A csapda balul sül el

Megálltak tisztes távolságra a szunnyadó szörnytől és elkezdtek tanakodni. – Biztos beválik a terved? – kérdezte Marcus. Dalton már korábban beavatta a részletekbe.

- Biztos, csak valahogy fel kell gyújtanunk a bokrokat – mutatott két bokorra, amik elvágnák a menekülési útvonalat. – Amint meggyújtjuk, fel fog kelni. Nincs valami ötleted?

- Tüzes nyílvessző – mondta Marcus, mint akinek egyértelmű a dolog. Barátja szeme felcsillant, és elszégyellte magát, hogy ő erre nem gondolt. Vállon veregette Marcust, majd intett, hogy menjenek a helyükre.

Hangtalanul osontak a füves talajon. Két oldalt választották ki a búvóhelyüket, egy-egy vastag fa törzse mögött. A Bogro előtt és mögött bokrok és kisebb cserjék díszelegtek, azokat fogják megcélozni égő vesszőjükkel.

Mindketten az öreg fák rejtekében voltak már, és madárfüttyöt utánozva kommunikáltak. Egy fütty jelentette azt, hogy készen állnak, kettő pedig azt, hogy még nem.

Nem volt anyaguk egy rendes égő nyílvessző készítéséhez, ezért füvekkel tekerték be a nyílhegyet. Ismét egy füttyentés jelentette, hogy készek. Marcus lassabban haladt, az ő vesszője nem akart lángot fogni, de végül neki is sikerült és ő is elfüttyentette magát, utánozva az erdei madarakat. Egy szempillantásnyi idő után két halk susogó hang zavarta meg az erdő csendjét. Mindketten kilőtték parázsló vesszőjüket.

A Bogro felkapta a fejét a halk neszre, de csak pislogott egyet, és visszahajtotta kobakját a puha fűtakaróra.

Dalton is és Marcus is magukban reménykedtek, hogy a bokrok lángra kapnak, és nem kell új tervhez folyamodniuk. Csak vártak, és vártak. Semmi nem történt, pedig már egy perc is eltelt, amit a két fiú egy órának érzett, ha nem többnek.

Dalton négyszer füttyentett, ez volt a jel, hogy térjenek el a tervtől és találkozzanak egyikük búvóhelyén. Válaszképpen Marcus lassan oda is ballagott hozzá. Mindketten letörtek voltak és szomorkodva figyelték a bokrokat, de még most sem történt semmi.

- Mi történhetett? – kérdezte idegesen Marcus.

- Nem elég szárazak a bokrok, tudhattuk volna. Máshogy kell tüzet raknunk. Szerinted be tudunk gyújtani a növény aljába, és visszatérni a búvóhelyre?

- Próbáljuk meg – bólintott Marcus és el is indultak.

Gyorsan megérkeztek a bokrokhoz, még a vesszőjüket is megtalálták. Még a levegőben kialudhattak a száraz levelek a vesszőn, nem is égett le mind. A levelek a bokrokon nedvesek voltak, ami azt jelentette, hogy füstölögve fognak égni. A faágak viszont jól égnek majd, mind száraz, de annak a begyújtására több kell egy parázsló nyívesszőnél.

Mindketten száraz gallyakat és füveket kerestek és abból szabályos tűzrakást készítettek. Gyorsan készen voltak vele, már mindkettejüknél gyújtós parázslott. Betették a farakás aljába, ott halkan ropogni és pattogni kezdett a parázsló tűz. Visszafutottak halk léptekkel a két nagy fához, amit kiválasztottak, csakhogy időközben helyet cseréltek. Dalton keleten állt, Marcus pedig nyugaton, amit észlelt is kis idő elteltével és teljes pánik uralkodott el rajta.

Nem kell félni semmitől! Nem mágusok a fekete emberek. Ez a mi területünk. Így bíztatta magát, de nem sikerült legyőznie félelmét. Füttyszót hallott, ami azt jelentette, hogy Dalton is a helyén van már.

Balsorsukra a Bogro felfigyelt erre a sok szabályos füttyentésre, és a tűz halk ropogását is hallani vélte. Felpattant és kitátotta hatalmas száját, megmutatva ökölméretű agyarait. Elüvöltötte magát mire a környező állatokban és emberekben megfagyott a vér.

