Rémálom

Dalton őrködése lassan a végéhez közeledett. Semmi nesz nem ütötte meg a fülét, csak az erdő kellemes mozgolódása. Mintha álomba akarná ringatni őt. Édes illatok, megnyugtatóan rezgő levelek, minden olyan szép és nyugodt volt. Szemhéja lassan lecsukódott. Feje is elnehezedett, és kezdett lehanyatlani, míg végül elaludt.

Pár perccel később felriadt. Nekidőlt az egyik nyílvesszőnek, és annak a vége - amit az idegre illesztenek - felsértette a szeme alatti bőrt. Halványpiros vér csöpögött belőle. Odakapta kezét és letörölte arcáról a vért. Kimászott a bokor mögül, megmosta arcát vízzel, s borral kimosta a sebet. Az őrségéből még hátra volt fél óra, de már nem akaródzott visszamásznia a bokorba.

Leült egy farönkre, s térdére fektette naplóját. Előhúzott egy lúdtollat a zsebéből, és egy tintatartót is. Belemártotta a tollat, kinyitotta a kis könyvet és írni készült.

– Hány óra van? – szólt hirtelen Marcus. Dalton megijedt, meglepte barátja korai felébredése, s felrázta képzelgéséből. Gyorsan visszatette naplóját a zubbonya mélyére, tolláról lerázta a tintát és mind a tollat, mind a tintatartót visszarakta zsebébe. Megfordult és rámosolygott Marcusra.

- Fél órát még alhatsz. – mondta neki kedvesen. Barátja közben már felült és megtörölte a szemét. Látása kitisztult, gyorsan lerázta magáról az álmot.

- Csak nem megint a naplódat írod? – rosszallóan megrázta a fejét, s folytatta – Le kéne szoknod róla, nem vagy te tízesztendős vadásztanonc! Mindegy is, feküdj le, átveszem a helyed.

Daltonnak sem kellett kétszer mondani. Ledőlt, s már aludt is. Marcus pedig átvette a helyét a bokor rejtekében, s onnan figyelte a tájat, legfőképpen nyugat felé leskelődött. Barátja három vesszője még mindig ott volt a talajban, így ő nem szúrt le másikakat. Egyet viszont az íjára helyezett, készült a lehetséges támadásra.

Egy órája őrködött már, de semmit sem látott, mikor hirtelen farkas vonításra lett figyelmes. Odakapta a fejét. Ágak recsegtek, valaki lépkedett a közelben. Hátrafeszítette íját, sasszemmel kémlelte a vidéket. Nem látott senkit. Egyszer csak egy sötét árnyra lett figyelmes nyugat felől. Ijedten leskelődött az árny irányába. Egy pillanatra ismét két alak tűnt fel, mintha egyik rejtekhelytől a másikig futnának.

A tűz hirtelen fellángolt, magasabbra nyúltak a lángok, mint eddig bármikor. Marcus odafordította figyelmét, de fél szemmel még mindig a határ felé nézett. A tűz lángjaiból egy fekete bőrű, medveszőrből készült köpenyt viselő, öreg férfi lépett elő. Fehér szakálla a derekáig is leért. Két szeme égett, mint a tűz mögötte. Tekintete beleásta magát Marcus mélyébe. Ő nem habozott. Elengedte az ideget, a vessző süvítve hagyta el az íjat. Átszállt az öregemberen, mögötte beleállt egy fa törzsébe. Az öreg eltűnt, mintha a szél fújta volna el. A tűz is visszatért nyugalmába, halványan pislákolt csupán.

Dalton felriadt álmából, kardjáért nyúlt reflexszerűen. Pár pillanat és már talpon is volt kezében az íves kardjával. – Mi történt? – kérdezte halkan barátját, aki megdermedve állt a tűz előtt, keze vérzett. Nem viselt alkarvédőt, az íj idege felhasította a bőrét.

- Itt voltak! A nyugat emberei, a fekete bőrűek! Egy mágus! Eltűntek, mintha köd lett volna! – kiáltozott kétségbeesetten. Kezével még mindig nem törődött, észre sem vette, hogy vérzik.

- Nézz rám! Nyugodj meg! – kiáltott rá Dalton, látva barátja pánikját. Próbálta felébreszteni benne az igazi valóját. – Nézz rám! Nincs itt semmi, és senki! Álmodhattad!

- Nem álom volt, láttam őket! Egy mágus jött ki a tűzből! Hinned kell nekem, el kell innen tűnnünk!

