A vadászat véget ér

- Hé! – kiáltott a szörny után Dalton. Lihegett. Kimerítette az egész napos futás. Sápadt volt, és lázas is. Bal kezét sem bírta használni. Fájdalmával nem foglalkozva követte a sárkányszerű lényt árkon-bokron át.

Összeesett. Nem botlott meg semmiben, de nem bírta tovább a hajszát. Látta, pontosabban hallotta a szörnyet, amint kitartóan futott továbbra is. De ő már nem bírta követni. Mindenről megfeledkezett; a szúrós bokrokról, a sebeiről, a csúszós talajról, de még Marcusról is.

Elkezdett kúszni a földön. Pár métert haladt csupán, mikor jobbjából is elment az élet. Fájdalom teljesen felnyögött, próbált tovább menni, de nem bírt. Hallotta még mindig a Bogro lépteinek zaját, de már nem látta őt. Igazából semmit sem látott, csak a zöldellő füvet maga előtt, s rajta a kis gömbszerű vízcseppeket.

Mit meg nem adna most pár korty vízért, hogy kiszáradt torkát megnedvesítse. A sors iróniája lehetett, hogy alig pár lépésre egy tisztavizű csermely csörgedezett, de ő nem látta. Érzékei már tompák voltak. Lassan a szeme is lecsukódott, és már nem látott semmit. Pár pillanatig kellemes érzés fogta el. A szellő cirógatta az arcát.

Úgy érezte; meg fog halni. Beletörődött sorsába, s elhagyta az eszmélete. Nem is tudta, hogy Marcus épp ekkor ébredt fel, már messze tőle, Alvetna határa felé.

Nedves valami piszkálta a kifehéredett orcáját. Kinyitotta a szemét, és legnagyobb meglepetésére a szürke farkas állt előtte, akit először elkergetett, aztán megetetett. Teljesen máshogy nézett ki, mint mikor először látta. Tappancsa is meggyógyult már. Sőt, maga a farkas is olyan szép lett, amit a falkája többi tagja is megirigyelne. Szürke szőrében fehér és fekete szálak is voltak, csontjain végre zsír is volt, és kemény izmok is. Amikor ételt adott neki, elindította újra a vadászat útján.

- Szevasz! – mondta neki Dalton, s megsimogatta a feje búbját. Rádöbbent, hogy mennyire is fáj mindene, ráadásul mindjárt szomjan hal. Hörgésre hasonlító hang hagyta el a torkát, és minden reménye elszállt, ismét.

A farkas elkezdett integetni a kezével Dalton mögött lévő patak felé. Először a fiú nem értette, hogy mit akar, de aztán mikor az állat a fejével is arra mutatott, megfordult. Felcsillant a szeme a friss víz látványától. Mellette a farkas úgy kezdett el ugrálni, mint egy kutya, akinek most ért haza a gazdája a vadászatról.

Dalton felkecmergett, de azzal a mozdulattal vissza is zuhant. Túl gyenge volt még mindig. A farkas megragadta a köpenyét agyaraival, amik most erősek voltak, s fehéren csillogtak. Elkezdte húzni a fiút, míg oda nem értek a patakhoz. Dalton beledugta jobbját és lassan visszatért belé az élet. Tölcsért csinált a kezéből és inni kezdett. Csak ivott és ivott. Mióta elindultak Marcusszal a vadászatra, nem kapott ennyi folyadékot a szervezete. Hirtelen eszébe jutott Marcus. Nem tudta mi lett vele. Csak egy ötlete volt, meghalt. A Bogro megölte. De akkor neki miért kímélte meg az életét?

- Köszönöm, pajtás – mondta a farkasnak, de az hirtelen elszaladt. – Ilyen az én szerencsém – dünnyögte, és ivott még egy keveset Remélve, hogy másnapra visszatér belé az élet, lefeküdt. Nem fázott, kellemes meleg volt. A patak ott volt mellette, ha vízre lenne szüksége, de ő mozdulni sem bírt.

Nehezen aludt el. Sokat gondolt Marcusra. Remélte, hogy téved, és barátja nem halt meg, de erre nem sok esélyt látott. Ha tudta volna, hogy Marcus épp azt kívánja, bárcsak meghalt volna, valóban nem tudott volna elaludni, de végül elnyomta az álom ezen a napsütéses délutánon.

