10. fejezet
Rose a szobája padlóján, összegömbölyödve ébredt. Az ablak még mindig nyitva volt, a lány teste teljesen elgémberedett a beáramló dermesztő hidegtől. Valami furcsa kábulat telepedett rá, amelyet hűvösebbnek érzett, mint a levegőt maga körül, mégsem akart belőle magához térni. A hideg a mellkasába összpontosult, úgy érezte, a szíve jéggé fagyott. De a tompaság nem volt annyira kellemetlen, mint az igazság tudata, amelyet igyekezett minél mélyebbre temetni magában. Tudta, hogy egyszer majd szembe kell néznie vele, de egyelőre nem érezte magát elég erősnek hozzá. Egyelőre csak élvezte a gondolataira telepedő ködöt.
Amikor már annyira vacogtak a fogai a hidegtől, hogy többször is elharapta a nyelvét, az ágyához vonszolta magát és bebújt a takaró alá, kizárva a külvilágot. Aztán minden olyan homályosnak tűnt. Itt-ott elszundított, az álmai összefolytak a valósággal, nem tudta őket elválasztani egymástól. Valójában nem is akarta…
Amikor Greg bejött a szobájába, Rose valamennyire magához tért, de csak annyira, hogy úgy-ahogy felfogja nagybátyja szavainak értelmét. Greg azt mondta, felhívja a magántanárát, hogy aznap ne jöjjön, mivel a lány nem érzi jól magát. Adott Rose-nak egy lázcsillapítót és egy bögre forró teát, aztán sűrű bocsánatkérések közepette elindult dolgozni. Rose megpróbálta megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, nem kell aggódnia miatta, de csak egy rekedt krákogásra tellett neki, amely karomként szántott végig a torkán. Végül Greg kiment a szobából, és pár perc múlva becsapódott a bejárati ajtó. A lány egyedül maradt.
A köd újra kezdte elnyomni a gondolatait, amelyeknek semmi esélyük sem volt az ellene vívott harcban. A lány megadta magát a kábulatnak, remélve, hogy amikor felébred, talán egy kicsivel jobban fogja érezni magát. Bár jelen pillanatban azt sem bánta volna, ha sosem tér magához…
De az üresség fokozatosan elmúlt, és akármennyire is igyekezett visszaesni tompaságba, már nem sikerült neki, sőt, egyre inkább kitisztultak a gondolatai. Azt kívánta, bárcsak még lenne egy perce, mielőtt újra elönti az a szörnyű, gyomorforgató érzés – a félelem és a kétségbeesés legrosszabb keveréke -, amely majdnem egész éjjel emésztette.
De az érzés csak nem jött…
Helyette egy másik érzelem férkőzött a lány tudatába – a kíváncsiság.
Nem biztos, hogy ez a boszorkány-dolog annyira szörnyű… Talán… talán lehetnek előnyei. Kicsi, veszélytelen dolgok, amelyekkel könnyíthet az életén… Sőt, talán még másokon is segíthetne…
Egyrészt félt a képességektől, amelyek birtokában volt, másrészt viszont érdekelték. Kíváncsi volt, mire lenne képes, ha bevetné minden erejét… De azt valószínűleg nem merte volna megtenni. Túl veszélyes lenne…
De talán megpróbálkozhatna valami aprósággal… Például meggyújthatna egy gyertyát, vagy valami hasonló... Csak, hogy megbizonyosodjon róla, hogy Ingridnek igaza volt…
Eszébe jutott a narancssárga illatgyertya, amelyet több évvel ezelőtt kapott Greg valamelyik volt barátnőjétől. Egy pillanatra elmosolyodott, ahogy a bácsikája zavaros életmódjára gondolt… Greg mindig is egy szétszórt ember volt, semmi állandóság nem volt az életében, mind a munkahelyét – az elmúlt tíz évben már vagy 10 különböző helyen dolgozott -, mind a barátnőit illetően. Rose-nak, csak az elmúlt két évből vagy egy tucat név jutott eszébe – Samantha, Tina, Bella, Cathy… Egyikük sem bírta ki Greg mellett egy hónapnál hosszabb ideig. A gyertyát Samanthától kapta. Emlékezett a napra, amikor az az ellenszenves nőszemély a tizenkettedik születésnapjára egy lila, levendula illatú gyertyát és valami ékszert – egy aranyozott nyakláncot, hatalmas, ronda medállal – adott neki. A nyakláncot az egyik fiókja legmélyére száműzte, a gyertyát pedig a polcára rakta, a porcelánfigurái közé, gondolván, ha másnak nem, hát molyirtónak jó lesz.
