látva a sárkány dühtől vörösen izzó képét és ugrásra készülő, megfeszített izmait.

- Mik hát a terveid, főnökasszony? – kérdezte Dalton. Kicsit furcsállta, hogy Telma egy szót sem szólt a szökéséről, de olyan sok különleges dolog történt vele az utóbbi időben, hogy jobbnak látta nem feszegetni a témát.

- Nem vagyok főnökasszony. Cowin veszi át a vezetést, persze csak Marcus hazajöttéig. Jelenleg a bányában raboskodik, de nemsokára ki fog onnan jutni, persze, ha túléli a párbajt.

- Milyen párbajt? – kiáltott fel aggódva Dalton. – Honnan tudod mindezeket? – Telma sejtelmesen elmosolyodott.

- Látnoki gömb birtokában van – jegyezte meg Zeyn mérgesen. – Remus vezette el hozzá, több éve. Arról nem volt szó, hogy átveszed a vezető szerepét. Remus mérges lett. Miért tetted?

- Azt hittem egyértelmű. Ernest vérszemet kapott, most is azt tervezgeti, hogy megöl téged, kisfiam – nézett Daltonra. – Aliz ápolja a gyengélkedőn, de túl sok bajt okoz nekünk a folytonos dühkirohanásaival. Szegény lányt is felpofozta egyszer. – A fiú keze reflexszerűen ökölbe szorult. -  Nem tudom mivel csillapíthatnám a mérgét.

- Majd én ellátogatok hozzá.

- Igazán hősies gondolat, de épp téged akar megölni. Ne felejtsd el, hogy ő méltó a főnök névhez, könnyűszerrel legyőz téged. – Zeyn hangja nem sugallt félelmet, sem aggódást. Egyszerű tényeket közült. Az ég ismét feldördült.

- Nézzenek oda – panaszkodott Telma. – Szegény Cowin elázik ebben az esőben. Amióta elindult kutatja Marcust, de már úton van hazafelé. Úgy hiszem, ma még én leszek a főnök. Ő sem lehet olyan bugyuta, hogy ilyen vihar közepén az ösvényeken barangoljon.

Dalton elhúzta a száját és elfordult. Telma nyilvánvalóan rejtegetett valamit, de nem tudta mi lehet az. Jobbnak látta nem foglalkozni vele. Fontosabb célt tűzött ki magának. Ernestet akarta felkeresni, és elbeszélgetni vele.

- Hová mész?! – üvöltött rá Zeyn, miután Dalton megfordult és kilépett a pavilon nyújtotta biztonságból a tomboló viharba.

- A gyengélkedőre. – Ezzel el is tűnt egy vastag tölgy törzse mögött. Dühösen, trappolva lépett előre. Köpenye megvédte az esőtől és a hidegtől, de lábbelije átázott a sáros földön. Magában puffogva sétált végig a gyengélkedőhöz vezető úton. Mikor végre odaért nem az ajtón ment be. Sorra végig járta a szobák ablakait, ahol gyertya pislákolt. Három szoba volt foglalt. Az egyikben egy vadász aludt nyugodtan, a másikban pedig egy gyermek feküdt vizes borogatással a homlokán. A harmadikba benézve megpillantotta Ernestet, amint az ágyon ült és a bütykeit ropogtatta. Látszott rajta, hogy ideges.

Ismét megdörrent az ég, s villámlott. Dalton az ablakban igazán rémisztőnek tűnt a villámlás közepette. Ernest épp akkor nézett oda, megpillantva idegessége okozóját, Daltont. Felpattant ágyáról és mérgesen verni kezdte az ablakot. Recsegve, ropogva pattogott az üveg. Daltont mérges szemmel nézte az egykori főnököt, amint vörös fejjel ordítozott. Az üveg hangszigetelt volt, de látszólag hamarosan megadja magát.

Nem is kellett sokat várni erre, az üveg halk reccsenéssel betörött, s szilánkokra esett. Ernest vöröslő fejjel ordítozott.

- Megölted a fiamat! – üvöltötte le nyáladzó szájjal a fiút. Csapkodott mérgében, a szilánkok felsértették a bütykeit, de látszólag nem is érdekelte, talán észre sem vette. Dalton nyugodt arckifejezése láttán kicsit lecsillapult a dühe, de még mindig minden izmát megfeszítve tartotta, készen a támadásra.