Már sötét volt, mikor felébredt. Fázott. Többnyire nem a hideg miatt, hanem sebei, sérülései miatt didergett. Bal keze még mindig használhatatlan volt, ha nem keres egy orvost hamaroson, akkor meglehet, hogy többé nem fogja tudni mozdítani sem. Sebeitől lázas volt, izzadt, mégis remegett, a hideg is rázta.

A fázó érzés nem keltette volna fel, régen egy szál ingben is vészelt már át éjszakákat, de ez most más volt. Lépteket is hallott nem messze fekvőhelyétől. Lehet, hogy csak képzelődött. Nem tudta. Azt sem, hogy vajon ki jöhet felé, vagy pontosabban mi jöhet felé. A Bogro, a farkas, vagy valami éhes vad? Utóbbi tűnt a legvalószínűbbnek. Nem hitte, hogy a farkas visszajönne hozzá ismét, sőt, azt sem tudta, hogy járt e itt egyáltalán, vagy csak képzelődött. A Bogrora sem számított.

Utolsó erejét összeszedve próbált bekúszni egy bokor alá, de a lépések egyre közelebbről jöttek. Reménytelennek látszott menekülni, ezért felült nagy nehezen és előrántotta rejtett pengéjét. Ült és várt.

Hirtelen a farkas rontott ki a fák sűrűjéből, odaállt Dalton mellé és hozzányomta feje búbját. Dalton elmosolyodott és megsimogatta. Remélte, hogy ha a farkas visszatér hoz neki valamit enni, de csalódnia kellett. Hirtelen elkezdett vonítani a szürke farkas. – Ne! Idehívsz mindenkit! – csitította Dalton, de a farkas tovább vonított.

Ismét lépéseket hallott, mást mint az előbb, de ismerőst. Nem tudta beazonosítani, túl kevés ereje maradt hozzá. A farkas elszaladt.

 Várj! Hová mész?! – kiáltott utána Dalton, de már késő volt. A farkas átugrotta a kis csermelyt és elszaladt. – A fenébe!

 Két ember ért a tisztásra, mintha a semmiből bukkantak volna fel. Köpenyükkel teljesen beleolvadtak a környezetbe. Dalton nem nézte meg, kivel van dolga. Reflexszerűen odavágta a kését. Az éles vadászkés pörögve szelte át a levegőt. Elment az egyik vadász feje mellett, elvétette a célt. Máskor Dalton eltalálta volna, de most nehezére esett a célzás.

- Hé! – mondta egy ismerős, idős hang. – Dalton, te vagy az? Dalton! – kiáltott fel boldogan a vadász. Öreg Cowin volt az, mellette Lionel, kezében íjával, készült megbosszulni a felé repülő kést. – Tedd már el a fegyvered, Lionel. Dalton az.

- Dalton? – ismételte Lionel, aztán felismerte a gyámoltalannak tűnő fiút a patak mellett csücsülve. – Mi történt veled?

- Rosszul… vagyok! – dadogta. Utolsó energia tartalékát emésztette fel a kés eldobása.

- Csönd! Ne beszélj! Maradj ébren! – kiáltott Cowin és odafutott hozzá. Letérdelt mellé, és szemügyre vette a sebeket. – Tessék! Vedd be! – mondta. Odanyújtott neki egy tálat, benne préselt növényekkel. Volt köztük mindenféle, de már eldeformálódtak az összepréselésüknél. Cowin belekanalazta a növényeket Dalton szájába. – Jó! Ez enyhíti a lázad – mondta mosolyogva.

- Hol van Marcus? – kérdezte Lionel. A fiú elkezdett remegni. Cowin megragadta a két vállát és a szemébe nézett.

- Ne beszélj most. Majd elmondod később. Maradj ébren, mással ne foglalkozz. Lionel! Gyere ide! Segíts, vigyük be a táborba. Kapsz rendes orvosi ellátást, fiam. Csak tarts ki!

A két vadász felkapta Daltont. Lionel elszörnyedt a fiú kezének látványától. Csupa vér volt, a csontjai is kilátszódtak. Túltette magát az undoron és segített neki lépni. Egy ideig így lépkedtek, lassan és óvatosan, de Dalton elájult egy kis idő múlva. A két vadász feljebb emelték és elkezdtek futni vele. Nem szóltak egy szót sem, remélték, még időben visszaérnek a táborba.