Rose úgy érezte, tovább már nem bír egy helyben maradni. Lerúgta magáról a takarót, és felpattant az ágyról. A hirtelen mozdulat hatására kicsit megszédült, de nem nagyon foglalkozott a szeme előtt táncoló fekete foltokkal. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása, aztán odalépett a polchoz, és levette a lila gyertyát, amely ott volt, egy porcelán kutya mögött, ahová két éve tette. Törökülésben leült a parkettára, és letette maga elé a gyertyát. Annak ellenére, hogy sosem csinált hasonlót, rögtön tudta, mit kell tennie. Egy ösztön vezérelte a tetteit, amely mintha mindig is ott lett volna benne, és csak arra várt volna, mikor lesz rá szükség. Behunyta a szemeit, hogy jobban tudjon összpontosítani, és próbálta megtalálni magában az erőt, amelyet tegnap is érzett. Ott volt, a lénye legmélyében, mint a láthatatlan energia, amelyet kiterjeszthet bármire. Először nagyon nehezen ment, lassacskán, milliméterenként, a teste egyre nagyobb részén érezte azt a fura bizsergést, amelyet okozott. Lassan elérte a karjait, az ujjai hegyét, és végül a gyertyát is. Rose a tűzre összpontosította a gondolatait, a melegre, amelyet a lángok adnak.
Az egész olyan volt, mint amikor tavaly egy iskolai akción íjászatot tanultak. Céloznia kellett, aztán kihúzni az íj idegét – eldönteni, mennyi erőre van szüksége. És végül elengedni…
A képzeletbeli szálon, amely a gyertyához kapcsolódott, ezüstös csillámlás futott végig. A kanóc kék szikrát vetett, aztán apró lánggal égni kezdett, amely minden pillanattal egyre magasabbra csapott.
Rose-t leírhatatlan érzés töltötte el, amely valahol a csodálat és az iszonyat közt lehetett. Csak elképedve nézte a gyertya lángját, ajkai apró, boldog mosolyra húzódtak. Sikerült! Tehát minden, amit tegnap megtudott, igaz. Bár tudta, hogy mennyire helytelen, mégis örült…
De ahogy fokozatosan csillapodott a kezdetben még szinte mámoros öröme, a lányt egyre komolyabb problémák kezdték foglalkoztatni. Vagyis pontosabban csak egyetlenegy probléma – az átok. Azon belül pedig egy csomó kérdés merült fel, amelyek újabb talányokba torkollottak.
Ki átkozta meg a családját? És miért? Hogy lehet, hogy Leát nem érinti az átok? Lehetséges, hogy boszorkányként is hatalma van felette a bűbájnak? És ha igen, mennyire veszélyes? Van legalább valami esélye a démonok ellen? Meg tudja törni az átkot? Vagy minden eleve veszve van? Nem! Az nem lehet! Sosincs minden veszve! Mindig van kiút. Muszáj hinnie benne, különben teljesen elveszti önmagát. És azt most nem engedheti meg magának. Válaszokra van szüksége.
Bár Lea nem segített neki sokat, mégis legalább valamit tudott: akármi is a megoldás, az anyja dolgai közt kell keresnie – amelyek már évek óta ott porosodnak a padláson, egy kartondobozban.
Rose felvette az első ruhát, ami a kezébe került, nevezetesen egy melegítőnadrágot, és egy vastag, szürke pulóvert. Kilépett a szobájából, és elindult a lépcső felé, úti célként kitűzve a tetőteret. Odafent két szoba volt, az egyikben az apja lakott – már amikor otthon volt – a másik pedig raktárhelyiségként szolgált, és mindenki csak „padlás”-nak nevezte. Legszívesebben továbbment volna az apja szobájába, leheveredett volna a széthúzható kanapéra, és elfelejtett volna mindent, ami az elmúlt napokban történt vele. De nem tette meg. Akármennyire is félt az igazságtól, többé nem burkolózhatott a tudatlanságba. Talán az egyetlen esélye a démonok ellen, ha minél többet tud az átokról. Azzal nem érhet el semmit, ha begubózik, akár egy hernyó, várva a csodát, amely úgysem fog eljönni.