Gyulladj meg! Égj már! Türelmetlenkedett Dalton, de a tűz csak nem akart fellobbanni. Mi lesz már? Gyerünk! A Bogro előrerugaszkodott és elindult az egyik bokor felé öles léptekkel. Léptei nyomán megremegett a föld. Pikkelyes hátán visszaverődött a napfény, tüskéi csillogtak. Lustán ballagott, de látszott rajta, hogy izmai bármikor képesek megfeszülni és elindítani a hatalmas vadat megállíthatatlan útján.

A bokor villámcsapás szerűen gyulladt meg előtte. Az előbb még pislákoló tűz végre elérte a növény szárazabb leveleit, és fellobbant vöröses tűzzel a szörny előtt. Ő felüvöltött és megfordul. Most már gyorsabban, futva indult el a másik kijárat felé, ahol a másik bokor állt. Az is ugyanúgy lobbant fel, mint a másik növény.

A szörny tanácstalanul állt a kör közepére ragadva. A sok fa közt a szűkös ösvényen nem fért volna át, hacsak ki nem dönti a fákat, de már választása nem maradt, ezért odafordult, megrázta hatalmas állkapcsát és felüvöltött.

- Gyerünk picinyem! – suttogta Dalton, és keze az idegre kapott. Hátrahúzta és megcélozta vele a szörny szemét. A vessző útjára szabadult, de nem talált. A Bogro lehorgasztotta tüskés koponyáját, a nyíl fölötte szelte át a levegőt. Gyors egymásutánban pár lövés követte az első vesszőt, mindkét oldalról. Mindketten ösztönösen lőtték a nyilaikat, nem céloztak hosszú percekig, csak az idegre tették a vesszőt és már engedték is útjára.

Marcus most végre elfelejtette félelmét a nyugati emberektől, csak a vadászatra koncentrált. Futva lődözte a nyilakat, nem egy helyben álldogált. Dalton ugyanígy tett, a szörnyre minden irányból záporoztak a vesszők. Keserves próbálkozás volt, az erős, pikkelyes testéről lepattogtak a vesszők, egyik sem fúrta át. Mégis látszott, hogy a nyílzápor igen zavarja.

Fejét minden irányba kapkodta, próbálta bemérni a támadóit, de nem sikerült, hiszen minden irányból lődöztek felé. Végül hatalmasat ordított, jelezve, hogy megunta a tehetetlenséget. Fölpattant és nekiiramodott az egyik irányba. Marcus felé vetette magát, kidöntve egy fát, ahogy nagy testével neki ütközött. Marcus hátraesett az ijedtségtől. A fa, amit a szörny kidöntött megmentette az életét.

Dalton látta, ahogy társa elvágódik és gyorsan cselekedett. A Bogro mellső combjára célzott. Megfontoltan célzott. Nem futtában lőtte ki, hanem precizitással. Tökéletes lövés volt. A vessző egyenesen röpült, és szúrta át a gyengébb bőrt. Csaknem tövig beleállt a szörnyeteg lábába. A legenda, miszerint a sárkányok hasa és belső combja érzékeny, a Bogrora is igaznak bizonyult.

A szörny felüvöltött és két hátsó lábára állt. Marcus alatta feküdt és próbált kardjáért nyúlni, hogy átdöfje a szörny hasát. Kirántotta éles fegyverét. Elszánt tekintettel felült és maga elé tartotta íves kardját. A Bogro észrevette a fegyver csillogását, ezért nem csapódott be a fiú felé, hanem megfordult és Dalton irányába szaladt, mint a bika, mikor vörös lepedőt lobogtatnak előtte.

Dalton terve az volt, hogy megvárja az utolsó pillanatot, és csak utána ugrik félre, kezében a kifeszített íjjal, s átlövi a szörny nyakát. De nem mehet minden a terv szerint. Valóban elrugaszkodott, az íjat hátrahúzta, mutató és középső ujja közt egy vesszővel az idegen. De a sárkányszerű, barna lény gyorsabb és erősebb volt, mint gondolta. Becsapódott erős koponyájával az íjat tartó kezébe. A kemény fából készült, gyönyörű, agancs mintás íja, - amit apjától kapott, mielőtt elindult utolsó vadászatára, ahonnan sosem tért vissza – darabokra tört. Csakúgy, mint az ő alkarja és alkarvédője is.