- Nyugodj meg! – ismételte Dalton. – Holnap visszafordulunk, most menj és aludj, majd én őrködök. Ne aggódj, ha bárki felbukkanna, nem hagyja el a tábort éltében! – Marcus kicsit megkönnyebbült. Most, hogy pánikja alábbhagyott ostorcsapás szerűen nyilallt belé a fájdalom. Észrevette a kezén tátongó sebet. Elhagyta az erő balját, s elejtette az íját. Szó nélkül eloldalazott a táskájához, kötszert vett ki, és bekötötte a sebét. Utána lefeküdt. Mikor sikerült megnyugodnia, hogy barátja éberen őrködik, elaludt. Nyugalmatlan álma volt, izzadt, a feje lázasan lüktetett.

Dalton nem fészkelte be magát a bokorba, hanem a farönkre ült vissza, elővette naplóját, tollát, tintáját és írni kezdett. Mellette feküdt az íja, és pár vessző. Tanulva társa hibájából; kezére felszerelte az alkarvédőjét.

„Vadászati napló
Második bejegyzés
Hajnal előtt pár órával

Elindultunk a vadászatra. Három nap telt el azóta, hogy otthagytuk a táborunkat, és saját utunkba kezdtünk. A Bogro nyomát mindössze egyszer láttuk, az sem volt megnyugtató. Karmai hatalmasak, lehet, hogy szárnya is van. Most, már ha akarnánk, se fordulhatnánk vissza. Valamelyikünk veszni fog. Vagy ő, vagy mi.

Marcus állapota nyugtalanít. Fél, sőt retteg nyugattól, Alvetnától, és a fekete bőrűektől. Szerinte mágusok, most éjjel pedig képzelődött is. Letérünk a nyugati ösvényről, remélem, ezzel elmúlik a félelme. Szerintem hiányzik neki az otthon, és fél apjától, de nem tudom mi lelhette. Bele gondolni sem tudok mi okozhatja ezt a pánikot.

Csak remélem, hogy a Bogro nem nyugatra ment, mert ha igen, nem tudom mihez fogok. Kezdem azt hinni, hogy Marcus elmenekülne, vagy ami még rosszabb, megőrülne, ha továbbra is ezt az ösvényt követnénk.”

Reggel ismét útnak indultak. Kelet felé vándoroltak, továbbra is a szörnyeteg nyomát keresvén. Marcusnak egyetlen célja volt, minél messzebb kerülni a határtól. Dalton ellenben jó alaposan megvizsgálta a környezetét. A Bogronak nyoma se volt.

- Nem tetszik ez nekem – mondta. – Az egész erdő kihalt. Nem jártunk még ennyire nyugaton, de ez akkor sem normális.

- Egyetértek – válaszolt Marcus. – A fekete emberek keze lehet benne.

- Ne butáskodj már! – intette le Dalton, s tovább mentek. – Különben is őrszemek állnak a határnál.

Pár perc múlva egy vonítást hallottak. Mindketten odakapták a fejüket. Hátuk mögül hallatszott a fájdalommal teli, siránkozó hang. Marcus elkezdett remegni, nem akart vissza menni. Barátja ellenben elindult, s ellentmondást nem tűrve haladt előre. Halk léptei belevesztek a szél süvítésébe. Arcukat marta az erős szellő, le-lefújta a csuklyát a fejükről.

Újabb vonítás, egyre közelebbről jött. Megpillantották az okát. Egy farkas az, ráadásul ugyanaz a farkas, akit elüldöztek a kis patak mellől. – Követett minket! – mondta Dalton. – Lehet, hogy őt láttad tegnap éjjel. – Társa nem válaszolt. Meg volt győződve róla, hogy tegnap éjjel embereket látott. Dalton megrántotta a vállát és közelebb ment a farkashoz, mire meglátta a vonítás okát. Szegény, sovány állat lábából egy tüske állt ki. Fémtüske volt, csillag alakú, úgynevezett lábtövis. – Honnan kerül ez ide?

- Én voltam – mondta Marcus szégyenkező hanggal. – Féltem, hogy követnek, ezért leszórtam pár lábtövist az úton. Azt hiszem, nem gondoltam bele, hogy ezzel megjelöltem merre is megyünk – szánakozó arcot vágott, majd elfordult.

- Nem bizony! Szegény állatoknak is akaratlanul csapdát állítottál. Fogd már fel, nem követ senki! – kiáltott rá. Marcus egy haragos pillantást vetett rá, de aztán ismét elszégyellte magát és leült egy kőre a távolban.

