Nem várt esemény

 Daltont a reggeli kellemes illata ébresztette álmából. Telma jött be a szobába, egy tálcán elé tárva minden finomságot. Kávét, kenyeret, kolbászt és zöldségeket: paradicsomot, paprikát és salátát is hoztak neki. A fiúnak már az illattól is összefutott a nyál a szájában. Rámosolygott az asszonyra. Sokkal jobban érezte magát, mint előző este. Úgy érezte, ereje is visszatért már, a bal keze kivételével

Felült és megpróbált felállni, hogy átvegye a reggelit. – Nem, nem – mondta neki Telma asszony. – Maradj szépen ülve, meg ne próbálj felállni!

- De… – próbált ellenkezni, de a gyógyító leintette. Ölébe tette a tálcát és jó étvágyat kívánt neki. Ezzel ki is viharzott a szobából, magára hagyva Daltont az ínycsiklandó reggelijével.

Délkörül az ifjú betegnek vendége akadt. Aliz jelentette be Öreg Cowin érkezését. Kedvesen mosolygott Daltonra, mint mindig. Ahogy meglátta félmeztelenül ülni az ágyon, elpirult és kiviharzott a szobából. Pár pillanattal később Cowin lépett be a kis szobába. Szó nélkül leült Dalton ágya mellé egy székre. Ő szólni akart, de Cowin beléfojtotta a szót.

- Dalton, drága fiam, miért szöktetek meg? – kezdte Cowin.

- Hogy levadásszuk a Bogrot. – rántotta meg a vállát válasz közben. Cowin felpattant a székéről és jó alaposan arcul csapta. Dalton bőre pirosan izzott a pofon után. Elkezdte simogatni az arcát, hátha enyhül az égető érzés.

- Ketten?! Két taknyos vadásztanonc akar levadászni egy legendás szörnyet?! Büszkék lehettek magatokra! Feltéve, ha Marcus még életben van, és nem falta fel az a szörnyeteg!

- Hivatalosan is vadászok vagyunk! – vágott vissza. Próbálta nem mutatni, mennyire is fáj neki, hogy Marcust emlegették.

- Voltatok. Ernest lefokozott, amiért megszöktetek. Ez is nagy engedmény volt tőle. Amit elkövettetek az parancs megszegése volt. Nem mehet senki sem egyéni vadászatra. Így szól a parancs. De ti elindultatok. Más szóval elárultátok Marcus apját, az erdőlakók apját, a főnökünket, és dezertáltatok.

- Nem dezertáltunk! – fakadt ki Dalton. – A határon belül maradtunk. Igen, vadászatra indultunk, de csak azért mert senki nem tett semmit! A Bogro meg jöjjön a táborba és pusztítson kedve szerint? Na azt már nem!

- Megérte? – kérdezte Cowin lágyabb hangon. Furcsamód, most kedvesség áradt belőle, nem pedig szigor. Dalton dühe lecsitult, a fiú magába szállt. – MEGÉRTE?! – üvöltötte az öreg vadász. Haragja visszatért neki is, és Daltonnak is. – Tudod, mit meg nem kell tennem, hogy Ernest főnök dühét csillapítsam? A fia lehet, hogy miattad halt meg! Azt se tudjuk, hol van! Eltemetni sem tudja a fiát!

- Én tudom, hol van. Vagyis, hol kéne lennie – mondta Dalton. Haragja alábbhagyott. Szomorúságot érzett, és igazán csalódott magában. Nem is gondolt a kudarc esélyére, csak a vadászat iránti vágy hajtotta.

- Hol? – csillant fel Cowin szeme.

- Van egy tisztás. A határ közelében. Pontosan nem tudom hol van, de ha követitek a Bogro nyomát megtaláljátok. Körbe égett bokrok állnak. Ott csaptunk le rá. Először azt hittem, hogy Marcust megölte, de engem nem ölt meg. Akkor biztos őt is életben hagyta. Vagy nem? – kérdezte reménykedve. Szemeibe könnyek kúsztak. Cowin bólintott kedvesen, s megpaskolta Dalton arcát.

- Kölyök vagy még, tanonc! – mondta. Szokása volt ezt mondogatni. Dalton már egy éve nem hallotta ezt tőle, egy éve volt utoljára tanonc, de úgy néz ki, most megint azzá vált.

