7. fejezet
Rose a saját bőrén tapasztalta meg, hogy miért mondják, az ember sokkal figyelmetlenebb lesz, ha szerelmes. Egyfolytában Jeremy-n járt az esze, oda sem figyelt szegény Mrs. Johns-ra, a történelem- és fizikatanárnőre. A közel hetven éves asszony – aki még az apját tanította középsuliban - olyan érdekesen adta elő még a legunalmasabb tananyagot is, hogy az is érdekesnek tűnt. De aznap túlságosan szétszórt volt.
Az érzései annyira… újak voltak. Valahányszor arra a csókra – az élete első csókjára – gondolt, a szíve gyorsabban kezdett verni, kellemes nyugalmat sugározva a testébe. A gondolatai összekuszálódtak, a fejében óriási káosz volt, de az a fajta káosz, amelynek jobb, ha úgy marad, ahogy van. Ha megpróbálná kibogozni, azzal valószínűleg csak megtörné a varázst.
Jeremy délelőtt felhívta, és bejelentette, hogy délután benéz hozzá, mielőtt hazaindul Londonba, hogy otthon töltse a hétvégét. Ezután Rose még boldogabb lett, és még kevésbé figyelt Mrs. Johns-ra. Az idő szinte csigalassúsággal telt, és ez még inkább fokozódott, miután a tanárnő elment. A lány egyfolytában csak az órát nézte. Végül megkönnyebbült, amikor végre kopogtattak az ajtón. Villámgyorsan szaladt kinyitni, és rögtön Jer karjaiba ugrott. Csak aztán jutott eszébe, hogy valószínűleg kínos helyzetbe hozta magát.
- Én is örülök, hogy látlak – nevetett a fiú, és arcon csókolta Rose-t. A lány testén áramütésként futott végig a gyengéd érintés. Legszívesebben még egy jó ideig ott maradt volna az ajtóban, miközben Jeremy-t öleli, de a késő őszi hideg befurakodott a vékony pólója alá, és hamarosan dideregni kezdett.
A lány végül elengedte Jeremy-t, és intett, hogy jöjjön be. A fiú levetette a vastag kabátját és a bakancsát az előszobában, aztán követte Roset.
- Kérsz egy teát? – kérdezte a lány.
- Igen. Jól esne valami, ami felmelegít. Hideg van odakint – mondta a fiú hálásan, és megindult a nappali felé, hogy ott várja meg a teáját. A nappaliban azonban hatalmas rendetlenség fogadta. A kanapén és a dohányzóasztalkán nyitott kartondobozok voltak szétpakolva, tele papírokkal.
- Greg hazahozott egy csomó iratot az irodájából, úgyhogy a nappaliban nincs hely – mondta Rose. – Inkább menj fel a szobámba, mindjárt megyek én is – tette hozzá, és a konyha felé vette az irányt.
Jeremy felment az emeletre, de ott megtorpant. A folyosóról négy ajtó nyílt. Egyetlenegyszer járt csak Rose szobájában, és – szégyellte is magát emiatt - nem emlékezett rá, melyik ajtón kell bemenni. Pár másodpercig tanácstalanul nézegette az ajtókat.
- Bal oldalon a második ajtó – kiáltott Rose, épp amikor Jer már feladta volna.
- Kösz! – válaszolt a fiú, és belépett az említett ajtón.
Rose szobája nagyobb volt, mint ahogy emlékezett rá. Nem volt az a „tipikus” lányos szoba. A falak rózsaszín helyett kékeslilák voltak, a bútorok sötét fából készültek. Az egyik falat teljes egészében egy egybeépített szekrénysor borította: kétszárnyú ruhásszekrény, és egy kétszer akkora polcos szekrény, ahol egy csomó CD és könyv sorakozott. Az egyik polcon ott állt Rose apjának a bekeretezett fényképe. A sarokban egy csúcsminőségű Hi-Fi berendezés állt, olyasmi, amilyenre Jeremy spórolt már hónapok óta. A szekrényeknek szemben, a fal mellett volt az ágy, mellette pedig két kék ülőzsák, amelyek szinte csalogatták az embert, hogy dőljön le rájuk. Az ajtóval szemben, az ablak alatt volt Rose íróasztala, amelyen kisebb rendetlenség uralkodott. Az íróasztal mellett egy gitár volt a falnak támasztva.
Jeremy ledobta a nagy hátizsákját az egyik sarokba, aztán kényelmesen leült az egyik ülőzsákra.
- Kész a tea – jelent meg Rose az ajtóban, két bögre gőzölgő teával a kezében. Az egyiket odanyújtotta a fiúnak, aztán letelepedett a másik ülőzsákra.
- Hol a cuccod, amit Londonba viszel? – kérdezte Rose, és kortyolt egyet a teából.
- Itt – mutatott Jeremy a hátizsákjára. – Nem hordok mindent haza, csak a legfontosabb dolgokat. Valamit Ingridéknél hagyok, és aztán hétfőn elmegyek értük.