- Hogy értitek azt, hogy nem tudjátok, hol a fiam?! – förmedt Cowinra és Lionelre Ernest. Kedves embernek nézne ki, ha épp nem vöröslene a feje az idegességtől. Vastag bozontos szemöldöke karaktert adott az arcának. Rövidre nyírt haja és körszakálla szokásossá tette volna az arcát a szemöldök nélkül.

- Uram, egyedül találtuk meg Daltont. Mit kellett volna tennünk? Addig faggatni, amíg el nem hagyja az élet? – Szólt vissza Cowin. – Telma asszony meggyógyítja, utána elmondja, hol van Marcus. – Telma a gyógyító volt. Idős nénike, de nagyon sokat ért a gyógyításhoz. Aliz fogja átvenni a gyógyító szerepét, ha Telma asszony fölött eljárna az idő. A fiatal lány egésznap az asszonyt figyeli és tanul tőle. Telma szerint tehetsége is van a gyógyításhoz. „Nem a gyógyszerek és tudományok tesznek egy gyógyítót gyógyítóvá, hanem az érzék!” Szokta mondogatni.

- Uram, engedje meg, hogy szóljak – mondta Lionel. – Marcus tud magára vigyázni, bizonyára semmi baja nincsen. Szerintem összekaptak és eltávolodtak egymástól. Tudja, milyenek a fiatalok. Mindig veszekednek.

- Dalton és Marcus sosem kaptak össze! A fiam testvéreként szerette ezt a bajkeverő vadászt! Remélem felépül, hogy jó alaposan megbüntethessem! Mit képzel magáról, kicsoda ő?! Bogro után indulni?! És rávenni a fiamat is! Ekkora badarságot!

 - Uram, - kezdte Cowin – nem badarság volt az. Naplót vezet az ifjú, igaz nem sok bejegyzés van benne, de kiderült, hogy a szörnyeteg nyomára bukkantak. A hatalmas bemélyedések a földön is ezt jelentették, legalábbis számunkra. Valamint azt is írta, hogy a fiad félt Alvetna határától, és a fekete emberektől. Meglehet, ezen kaptak össze. – Szünetet tartott, és folytatni akarta beszámolóját, de Ernest beléfojtotta a szót.

- Azt mondod a nyomára bukkantak? – kérdezte elkerekedett szemmel. Az öreg bólintott. - Akkor, ez csak azt jelentheti, hogy a fiamat felfalta az a szörnyeteg – mondta, miközben a szeme se rebbent. Belülről düh emésztette, de próbálta nem mutatni. Szomorú is volt, de azt elnyomta a dühe, ami főleg Daltonra irányult. Eldöntötte, hogy muszáj elvonulnia pár napra, különben még képes lenne megbosszulni fia halálát Daltonon.

- Valóban találkozhattak vele. Ezt nem tagadom. A fiú alkarja darabokra tört. A Bogro nyomai is ott voltak nem messze tőle, de őt életben hagyta. Mintha menekült volna. Ha megölte Marcust, miért nem ölte meg Daltont is? Reménykedjen uram, a fia életben lehet! – próbált segíteni Cowin.

Ernest felpofozta az öreg vadászt. Ő tűrte, nem állt ellen. – Ne kertelj nekem! Takarodj! Te is, Lionel! Hagyjatok magamra.

A két vadász kisétált a sötét dolgozó szobából. Át az egyszerű nappalin, aminek közepén egy kandallóban vidáman pattogott a tűz. Végül kiléptek a sötét éjszakába.

- És most mi legyen? - Kérdezte Lionel. Cowin megrázta a fejét és sóhajtott egyet. Nem tudta mitévők legyenek. Amíg Dalton magához nem tér addig tehetetlenek.

- Fogalmam sincs – mondta az öreg és otthagyta Lionelt a főnök háza előtt. A fiatal fejvadász pár percig nézelődött, majd megrántotta a vállát és hazament ő is.

Dalton kinyitotta a szemét. Szemhéját nehezen tudta felnyitni, de résnyire kilátott alóla. Körbenézett. Takaros kis szobában találta magát. Szalmaágyon feküdt, mellette tűz táncolt, meleget bocsájtva az egész szobára. A szobában nem volt az ágyon és a kandallón kívül, csak egy pár polc, és egy kicsi asztal gyógynövényekkel, és alkimista kütyükkel megpakolva. A betegszobában volt, Telma kórházában. Tudta, hogy még négy ilyen szoba nyílik a nappaliból, mint az övé.