- Veletek akarok menni! – kiáltott Cowin után.

- Maradj itt, s gyógyulj meg! – mondta az öreg. Halvány mosoly jelent meg az arcán, de Dalton nem vette észre. Cowin kisétált és becsukta maga mögött az ajtót. Telma már várt rá a szoba előtt.

- Igazán szükséges volt kiabálni vele? – förmedt rá.

- Nem, nem volt az – válaszolt Cowin. – Sajnálom, de ki kellett eresztenem a dühömet. Igaza volt Ernestnek, hogy Dalton vette rá Marcust. – Telma bólintott, aztán megrántotta a vállát. Ő lezárta a témát, nem úgy, mint a tanonca, Aliz.

- Uram, - szólította meg félénken Cowint – Dalton testének gyógyulnia kell, ha kiabál vele, akkor a lelkének is muszáj lesz. Kérem uram, ne kérje, hogy a testén kívül többet is meggyógyítsunk. Kérem, ne kiabáljon vele még egyszer!

- Igazad van, Aliz. Sajnálom. – Az ajtó felé sétált. Lenyomta a kilincset és kitárta az ajtót. Kellemes fény kúszott be a szobába. – Telma, igazán jószívű tanítványod van, egyszer még remek gyógyító lesz – mondta, s ezzel kisétált a korházból.

Dalton magába zuhant Cowin látogatása után. Egész nap csak ült az ágyában. Beszélgetni sem támadt kedve, pedig Aliz sokszor felajánlotta a társaságát. Ilyenkor Dalton leintette, de azért megköszönte a fáradozásait. Este végül vacsora nélkül ledőlt aludni. Abban a reményben feküdt le, hogy reggelig nyugta lesz, de a sors máshogy akarta.

Éjfél is elmúlt már, mikor egy ismerős hang keltette fel a fiút álmából. Halk nyüszítést hallott a ház mellől. Próbált nem törődni a hanggal, de nem bírt. Felállt – annak ellenére, hogy Telma megtiltotta neki – és kinyitotta az ablakot. A szürke farkas állt alatta és nyüszített, kaparta a ház falát.

- Hé! – kiáltott fel Dalton örömében. Hiányzott neki a farkas. Kétszer is megmentette már az életét. Azonban még mindig úgy érezte, hogy képzelődik, nem akarta elhinni, hogy egy farkas idáig követné. - Mit akarsz?

 A farkas felugrott az ablakpárkányra és hozzádugta szőrös fejét Dalton mellkasának. Olyan volt, mint egy hálás kutya.

– Nem mehetek el, megígértem, hogy nem megyek Marcus után. Cowin biztos elindult már. A Bogro pedig… - elhallgatott. Nem tudta, miért beszél egy farkashoz, aki ráadásul lehet, hogy nem is létezik. – Nem is tudom mi van a Bogroval – mondta végül. – Szerinted utána kéne mennünk? – kérdezte.

A farkas elkezdett nyüszíteni, ezt Dalton igennek vette. – Mégis hol keresnénk? – folytatta a kérdezősködést, de aztán eszébe jutott Laghrok hegy belsejében tett utazásuk. – Tudom hol van. Amint kiengednek, utána megyünk. – mondta. Erre a farkas ismét nyüszíteni kezdett.

- Mit akarsz? Nem mehetek most! Megígértem Telma asszonynak, hogy nem eredek Marcus után. Be kell tartanom az ígéretem. – Ekkor értett meg valamit. – Nem is Marcus után mennék. Rendben van. Várj egy pillanatot, összeszedem magam – ezzel bebújt az ablakból.

Összepakolta szétszórt ruháit, zsákba tette őket és hátára kanyarintotta azt. Valami csoda folytán már nem érezte magát rosszul, de mégis rakott be gyógyszereket és kötést is.

- Aliz! – szólt ki halkan. Ha a lány itt van, meghallaná távozását az ablakon át, ezért is nem látta értelmét bujdosni. Ha viszont a lány nem válaszol, akkor nincs itt, s nyugodtan megszökhet. Akár az ajtón keresztül is. – Aliz! – szólt kicsit hangosabban. Ismét nem kapott választ.