Lenyomta a kilincset, de a zár nem engedett.
Talán csak be van ragadva, gondolta, és újra próbálkozott, ezúttal a vállát is nekifeszítette az ajtónak – résnyire sikerült is kinyitnia, de az utolsó pillanatban mintha valaki belülről eltorlaszolta volna.
- Mi a fene? – morogta a lány. Tovább próbálkozott, újra és újra nekivetődött az ajtónak, de az erő, amely belülről tartotta, ellenállt.
Valaki van odabent – futott át az agyán a nyugtalanító gondolat.
A lány félni kezdett. Az egész folyosónak hirtelen hátborzongató kisugárzása lett, amitől Rose testén égnek meredtek a szőrszálak. Fenyegetve érezte magát. A lámpa fénye mintha egy kicsit gyengült volna. És Rose nem emlékezett, hogy ilyen hideg lett volna idefenn. A levegő érezhetően egyre jobban hűlt, a lámpafény tovább fakult. Hirtelen nem akart mást, csak elmenekülni innen – lerohanni a lépcsőn, és bezárkózni a szobájába. De mégsem tudta megtenni. A rémülettől a földbe gyökerezett a lába.
A folyosó közepén, egy pontban kísérteties zöldeskék fény izzott fel. A lány rémülten kapkodta a levegőt, lehelete fehér párafelhőként kavargott a levegőben. A háta mögött reccsenést hallott. Szinte ösztönösen a hang irányába kapta a fejét. Nem látott semmi mást, csak a hullámzó fény által megvilágított, csukott ajtót. Oké, ebből elég! Tűnj el innen, de rögtön!!! – utasította magát gondolatban – MOST!!!
Aztán újra hallotta a recsegést…
… és kivágódott az ajtó.
A zöldes izzás kialudt, a mennyezeti lámpa újra égni kezdett. A levegő lassan kezdett felmelegedni. Mintha mi sem történt volna.
Az egész olyan fura volt… A lány tudta, hogy történt valami, de mégis minden olyan álomszerűnek tűnt. A részletek kezdtek elhomályosodni, az emlék összemosódott a gondolatiban. És minél inkább igyekezett felidézni a történteket, azok annál valószerűtlenebbnek tűntek. Nemsokára már abban sem volt biztos, hogy történt-e egyáltalán valami szokatlan. Talán csak a huzat vágta ki az ajtót…
Az emlékeivel együtt a félelme is lassan szertefoszlott. Lassan visszasétált a padlásajtóhoz, és óvatosan bepillantott a helyiségbe. A sötétségen kívül nem látott semmit. Felkattintotta a villanykapcsolót, mire a mennyezetről függő négy csupasz, pókhálóval és porral borított villanykörte gyenge fénye árasztotta el a szobát, amely azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy az egész helyiséget megvilágítsa. És a sötét sarkakban, ahová nem ért el a lámpák fénye, a szürkeség mintha alakot öltött volna. Az árnyak – démonok – kígyóként tekeregtek a sötétben, viszont a fény képezte határt nem tudták átlépni.
Amíg a világosságban maradsz, nem lesz bajod! – hallott Rose egy hangot – vagy inkább gondolatot – a fejében. Nem volt biztos benne, hogy a sajátja volt...
Mély lélegzetet vett, aztán belépett a szobába.
Körülnézett. A fal mentén egy csomó különböző méretű kartondoboz sorakozott, amelyek absztrakt árnyékokat vetettek a padlóra. Az egyik villanykörte vészjóslóan búgott, fénye hol gyengült, hol erősödött. Rose igyekezett megőrizni a nyugalmát. Csak megkeresi, amire szüksége van – bár fogalma sem volt, mi lehet az -, aztán szépen visszamegy a szobája biztonságába. Legfeljebb 20 perc. Annyit ki kell bírnia az égőnek.
Emlékezett, hogy régebben, amikor olyan kilenc-tízéves lehetett, segített az apjának rendet rakni idefent. Akkor fedezte fel először a kartondobozt az anyja dolgaival, és mivel épp a kíváncsi korszakát élte, rögtön ki akarta nyitni. De az apja nem engedte. Azt mondta, hogy valószínűleg az anyukája sem örülne neki, ha belenézne. És Rose hallgatott rá. Azóta már egy csomószor járt a padláson, de mindig ellenállt a kísértésnek, hogy kinyissa.