- Marcus nem halt meg – mondta nyugodtan a volt főnök szemébe nézve. – Messze van innen, de jól van. Hamarosan visszatér.

- Ne hazudj! – förmedt rá. Ismét elöntötte a méreg, kapálózott a fiú után, de sehogy sem érte el. Dalton arckifejezésétől pedig inába szállt a bátorsága. A fiú olyan eltökéltséget sugallt, hogy még a legerősebb férfiak és kétszer meggondolnák, mielőtt neki támadnának.

- Nem hazudok, tudom, hogy jól van.

- Honnan?!

- Azt… - tudta, hogy nem mondhatja el Remus titkát az arra nem méltóknak. Ugyanakkor Ernest megérdemli, hogy biztonságban tudja a fiát. Keserű szájízzel, de végül belátta, hogy nem árulhatja el a druida kilétét. Ha tudnának róla, mindenki hozzá sereglene gyógyításért, esetleg tanácsért. – Nem mondhatom el. Tudd, hogy jól van, és hamarosan visszatér, de nem árulhatom el, honnan tudom. Bíznod kell bennem, uram. – Az „uram” szócskát próbálta legkevesebb ellenszenvvel mondani, hátha Ernest megtisztelve érzi magát és hinni fog neki. Ám a férfi mintha meg sem hallotta volna.

Eltűnt az ablakból. Dalton benézett a szobába, hol lehet a férfi, aki előbb még vele szemben állt. Olcsó trükköt vetett be. Ahogy a fiú behajolt a szobába, az ablak alatt guggoló Ernest megragadta a nyakát és berántotta őt. Dalton kapálózva próbált talpon maradni, de a szilánkok megsértették a bőrét, ezért nehezére esett ellenállni.

Lezuhant hangos koppanással a földre. A volt főnök rávetette magát. Rátérdelt a mellkasára, kiszorítva belőle a szuszt. Kezeit a nyaka köré fonta, s fojtogatta a fiút. A harag elöntötte az agyát, s dührohamot kapott tőle. Képes lett volna megölni a fiút, ha ő nem tesz semmit a védelmében.

Dalton megerősödött az elmúlt pár nap alatt. Egy pillanat alatt kivergődött a férfi fojtogató karjai alól, bukfencezett egyet, majd felállt a szoba sarkában. A hold sápadt fénye beáradt a szobába megvilágítva mind a kevés tárgyat. Az ágyat, a szétnyűtt szíjakat, amivel Ernestet szokták lekötözni. Megesett a szíve rajta. A férfi szemei vérben forogtak, kezén több sebből csordogált a vér a szilánkok nyomán. Ordítva ugrott előre a fiú felé.

- Megölted a fiamat! – hangoztatta folyton. Dalton tudta, hogy le kell nyugtatnia. Később megbánta tettét, de ebben a pillanatban jó ötletnek tűnt. Kilépett a felé rohamozó férfi elől és egy könnyed mozdulattal fejbe kólintotta. Ernest azonnal eszméletét vesztette, s elterült a földön.

A fiú fölé térdelt, kiszedegette a szilánkokat a kezéből. Az ajtó hirtelen nyikorogva kinyílt. Sápadt fény, egy gyertya lángjának vöröses fénye borult a sötét szobára. A gyertyát egy fiatal hölgy tartotta, arcán egy duzzadt sérülés. Dalton azonnal felismerte; Aliz jött be a szobába. Bizonyára meghallotta a dulakodást.

A lány nem ismerte fel a fiút, nem is csoda, hiszen teljesen megváltozott. Barna köpenye időközben a fejére csusszant. Aliz mindössze annyit látott, hogy egy csuhás alak térdel Ernest mellett, aki mellesleg ájult és vérzik is. Felsikított félelmében.

- Pszt! – kiáltotta neki Dalton. – Én vagyok az, Dalton. Nem ismersz meg? – Levette fejéről a csuklyát, s rámosolygott a megszeppent lányra.

- Dalton?

- Igen, én vagyok az. Sok mesélni valóm van, hamarosan elmondom, de segítened kell. – Szemeiből könnyek csurogtok le. Túl erősen ütötte meg Ernestet és most aggódott miatta. – Dührohamot kapott, muszáj volt védenem magam. Segíts meggyógyítani, kérlek!

A lány felébredve elszenderedéséből és meglepetéséből gyorsan odaszaladt hozzájuk. Megvizsgálta a férfi mozdulatlan testét. Látva Dalton aggódó képet rátette a kezét a fiú vállára.