Eszébe jutott a Bogro és a fájdalom, ahogy a bekötött baljára nézett. Azt viszont nem tudta, hogy került ide. Emlékszik a farkasra, de többre nem. Az eldobott késre sem emlékszik már, a két megmentőjére sem.

Kényelmesen feküdt, szívesen maradt volna még itt, de eszébe jutott barátja, akivel nem tudta, hogy mi lehet. Próbált felülni, de ekkor vette észre, hogy leszíjazták. A szíjak alján kis csengettyűk lógtak. Ahogy erőlködött a felkeléssel, megcsilingeltette őket.

Pár pillanat múlva egy ősz, varkocsba font hajú nő nyitott be hozzá. Hosszú ruhája elfedte egész testét. Vajszínű volt eredetileg, de sok helyen vér mocskolta be. Volt köztük frissebb és régibb is. Telma volt az. Ezt a köpenyét csak súlyos betegek gyógyításakor veszi fel, szerinte elég, ha egy ruhája csurom vér. Valaha szőke haja volt, de már igencsak őszült. Arca kedvességet sugárzott, egyedül a tekintete volt az, ami elüt egy kedves öregasszonytól. Látszott a szemében, hogy sokat tud, többet, mint bárkinek is mondaná.

- Maradj nyugton! – mondta kedves hangján Daltonnak. A fiú elengedte a füle mellett, elkezdett rángatózni. Ki akart kerülni a bőrszíjak szorításából, és útnak indulni. – A kezed még el sem kezdett gyógyulni, ha most mozgatod, újra el kell törnöm, és azt egyikünk sem akarja!

- Nem érdekel! – förmedt rá Dalton. – Engedj el! Marcus után kell mennem!

- Nyugodj meg! Utána küldünk vadászokat. Meséld el mi történt.

Egy ideig elhallgatott, de végül beletörődött a sorsába és bólintott az asszony felé. – Rendben - mondta. Elmesélt mindent az elejétől a végéig. Marcus félelmeit a nyugati emberektől, a menekülésüket Cowin és Lionel elől, és azt is, hogy megtalálták a Bogrot és követték. Azokat viszont eltitkolta, hogy Laghrok hegy mélyében valóban egy város van, és azt is, hogy a Bogro beszélt vele.

- Csak úgy elengedett téged az a szörny? – kérdezte Telma.

- Igen. Rám vicsorgott, aztán elszaladt. Én pedig… - elhallgatott. Nehezére esett kimondani, utálta magát azért, amit tett.

- Te pedig? – kérdezte érdeklődve a gyógyító.

- Utána mentem. Annyira le akartam vadászni, hogy megfeledkeztem Marcusról. Az is lehet, hogy holtan fekszik a fűben, vagy épp szenved  – mondta. Az utóbbi igaz volt, Marcus valóban szenvedett, de nem a fűben, hanem a Fekete Medve törzs tagjai közt.

Mindketten hallgattak. Telma tudta, hogy most nem mondhat semmit, amivel segíthetne. Dalton visszafeküdt az ágyára szomorúan. – Leveszem rólad a szíjakat, ha megígéred, hogy nem követsz el hülyeséget, és indulsz Marcus után. Rendben van? – ajánlotta végül Telma. Dalton bólintott.

- Megígérem. Köszönöm – mondta.

- Magadra is hagylak – mondta Telma, miután eloldozta és újabb borogatást tett Dalton fejére. Pihenj, látom fáradt vagy. Cowin holnap hallgat meg téged, ma még pihenhetsz. Reggel találkozunk. Aliz itt lesz a nappaliban, ha bármi panaszod van; kiálts érte. Lehetőleg ne állj fel! Rendben van? – kérdezte. Arcára kedves mosolyt ült ki. Dalton bólintott és ledőlt pihenni. Telma kiment a szobából, magára hagyta a fiút.

Dalton egy darabig nézte a pattogó tüzet, aztán lehunyta a szemét és aludni készült. Nehezen jött rá az álom. Képek villantak be Marcusról, ahogy hasonló sebekkel fekszik a földön, mint ő itt az ágyon. Legszívesebben felkelne és utána szökne, de nem teheti. Egy erdőlakónak sokat számít az ígérete. Sosem szegik meg. Ez afféle becsület.

Végül elnyomta az álom, megfeledkezett minden gondról pár óra erejéig.