De most minden megváltozott – vészhelyzet volt. És valószínűleg Mary is így akarná, ha tudná, hogy talán a lánya élete múlik rajta.
Rose a szoba hátsó felében megpillantotta a kartondobozt, amelyen nagy, piros betűkkel a „MARY DOLGAI” felirat díszelgett. A tetejét vastag por- és pókhálóréteg fedte, látszott rajta, hogy évek óta nem nyúlt hozzá senki. Rose még meg tudta találni rajta a kéznyomokat, amelyeket annak idején hagyott ott. A szomszédos polcról levett egy rongyot – bár az is elég koszos volt -, és letörölgette a koszt a doboz tetejéről. Tüsszentett egyet, amivel csak még több port kavart fel. Gyakrabban kéne itt takarítani – futott át az agyán. Letérdelt a doboz mellé a parkettára, felnyitotta a fedelét, és az ölébe pakolta a tartalmát – ruhák, könyvek, fotóalbumok, ékszerek -, vigyázva, nehogy a koszos padlóhoz érjenek. Talált egy bekeretezett fényképet az anyjáról. A kép ősszel készült, a nő a hátsó kertben levő nagy diófa alatt ült a tarka levelekkel borított fűben. Fekete haja fénylett a lemenő nap fényében. Vidáman mosolygott, halványkék szeme körül apró ráncok húzódtak, amelyek csak még szebbé tették. Az egész lényéből sugárzott az élénkség és a boldogság, amitől Rose-nak sírhatnékja támadt.
A képet óvatosan letette maga mellé a földre és folytatta a keresést. Végül rátalált egy antik, fából készült ládikára, amely épp elég nagy volt, hogy elférjen benne egy-két könyv. Úgy gondolta, ha van rá esély, hogy a padláson van a napló, akkor több mint valószínű, hogy ebben a ládában lesz. Végigsimított az aranyozott rózsákkal díszített fedélen, de nem nyitotta fel. Nem érezte magát biztonságban itt, ahol az egyetlen dolog, amely elválasztja a démonoktól a négy igencsak megbízhatatlan villanykörte, amelyek már most is vészjóslóan pislákolnak.
A feje fölötti lámpa fénye már alig pislákolt. Már csak pillanatok kérdése volt, mikor fog teljesen kialudni. Rose gyorsan visszapakolt a dobozba, aztán felvette a fényképet és a ládikát a földről. Szinte futólépésben odasietett az ajtóhoz, és abban a pillanatban, hogy kilépett az előszobába, a villanykörték fénye egyszerre aludt ki. A lány bevágta maga mögött az ajtót, aztán lerohant a lépcsőn – minél messzebbre akart kerülni a hátborzongató padlástól. Meg sem állt a szobájáig, ahol, miután becsukta az ajtót, végre biztonságban érezhette magát.
Lerakta a dobozt az ágyára, az anyja képét pedig kitette a polcára az apjáé mellé. Jól mutatott egymás mellett a két fénykép. Jonathan, a rettenthetetlen, bátor katona, és Mary, a gyönyörű, törékeny nő.
Bárcsak még élne! – gondolta szomorúan Rose. Mindig is bánta, hogy nem volt esélye megismerni az anyját, de most már bűntudatot is érzett a halála miatt. Ha nem létezett volna az átok, Mary talán még most is élne…
Kezébe vette a dobozt, és megpróbálta kinyitni, de a fedele nem engedett. Észrevette, hogy van rajta egy apró kulcslyuk. Rose-nak nem kellett sokáig gondolkodnia, míg rájött, hol lehet a láda kulcsa: az ékszeres dobozában. A tizenharmadik születésnapjára az apjától kapott egy nyakláncot, egy nagyobbacska kulcs alakú rézmedállal, amely annak idején az anyjáé volt. Jonathan azt mondta, hogy ez volt Mary egyik legféltettebb ékszere, és valószínűleg ő is azt akarná, hogy a lányáé legyen. Rose-nak tetszett a lánc, mivel mindig is imádta az antik dolgokat, mégsem viselte – túlságosan féltette.