- Nem lesz baja, csak elájult. Hozz kötszert, ott van az egyik fiókban. – Hátramutatott egy kis éjjeliszekrényre. Dalton gyorsan odaugrott, és már hozta is a tiszta, fehér kötszert.

Aliz valami folyékony, átlátszó szert öntött a férfi karjára, s letörölte a vért. Ezután bekötötte a kötszerrel. A vérzést sikerült elállítaniuk, de Ernest még mindig eszméletlen volt. Feltették az ágyra, s oldalra fektették. A lány ismét valamilyen gyógyszert adott az eszméletlen férfinek, ám ez vöröses volt, iszapszerű.

- Ez micsoda? – kérdezte a fiú elkerekedett szemekkel. Még sosem látott ilyen gyógyszert.

- Fájdalomcsillapító és nyugtató. Saját recept! – mondta büszke mosollyal az arcán. – Ezzel meg is volnánk. Talán, hagyhatnánk pihenni.

- Nem lehet, Aliz. Megütött téged – mondta Dalton. – Ezen kívül el kell beszélgetnem vele Marcusról is.

- Meg… meghalt? – kérdezte gyengén a lány. Hangja remegett, arcán a mosoly egy pillanat alatt lekókadt.

- Nem, dehogy – vágta rá gyorsan, megelőzve a lányból feltörni kívánkozó sírást. – Jól van, csak éppen nagyon messze innen. Talán – elhallgatott pár pillanatra – Alvetnában lehet. Viszont ő nem akar meghallgatni – nézett rá Ernestre. – Nem akarja elfogadni, hogy fia még mindig életben van.

- Hogy érted, hogy talán Alvetnában van? Ha nem vagy benne biztos, akkor honnan tudod, hogy jól van? – kérdezte a lány. Aggódása csupán egy pár pillanatig enyhült.

- Ezt nem mondhatom el – elhúzta a száját – sajnálom. Hinnetek kell nekem, Marcus életben van.

- Hiszek neked – mondta a lány mosollyal az arcán. – Nos, elmeséled mi történt veled, mióta eltűntél, vagy azt sem mondhatod el?

- Nem tudom. Azt hiszem, hogy azt sem mondhatom, de hamarosan megtudod, ebben biztos vagyok. – Hirtelen egy bagoly szállt be a szobába. Dalton rögtön felismerte, Remus volt az, állati formában. Nagy szemeivel a fiú tekintetébe ásta magát, mintha azt sugallná „Mondd el neki!”. Dalton hallotta is magában a szavakat. Felébredt képzelgéséből és ekkor vette észre, hogy nem jött be semmilyen állat a szobába, csupán az elméje szórakozott vele, vagy talán Remus küldött neki egy jelet? Nem tudta eldönteni. Tanácstalanul kinézett az ablakon a felhős égre. A vihar már elcsendesült, de ismét sötét felhők igyekeztek eltakarni a holdat, hamarosan újabb vihar készült.

Remus vonítását hallotta meg. Nem tudta volna összekeverni semmi mással, túl jól ismerte már. Ebből rájött, hogy el kell mondania az igazat Aliznak.

- Azt hiszem, mégiscsak elmondhatok mindent – mondta. Szépen lassan mindenről beszámolt a lánynak az elejétől kezdve. Aliz egyes részeknél – amikor megszökött, s altatót csepegtetett az ajkára – el is nevette magát, de bármilyen hihetetlen is volt, hitt neki. Miután elmesélt mindent a vihar ismét tombolt odakint. A lány szóhoz sem jutott.

- A te feladatod hát megnyerni a háborút? – kérdezte.

- Igen, de nem tudom hogyan kezdjek neki. Zeyn segíteni fog. Hamarosan bemutatlak neki. – Ernest felmordult a hátuk mögül. Teljesen el is feledkeztek róla.

- Már várom a találkozást. Mindig is tudtam, hogy a Bogro – megrázta a fejét – akarom mondani Zeyn nem veszélyes, hanem jóságos teremtmény – javította ki magát. – Mindjárt felébred – mutatott a mozgolódó Ernestre. – Azt hiszem, beszélned kellene vele kettesben. Magadra is hagylak. Ne felejts el bemutatni Zeynnek. – Szórakozottan kisétált a szobából. – Szia! – köszönt el a fiútól, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Ernest szemhéja lassan kinyílt. Szemeit Daltonra vetette, s azonnal pánik uralkodott el az egész testén. Elkezdett rángatózni, de a szíjak erősen tartották az ágyon. Egy pillanat múlva lenyugodott, aztán ismét vergődött a szíjak alatt.