Fájdalmasan felüvöltött még a levegőben. Megpördült és arccal előre a földbe zuhant. Összeszorította a fogait, kirántotta kardját és megfordult. Ha a Bogro rá akarná vetni magát, meghalna. Ő is, és a szörny is. De nem ezt tette. Jobb mellső mancsát rátette a fiú mellkasára, s lenyomta a földre. Dalton belesújtott a pikkelyes lábába, de reménytelen próbálkozás volt. Ezután a szörny szájával tépte ki a kardot a kezei közül és dobta el az égő bokrok felé.

Dalton feküdt a földön, tehetetlenül, és csak Marcus érkezésében reménykedett, de ő nem jött. Nem is tudott volna jönni, pedig próbált.

Marcus felállt a földről, kezében a kardjával és megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása. Meghallotta Dalton fájdalommal teli kiáltását és máris elszántan indult a megmentésére. De hirtelen valami, vagy valaki megragadta a nyakát és átkulcsolta felsőtestét. Először azt hitte, hogy egy faág vette körül, de később rájött, hogy az nem egy ág, hanem egy fekete kéz. Mielőtt üvölthetett volna, egy másik kéz tapasztotta be a száját.

Megpróbált ficánkolni, hátha kiszabadul. Ekkor egy második embert látott meg a szeme sarkából, feketébbet, mint a legsötétebb éjszaka. Prém lógott a hátán, mint egy köpeny. Más nem fedte a testét, csak egy koszos ágyékkötő. Marcus a késéért nyúlt bal kezével, de hirtelen valami szúrást érzett. Szeme elkezdett lecsukódni, körülötte a világ pedig forgott. Próbált ellenállni, és ki is rántotta a kést az övéből, de a keze élettelenül fogta a fegyvert, ami kiesett a markából és a földön egyet pattanva elterült.

Számára minden elsötétült, nem tudta, hogy fel fog e még ébredni. Még egyszer ficánkolt, próbált kiszabadulni, aztán elvesztette eszméletét és a teste, mint egy rongybaba zuhant bele a levelek közé, mikor elengedte a fekete ember fogása.

- Engedj el, te rusnya dög! – kiáltott rá a Bogrora és tovább erőlködött, de a fogás nem engedett. Dalton ott ragadt, készen rá, hogy élete véget érjen. – Mire vársz még?! Ölj meg!

Meglepetésére alábbhagyott a szorítás, végül a Bogro elfordult és levette róla a mancsait. Dalton azonnal felpattant, de megbánta a tettét. A szörny farka meglendült, s gyomorszájon vágta a fiút. Ismét visszazuhant a földre, és már nem is próbálkozott a felkeléssel. – Maradj nyugton! – hallott egy mennydörgő hangot. Mély volt, tekintélyparancsoló és kicsit fenyegető is.

- Mi volt ez? – kiáltott fel ijedten.

- Mit gondolsz mi volt? – dübörgött a hang. A Bogro beszélt hozzá. Szája nem mozgott beszéde közben, nyitott állkapcsa mélyéről jött a hang.

- A Bog… – nem tudta, hogy hogyan szólítsa meg, ezért elharapta a „Bogro” szót és váltott. – Tudsz beszélni?

- Hogyne tudnék?! – harsogta, mintha kiabált volna vele. – Értelmesebb vagyok, mint ti, emberek!

Dalton fel akart állni, de aztán eszébe jutott az erős farkcsapás, ami visszataszította a földre az előbb. – Felállhatok? – kérdezte. A sárkányszerű lény odatolta hatalmas pofáját a fiúhoz és lassan, de kivehetően bólintott. Dalton felkecmergett és letörölte magáról a port. Meglepetten állt előtte. – A Bogro tud beszélni – dünnyögte az orra alatt, remélve, hogy a szél elviszi e szavakat. Hirtelen az állkapocs szétnyílt előtte, és a Bogro kitátotta a száját.

- Ne hívj Bogronak! – mondta. – Ha még egyszer így hívsz, leharapom a fejedet!

- Bocsánat. – Elszégyellte magát. – Mégis, hogy szólítsalak? – kérdezte félénken. Nem volt biztos benne, hogy túl fogja élni a mai napot, de ha a szörny végezni akart volna vele, már megtette volna.

- Sehogy! Nem tartozik rád! – mondta mély hangján. Dalton próbált megszólalni, de a lény megfordul és egy hatalmas ugrással bevetette magát a fák sűrűjébe. - Ne kövess! – hallotta még a szörny hangját, mielőtt elveszette volna a szeme elől.

- Na, azt már nem! – mondta Dalton magának, miközben teljesen elfeledkezett barátjáról. Összeszedte maradék erejét és fegyvertelenül utána iramodott.