Nagy levegőt vett és résnyire kinyitotta az ajtaját. Meglátta a lányt. Elszundított a szoba közepén lévő karosszékben. Kezében egy nyitott könyv volt, mellette még pislákoló gyertya. A lány egyenletesen szuszogott, mélyen aludt. Biztos belealudt az olvasásba. Telma nem fog örülni, ha megtudja, hogy tanonca nem végezte a dolgát.

Dalton kedvelte Alizt, igazán nem akarta, hogy miatta kerüljön bajba a lány. Ki kellett valamit találnia, amitől ő lesz a bűnös, és a lányt senki nem vádolja meg. De mit?

Rövid gondolkodás után eszébe jutott valami. Odalopakodott Telma íróasztalához – ami a szoba egyik sarkában álldogált – és kinyitotta a legfölső fiókot. Különféle gyógyszerek, párlatok és keverékek voltak benne. Erős altatók, fájdalomcsillapítók és még ehhez hasonló gyógyszerfélék. Kivett egy üveget, címkéjén ez állt: „Erős altató, csak komolyabb betegek féken tartására!”

Fecskendővel kimért belőle pár cseppet. Tudta, hogy ez is elég erős. Régen azzal szórakoztak, hogy egy-egy cseppet csepegtettek teákba, sütemények tetejére és levesekbe. Utána csak vártak, míg az egész tábor elaludt. Súlyos büntetést kaptak ezért. De ez már régen volt, nagyon régen.

Odament a lány mellé. Szerencséjére, mellette egy kis éjjeli szekrényen egy félig megivott bögre teát talált. Belecsöpögtette az altatót és elkeverte a teában. Már csak rá kellett öntenie egy kicsit Aliz ajkára, és készen is volt. Felszívott pár cseppet és a lány ajkára csöpögtette.

Ha másnap Telma belép, azt hiheti, hogy Dalton altatót rakott Aliz teájába és meglépett. A fiú figyelt rá, hogy elől hagyjon minden kelléket, az altatót is. Az egyetlen kényes pont itt volt. Túl tapasztalt már ő ahhoz, hogy ne rakjon rendet egy ilyen „mérgezés” után. Remélte, hogy elhiszik, hogy ő volt és nem gyanakodnak Alizra.

Kiviharzott a házból. Mint egy árny követte a legsötétebb helyeket, míg végül elérte a farkast. A farkas csaholva odafutott hozzá. Pofiját beledörgölte a fiú combjába. Dalton megsimogatta a kobakját, aztán intett, hogy menjenek. A farkas hűen követte.

- Kellene neked valami név, nem igaz? – kérdezte kedvesen. A farkas boldog lihegéssel válaszolt neki. – Mit szólsz az Agyarhoz? – Halkan felnyüszített. – Akkor nem. Legyen mondjuk… - mélyen elgondolkodott, majd bevillant neki egy név. – Remus? – inkább kérdezte, mint mondta. A farkas boldogon elkezdte csóválni szürkés farkát. – Rendben van. Tehát Remus! Készüljünk fel, és kapjuk el a Bogrot!

Tovább lopakodtak az árnyékban. A farkas hűen követte Daltont a lába mellett. – A francba! – káromkodta el magát hirtelen a fiú. – Kellenek fegyverek, és a naplóm is. A raktárban találunk mindent, papírt, kardot, íjat és nyilakat, de a raktárt őrzik. Nem akartam arra menni, ha meglátják, hogy éppen szökök, akkor börtön vár rám. Segítesz Remus? Segítesz bejutni a raktárba? – a farkas körülugrálta őt válaszképpen. – Remek. Gyere, mutatom az utat – mondta Dalton és gyorsabb tempóban lépkedett a raktár iránya felé.

A raktár mellett, mint egy kapu két tölgyfa álldogált. Az őr a jobb oldalon álló tölgynek dőlt neki és figyelte a betolakodókat. Unalmas munka az év majdnem minden napján, de nincs benne veszély sem. A családapák szokták elvállalni, akiket feleségük féltett a vadászatokon.

Az őrt Dalton azonnal felismerte, Frederich volt az. Ő is családapa, méghozzá három fia is volt. A fiúk nevére nem emlékezett, de tudta, hogy ketten nagy bajkeverők, csakúgy, mint ő és Marcus. Sajnálta leütni Frederichet, de muszáj volt. Kegyetlen törvény uralkodik a kitaszítottakon.