- Nyugodalom – mondta Dalton kedves hangon. A főnök nem reagált rá, tovább folytatta szabadulási kísérletét.

- Leütöttél! Ezért megfizetsz! – ordítozta.

- Csak magamat védtem. Kérlek, hallgass meg – tekintete olyan ártatlanságot sugárzott, hogy Ernest kicsit kezdett megnyugodni tőle, de még mindig feszegette a vastag bőrszíjakat, amik fogva tartották. – A Bogro, igazából nem gonosz – kezdte mondandóját. Ezután elmesélt neki mindent, de Remust csak az Erdő Őre névvel illette és nem árulta el, hol van a rejtekhelye.

Ernest értetlenül nézett rá. Nem bírta még feldolgozni az eddig hallottakat. Izmai azonban már nem voltak megfeszítve, teljes nyugalomban hevert az ágyon.

- Hinned kell nekem, Marcus biztonságban van. Hamarosan hazatér – mondta a fiú. Előrántotta a kését az övéből, s elvágta a szíjakat, bár egyszerűbb lett volna kipattintani.

- Mikor ér haza?

- Nem tudom, de hamarosan. Sajnálom, hogy rávettem erre a vadászatra – mondta őszinte sajnálkozással. - Megtudsz nekem bocsájtani?

- Én… - kezdte mondani nyugodtan, de aztán hirtelen valami megváltozott benne. Szemeiben elkezdett égni a tűz a bosszúvágytól. – Nem hiszek neked! – csattant föl. Felvette Dalton kését az ágy széléről és a fiú felé döfött vele.

Daltont a hirtelen változás hidegzuhanyként érte. Az utolsó pillanatban kapta el Ernest kezét, s csavarta ki belőle a kést. Átkarolta a dühtől felfuvalkodott öregember nyakát, s kést szorított rá.

- Nincsen semmi baja a fiadnak, de ha nem lehet meggyőzni, akkor nem próbálkozok tovább. Viszont tudd – rászorította a kést a nyakára. Ernest már érezte a penge csiklandozását. – ha még egyszer kezet emelsz Alizra, megbánod! – Ezzel a fenyegetéssel ott is hagyta. Kisétált az ajtón, bevágta maga mögött és kulcsra zárta. Hallotta, amint Ernest őrjöngve veri az ajtót és az ő nevét kiabálja.

Aliz kérdő tekintettel nézett rá, ő erre megvonta a vállát, majd a kórházból is kisétált. A tábor közepére igyekezett, ahol megtalálta Zeynt. A sárkány egyedül volt, összetekeredve aludt a földön.

- Zeyn! – kiáltott rá a fiú, mire ő rögtön felállt egy kényes ásítással. – Menjünk, sietnünk kell!

- A vihar végét várjuk meg – mondta álmosan. – Utána indulhatunk.

- Nem várhatunk tovább, most kell mennünk! – Zeyn végül beadta a kulcsot és miután Dalton egy nagy szökkenéssel a hátára pattant útnak indultak.

Míg a tábort el nem hagyták csak a vadászok rémült kiáltásait hallották. Amint beléptek a sűrű erdőbe hirtelen minden elhalkult.

- Telmával lesz valami gond? – kérdezte Dalton, megtörvén a csendet.

- Nem. Jó szándékú asszony, hiába aggodalmaskodtunk. Ernesttel mi a helyzet? – kérdezte. Dalton válaszolni akart, de hirtelen Zeyn átugrott egy hatalmas kidőlt fatörzset. A fiú huppant egyet az izmos háton, s csaknem felnyársalta magát az előtte meredő tüskére.

- Semmi jó – mondta zihálva a halál közeli élménytől. Mély levegőt vett, próbálta megnyugtatni magát. – Nem hisz nekem. Meg akar majd ölni. Ha vannak akik még követik őt, akkor vadászni fognak ránk. Persze, csak ha Marcus előbb haza nem ér, bár erre nem látok sok esélyt, hogy még a minap hazatérjen.