- Értem – mondta Rose. – Azért kellemetlen lehet minden hétfőn és pénteken órákig ülni a vonaton…
- Nem járok minden héten haza. Csak két-három hetente. A többi hétvégét Ingridéknél töltöm, az unokatesómmal, Zarával – magyarázta Jeremy.
- És a szüleid? Nem ellenezték, hogy ilyen messzire menj gimnáziumba?
- Nekik valójában mindegy – sóhajtott Jeremy, miközben felállt, és odasétált Rose könyves-CD-s polcához. Gondolkodott, hogy válthatna minél gyorsabban témát. Semmi kedve nem volt a mai napját elrontani azzal, hogy a széthulló félben levő családjáról beszéljen.
- Ezek itt a te CD-id? – kérdezte Jer, bár a válasz teljesen nyilvánvaló volt. De ezzel legalább kellemesebb irányba terelhette a beszélgetést.
- Igen – bólintott Rose, és odament a fiúhoz.
- Iron Maiden és Metallica…? – kérdezte felvont szemöldökkel Jer. – Nem éppen a tipikus lányos zenék… Semmi One Direction?
Rose válaszul elmosolyodott, és megrázta a fejét. Jeremy imádta a lány titokzatos mosolyát. Valahogy az egész lényéből titokzatosság sugárzott. Mintha ki lett volna írva a homlokára: Fejts meg, ha tudsz!
- Sosem voltam oda a mai „híres” zenékért – mondta Rose, felrázva Jeremy-t a kábulatból. – Talán azért is, mert apa mindig heavy metalt hallgatott, amikor kicsi voltam. Megszerettem ezt a zenét. Később hiába próbált rászoktatni valami „lányosabb” stílusra. Kilenc éves koromban feladta, és inkább megtanított gitározni – mesélte Rose mosolyogva.
- Gitározol? – csodálkozott el Jeremy.
- Aha. Nem túl jól, mert nem zeneiskolában tanultam – mondta Rose szégyenlősen.
- Nem játszol el nekem valamit? – kérdezte Jeremy.
Rose kissé zavarba jött. A családján kívül még senki sem hallotta őt gitározni. Igen, tehetségesnek tartotta magát, de akkor is… Nem volt annyira biztos magában, hogy mások előtt is játsszon.
- Ha tényleg nagyon szeretnéd… - mondta végül.
- Naná, hogy szeretném! – vigyorodott el a srác.
Rose felvette a falnak támasztott gitárt, és leült a forgószékre, majd tétován belekezdett egy dalba. Egész elméjével arra koncentrált, hogy el ne rontsa. Félénken Jeremy-re nézett, mire a fiú bátorítóan rámosolygott. Amikor a fiú szemébe nézett, valahogy engedett a feszültség. A dallamok hirtelen már csak úgy maguktól jöttek, Rose nem is gondolkodott, csak pengette a húrokat, mintha előtte lett volna a kotta. Azt a dalt játszotta, amelyet tegnap éjjel írt, amikor nem tudott elaludni – a boldogságtól. A gitározás, mint mindig, most is jó kedvre derítette. Jeremy halkan dobolt a lábával a ritmusra. Rose látta rajta, hogy tetszik neki a dal. Magának Rose-nak is tetszett. Eddig mindig kicsit szomorú, komor dalokat írt. Ennek viszont minden egyes dallamát átitatta a boldogság, és a remény, hogy mostantól a dolgok jóra fordulnak.
- Na, mit szólsz? – kérdezte Rose, mikor véget ért a dal.
Jeremy kedvesen a lányra mosolygott.
- Nagyon tetszett. Ezt te írtad?
- Aha. Tegnap éjjel – mondta Rose. – Mondhatni úgy is, hogy neked írtam… - tette hozzá kissé elvörösödve.
- Köszönöm – mondta a fiú, és gyöngéden végigsimította a lány arcát. Aztán ugyanolyan gyöngéden megcsókolta.
Rose testét elöntötte a forróság, miközben visszacsókolta a fiút. A gerincén borzongás futott végig, a szíve meglódult, és kétszer olyan gyorsan kezdett verni. Jeremy dús, barna hajába túrt, hogy közelebb húzza magához. Addig csókolóztak, amíg mindketten el nem kezdték kapkodni a levegőt.
Jeremy legszívesebben még maradt volna, de nem tehette. Hacsak nem akarta lekésni a vonatot, és a városban tölteni ezt a hétvégét is… Egyre inkább úgy gondolta, jobb lesz, ha itt marad. Otthon úgyis csak veszekedés fogadná… De muszáj hazamennie. A hétvégén lesz a bátyja 20 éves születésnapja. Ha ezt kihagyja, kétséges, hogy még valaha szóba áll vele a családja.
- Mennem kell – mondta bizonytalanul.