Dalton lehajolt a farkashoz. A szenvedő állat rámorgott, de belátta, hogy nem tud mit tenni. Ereje teljében se tudna, s így, hogy lábából fémtüske áll ki, a maradék reménye is elszállt. A fiú óvatosan kihúzta lábából a tüskét. A farkas felvonított és odakapott fehér agyaraival. Erőtlen harapás volt, nem is sértette meg a vadász kezét. – Nyugalom! – mondta neki. – Nem lesz semmi baj, egy pillanat és jól leszel.

Kötszert és vizet vett ki a hátizsákjából. A vízzel lemosta a vért a lábáról, s a kötszerrel bekötötte. A kötszer gyorsan átvérzett, de úgy néz ki, hogy elszorítja a sebet, annál több nem is volt szükséges. A farkas feltápászkodott. Bicegve megtett pár lépést a bozótos felé, de nem bírt menni. Az éhség és a fájdalom túl sok neki. Meglepetésére Dalton egy szelet szárított húst dobott oda neki. Rávetette magát és elcsócsálta.

- Mit csinálsz?! – kiáltott rá Marcus. – Az a mi élelmünk!

- Nekünk van elég, de ő élelem nélkül nem jut sehova! Eleget tettél már, engedd, hogy most én viseljem gondját – ezzel eltűnt. Elkezdett futni az erdő mélyébe. Marcus ottmaradt egyedül, szemben a szürke farkassal. Nem félt tőle, de rajta tartotta a szemét. Ő nem fog bízni egy éhes vadállatban.

Dalton visszatért, kezében három hallal. Szó nélkül letette a farkas elé, aki még mindig a fűben feküdt. A farkas hálás szemmel nézett rá. – Csak halat találtam, de abból van elég. Kapj erőre, és légy erős vadász! – mondta neki és megpaskolta a feje búbját. A farkas gyorsan elkezdte habzsolni a halakat.

- Most már vadászol is neki? Ölebet csinálsz egy vadból? – meredt rá szúrós tekintettel Marcus. – És velünk mi lesz? Több napja csak szárított húst eszünk!

- Nyugodj meg, van hal bőven. Van itt nem messze egy patak. Bőven lesz élelmünk! - Otthagyták a farkast, hadd lakmározzon. Ők is a víz felé mentek, ami – Marcus nyugalmára – keletre volt.

A patak mellett növények pompáztak, zöldellvén ágaskodtak a nap felé. Dalton odament a vízhez és megmosta arcát. Marcus pár pillanat múlva úgyszintén. A víz kellemesen hűvös volt, felüdítette a fáradt vadászokat. Kezeikből tölcsért csinálva itták a hűsítő folyadékot. Ezután megtöltötték kulacsaikat és tovább mentek.

Egész nap nyomokat kerestek, de nem találtak semmifélét, a nyulak és szarvasok lábnyomain kívül. A Bogro felszívódott, mintha elnyelte volna a föld. Marcus kevesebbet aggódott a nyugati határ miatt, mivel keletre mentek, még mosolygott is. Dalton azonban bosszús volt, szerinte a szörnyeteg nyugatra ment, ebben semmi kétsége nem volt.

Alig szóltak egymáshoz, csak követték a kitaposott ösvényt. Előttük és mögöttük is erdő ágaskodott, kiláthatatlan, s végeérhetetlen. Ha nem lennének jártasak a vadászatban, az erdő legyőzte volna őket. Ők viszont itt születtek, itt is akartak meghalni. Az erdőlakók elvesztik önmagukat, ha nem fák közt bolyonganak.

- Sötétedik – mondta Marcus. Dalton egyet értett vele. Letértek az ösvényről és rövid bolyongás után megtalálták az ideális táborhelyet.

Dalton fáért indult, de barátja megfogta köpenye végét, s utána szólt. – Ne gyújtsunk tüzet! Az állatok erre szelídek, s apám is már kiküldhetett egy expedíciót.

- Rendben van, de valamit ennünk kell. Jobb szeretem a meleg ételt, hideg éjszakában, de beérem a szárított hússal is. – Leült barátja mellé egy farönkre és elrágcsáltak pár falatot.

Vacsora után nagyon elfáradtak, ezért mindketten lefeküdtek. Őrséget nem állítottak. Éber álmot aludtak, egy erős szél, mi megrezegteti a fák leveleit, felkelthette volna őket.