Zeyn nem válaszolt, hanem továbbra is kitartóan futott előre. Dalton érezte, amint combja alatt az izmok megfeszülnek, majd enyhülnek. Ez ismétlődött hosszú órákon át, míg a fiút el nem nyomta az álom.

- Hozzátok ide Ernestet! – parancsolta Telma két vadásznak. A pódiumon állt a tábor közepén. Itt szoktak népgyűlést is tartani. Mellette egy sötét alak álldogált, szakadt, tépett és megázott vadászruhában a több napos bolyongástól. Őszülő szakálla kilátszott a csuklya alól. Egy kötelet tartott a kezében. A kötél másik végén egy fekete ember volt, megkötözve. Még Dalton kötötte oda egy fához pár napja.

Cowin előrelépett, rántott egyet a kötélen, mire a fekete férfi a porba zuhant, arccal előre. Az öreg vadász lelökte fejéről a csuklyát és Telma szemébe nézett.

- Pár napra elmegyek és felfordul az egész világ! – panaszkodott. A főnökasszony elmosolyodott.

- Teljesen még nem változott meg, de hamarosan meg fog. Hol bujkált ez a férfi? – kérdezte, miközben a fekete emberre mutogatott.

- Szerencsém volt. Egy fához volt kikötve, valaki jól elintézte, mielőtt oda értem volna. Azt mondja, egy vadász közülünk verte meg. Miért nem hozta be hát a táborba? – kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Lehet, hogy Dalton volt az. – Cowin értetlen arcot vágott. Ő mindezidáig úgy hitte, Dalton a gyengélkedőn van. – Jut is eszembe, öreg barátom: sok minden mesélni valóm van. Azonban ezek várhatnak, de neked át kell venned a főnöki posztot, amíg Marcus vissza nem tér.

Az öreg vadásznak nem maradt ideje a válaszra. Ernest caplatott feléjük, miközben ketten kísérték, támogatták. Mikor a pódiumhoz értek, Ernest lerázta magáról a két segítőjét és dühtől vöröslő fejjel ordibálni kezdett.

- Cowin! Azonnal indulj Dalton után! El kell kapnod, mert megölte a fiamat! – Ezek voltak csak az értelmes mondatok, a többi gügyögésnek tűnt inkább, mint parancsoknak. Telma aggódó pillantást vetett rá.

- Rosszabb az állapota, mint gondoltam. – Elhúzta a száját és közelebb lépett a férfihez. Kezével gyengéden megsimogatta a feje búbját. Ő azonban lerázta magáról az asszony óvó kezeit és elkezdett föl-le járkálni mérgében.

- Dalton! Dalton! – ismételgette folyamatosan. Telma ebből rájött, hogy a fiú benézett hozzá és felingerelte, bár nem tudta, hogy mivel.

- Nyugodj meg, Ernest – mondta neki. – Marcus hamarosan visszatér és minden olyan lesz, mint régen.

- Nem! Nem tér vissza! – őrjöngött továbbra is. – A fiam meghalt! Dalton miatt halt meg! Meg kell büntetni azt a fiút! Cowin, mozgósítsd a csapatokat! Nem érdekel mennyi időbe telik: találd meg és hozasd elém!

- Uram, meg kell tagadnom a parancsot – jelentette ki Cowin. – Telma most a főnökasszony. Neki tartozok engedelmességgel. Ernest, kérlek a barátságunkért tedd azt amit Telma mond neked.

- Nem! – kiáltotta egyre ingerültebben. – Nekem Telma nem parancsol és soha nem is fog! Én vagyok a főnök! Azonnal szedd össze a legjobb embereket és indulj Dalton után, különben börtönbe juttatlak. – Megragadta Cowin gallérját és megcibálta. Szemében már nem látszott semmi, csak a bosszúvágy.

- Vissza kell térned a kórházba, súlyosan beteg vagy – mondta Cowin mit sem törődve az őt fojtogató karokkal. – Telma majd gondodat viseli… - Ernest elengedte a gallérját és Telma felé fordult.

- Te! Te mindig is a hatalmat akartad! – üvöltött rá és próbálta megragadni az asszony karját, de hirtelen egy erős ütés csattant az arcán. Pár pillanat múlva eszméletlenül terült el a földön. Cowin ütötte le megzavarodott volt főnöküket.

- Azt hiszem, tényleg át kell vennem a főnökséget, amíg Marcus vissza nem tér – mondta. Telma nem szólalt meg, csak helyeslően bólogatott.