Megkereste a nyakláncot, és a díszes rézkulcsot a kulcslyukba illesztette; tökéletesen passzolt. Észrevette, hogy a kulcsot és a ládikát is ugyanolyan, tekervényes indák díszítik.
Felnyitotta a fedelet. A doboz tele volt mindenféle papírlapokkal; a legfelső valószínűleg egy régi orvosi akta fénymásolata lehetett. Az első lapon egy név állt, alatta két dátummal:
HOPE LEAVEY
(1888. december 15. – 1901. december 15.)
Rose első gondolata az volt: Szegény lány! A születésnapján kellett meghalnia…
A második: Ugyanazon a napon született, mint én – 111 évvel korábban.
De még mielőtt áttanulmányozhatta volna az aktát, a kapucsengő visítása zavarta meg. Az éles hangtól összerezzent. Gyorsan visszazárta a dobozt, és elrejtette a könyvespolcára, a gitárkottás füzetei mögé.
A csengő újra megszólalt. Nyakába akasztotta a kulcsos láncot, és leszaladt ajtót nyitni.
- Szia! – Jeremy állt a küszöbön, látszólag megkönnyebbült, amikor a lány megjelent az ajtóban. – Már azt hittem, nem vagy otthon… Vagy nem akarsz látni – motyogta a fiú.
- Ugyan! – válaszolt Rose kissé feszengve. Valójában elég kellemetlenül érezte magát, hogy tegnap úgy elküldte a fiút a fenébe – méghozzá másodszor. – Nem számítottam rád.
- Hát… nem vetted fel a telefont, és aggódtam. Úgyhogy… itt vagyok – mosolyodott el Jeremy. Látszott rajta, hogy nem igazán tudta, mit mondjon. Valószínűleg sehol sem talált választ a Hogy viselkedjek a barátnőmmel, akiről tegnap derült ki, hogy boszorkány? kérdésre.
Rose félreállt az ajtóból, hogy beengedje a fiút.
- Nézd, sajnálom a tegnapit! – kezdte. - Nem akartalak megint olyan bunkó módon elküldeni, de… Nem voltam önmagam. Azt hiszem, túl sok volt nekem ez egy napra. Én… teljesen össze vagyok zavarodva… - a fejét rázta, nem tagadásképp, inkább mintha ettől kitisztulnának a gondolatai.
- Nem kell bocsánatot kérned! – mondta Jeremy. Tenyerei közé fogta a lány hideg kezeit. – Megértem, hogy összezavarodtál, úgyhogy ilyesmiért nem is kell mentegetőznöd. Oké? – nézett a lány szemébe. - Ingrid szerint nagyon jól viselted. És szerintem is – tette hozzá.
Rose lesütötte a szemét. Nem tudta volna elviselni Jeremy tekintetét, ahogy szinte lyukat égetett az övébe, miközben kimondja, amit mondani akar.
Nyelt egyet. A kérdése most még nagyobb ostobaságnak tűnt.
- Nem félsz tőlem? – nyögte ki végül. Az arca égni kezdett miközben várt Jeremy reakciójára.
- Istenem, dehogy! – válaszolta a fiú meglepetten. – Számomra mindig csak a lány maradsz, akit azon az októberi napon megismertem, és akit azóta sem tudok kiverni a fejemből. Boszorkányok ide, vagy oda, bennem mindig megbízhatsz. Bármi történjék is. Rendben?
Rose melegséget érzett a mellkasában, amely felolvasztotta a félelem és a kétségbeesés jegét. Erre nem számított. Úgy gondolta, Jeremy szimplán kineveti, és végül ő is nevet magán, hogy milyen ostoba volt. Nem számított rá, hogy a fiú ilyen kedves lesz hozzá…
Könnyek gyűltek a szemébe; de ezúttal a boldogság könnyei. Odabújt a fiúhoz, arcát a kellemes illatú, vastag pulóverébe temette. És egyre csak sírt. Minden könnycsepp mintha elmosott volna egy darabot a sok rosszból, ami az elmúlt napokban történt vele. Csodálatosan könnyűnek érezte magát, mintha teljesen kiszállt volna magából, maga mögött hagyva a nyomasztó gondolatait. Azt kívánta, bárcsak örökké tartana a pillanat, bárcsak sosem kellene elhúzódnia a fiútól.
- Túl fogjuk élni – súgta a fülébe Jeremy. És Rose hitt neki.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