Rose sóhajtva kibogozódott az öleléséből. Még mindig forgott a feje a csóktól.
- Elkísérlek a vasútállomásra - jelentette ki egy kicsit kábán. - Várj meg a nappaliban. Átöltözöm - tette hozzá.
Miután a fiú kilépett a szobából, Rose előráncigált egy vastag pulóvert és egy farmert a szekrényéből. A feje már elkezdett kissé kitisztulni, mégis mindent olyan… boldognak látott. Jelenleg el sem tudta képzelni, hogy valaha még érheti valami rossz dolog.
Hosszú fekete haját lófarokba fogta, aztán vetett egy pillantást a tükörbe, hogy megszemlélje a végeredményt. Alig ismert magára. Nem arról volt szó, hogy valami különleges ruha lett volna rajta, hisz ezt a pulóvert már egy csomószor viselte. A változás mégis nyilvánvaló volt. A szemében boldog fény csillant, máskor falfehér arca most egy kis egészséges színt kapott. Látszott rajta, hogy jól érzi magát. Legalábbis jobban, mint az elmúlt hónapokban valaha. Elfordult a tükörképétől, felkapta az asztaláról a telefonját és a kulcscsomóját, aztán leviharzott a lépcsőn. A nappaliba érve majdnem nekiesett Jeremy-nek, de az utolsó pillanatban még sikerült lefékeznie.
- Kész vagyok – jelentette ki Rose. – Mehetünk. – Azzal elindult a bejárati ajtóhoz.
Épp akkor értek az állomásra, amikor a hangosbemondó bejelentette:
- A Hexhamból Newcastle-ba tartó gyorsvonat egy perc múlva érkezik a 2-es peronra, és öt perc múlva indul.
Jer még utoljára átölelte Rose-t.
- Érezd magad jól! – mondta a lány, és megcsókolta. Aztán meghallották a közelgő szerelvény zakatolását. Jeremy az állomás ajtajából még visszakiáltott:
- Hétfőn délután találkozunk. – Aztán kilépett, és odasietett az éppen akkor megérkező vonathoz.
Rose az állomás ajtajából integetett, amíg el nem indult a vonat. Aztán hazaindult a novemberi késő délután félhomályában. Bár még csak háromnegyed öt volt, már sötétedni kezdett. Ezen a helyzeten még inkább rontott a leereszkedő sűrű köd. Rose hirtelen úgy érezte, mintha valaki követné. A szíve vadul kalapálni kezdett, hideg veríték verte ki. Gyorsított a léptein. Pár lépésenként a háta mögé nézett, de nem látott senkit. Mégis, amikor nem figyelt oda, mintha sötét árnyakat látott volna a látótere perifériáján. Amikor végre egy jobban megvilágított utcába ért, megkönnyebbülten felsóhajtott. A főutcán még javában folyt az élet, az emberek még záróra előtt gyorsan elugrottak az élelmiszerboltba, hogy megvegyék, amit esetleg elfelejtettek. Minden olyan kontúros, és valószerű volt, hogy Rose alig tudta elhinni, hogy az előbb még gyanús árnyakat vélt látni maga körül. Látod, nem is volt ott senki! - gondolta. – Még a saját árnyékodtól is megijedsz!
Amikor letért a főutcáról a házuk felé vezető útra, igyekezett nem gondolni rá, hogy újra sötétség veszi körül. Volt valami kísérteties abban, ahogy az utcai lámpákkal gyéren megvilágított utcában kavarogtak az árnyékok. Azon kapta magát, hogy újra rémülten tekinget a háta mögé. Többször furcsa zajokat vélt hallani, de amikor hangok forrása felé fordult, nem látott semmi különöset. A lány óriásit fellélegzett, amikor végre belépett a házukba. Bezárta maga mögött az ajtót, és nekitámaszkodott, miközben a nappali sötétjébe meredt. A zihálása némiképp csillapodni kezdett. De aztán újra megrémült - valami piros fényt látott villanni az egyik sarokban. Olyan volt, mint annak a lénynek a szemei. A torkában dobogó szívvel, reszketve tapogatózott a sötétben a villanykapcsoló után. Amikor végre fény gyúlt a nappaliban, Rose észrevette, mitől ijedt meg. A füstjelző szenzorja villogott pirosan a sarokban. Megkönnyebbülésében felnevetett - Te gyáva nyúl! Kezdesz túl paranoiás lenni! Nincs ebben a házban semmi – de tényleg SEMMI – veszélyes. A lény, amely miatt múltkor úgy kiborult, pedig valószínűleg csak valami valószerű látomás lehetett. Vagy lehet, hogy csak álmodta az egészet, és álmában ment ki a folyosóra. Amikor fiatalabb volt, gyakran előfordult, hogy álmában járkált. A nap további részében ezzel nyugtatta magát, azonban este, elalvás előtt égve hagyta éjjeli lámpát. A biztonság kedvéért.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