Dalton ép kezével letört egy termetes fahusángot az egyik fáról, s megforgatta a kezében. Nem a legjobb fegyver, mondhatni elég satnya, de a célra ez tökéletesen megfelel. Le kell ütnie Frederichet, hogy hozzáférhessen a fegyverekhez.

- Remus, figyelj ide! – szólt farkasának. – El kell terelned a figyelmét. Fuss el előtte úgy háromszor. Én addig a közelébe lopózok. Rendben van? – kérdezte. A farkas ránézett Daltonra, vette az utasítást. Sarkon fordult és elfutott Frederich előtt. Az öreg családapa azonnal felfigyelt rá.

Levette hátáról az íját és egy nyílvesszőt vett a kezébe. A vesszőt az idegre helyezte, és figyelte, mikor bukkan fel legközelebb a farkas. Dalton közben közelebb lopózott. A vadász háttal állt neki, így ha halkan közlekedik, akkor nem fogja őt észrevenni.

A farkas ismét elfutott a vadász előtt. Frederich kilőtte nyílvesszőjét, de elvétette a célt. A felesége jogosan féltette. Az öreg szeme és reflexei már nem a régiek. Egyidős lehetett Cowinnal, de rajta jobban meglátszott az öregség.

Dalton közelebb lépett. Már csak négy lépés és eléri a vadászt. Hirtelen Frederich megfordult, pont az ő irányába nézett, de Dalton gyors reflexekkel volt megáldva. Megpördült a sarkán és bebújt a tölgyfa mögé.

Szíve kalapált, adrenalin áradt a testébe. Hiányzott már neki ez az érzés.

Ekkor Remus ismét elfutott Frederich előtt, pontosabban, most mögötte. A vadász megfordult. Nagy hiba volt. Dalton futva tette meg a négy lépést, ami elválasztotta őt az őrtől, s akkorát sózott a feje búbjára a husángjával, hogy Frederich azonnal elájult.

Letette a husángot az ájult ember mellé, s levette övéről a kulcskarikát, rajta a kulcsokkal. A legnagyobb nyitotta a zárat az ajtón. Beledugta és elfordította. Halk kattanás következtében kinyílt az ajtó. Belépett és meglepte a benti látvány. Több tucat fegyverre számított, de mindössze két kard, s egy íj volt benn. Egy félig megrakott puzdrát is talált a falra felakasztva.

Csalódott volt, de tulajdonképpen neki pont erre volt szüksége. Viszont le kell mondania egy vadászköpenyről, és a rejtett pengékről. Hacsak nem rabolja ki Frederichet. Megrázta a fejét. – Nem! Eszedbe se jusson többet ilyen gondolat! – mondta magának.

Hátára vetette a puzdrát, övére felszerelte a kardot hüvelyestül. Az íjat a kezébe tartotta. Ekkor döbbent rá, hogy alkarvédője sincs és az inge is szakadt. Hiába keresett tovább a raktárban, egyiket sem talált. Megrántotta a vállát. Az íj amúgy sem sokat ér a Bogro ellen, ezt már tapasztalta.

Kisétált a raktárból, íját még mindig a kezében fogta. Frederich eszméletlenül feküdt az ajtó előtt. Elsétált mellette. Füttyentett Remusnak, mire a farkas mellette termett. – Gyere fiú, ügyes voltál! – dicsérte meg megpaskolva a kobakját.

Lopakodva ment át a házak között, mint aznap hajnalban, mikor Marcusszal távozott. Deja vu érzés volt számára. Remélte, hogy kalandja, most jobban sül el, mint a legutóbbi. A sors hatalmas meglepetést tartogatott a számára, de erről neki fogalma sem volt.

Remus mellette sétált, mint egy hű kutya a gazdája mellett. A farkas sem volt az, mint aminek látszott, de Dalton figyelmét ez is elkerülte. Ha jobban megfigyelte volna Remust, akkor nem hinné, hogy egy farkas ennyire hálás legyen azért, mert segített neki élelmet szerezni.

Dalton arcára mosoly kúszott. Számára minden rossz volt, de mégis örült. Örült, hogy ismét vadászatra indulhat. Valami belső erő fokozta az örömét, amikor a Bogrora gondolt. Bosszút akart, semmi mást.