Lichtenawer a német fegyver-és vívómester nem szokott akárkit oktatni, így hát közönséges név ide vagy oda, biztosan jó harcos.
Nyílt az ajtó és belépett rajta egy horpadt páncélú, zömök testalkatú, elszánt tekintetű férfi.
Megállt a terem közepén, tisztelettudóan köszönt, bemutatkozott és várt.
Mycroft csak a fejét biccentette meg, majd körbejárta, alaposan felmérte. Páncélja és kardja sok csatáról árulkodott, amit határozottan bíztató jelnek tudott be.
- A hadaim parancsnoka azt mondta, hogy kis híján legyőzted. Igaz ez?
- Igaz uram – felelte John.
- Akkor jó harcos, bár, még mindig nem biztos, hogy eléggé jó. Honnan keveredett ide?
- Nagyon messziről földről uram. Rengeteg különös és szokatlan dolgot láttam és éltem át. Nemegyszer csak a tudásom és a kitartásom mentett meg.
- Hát ez igazán figyelemreméltó. És mit gondol, el tudna bánni egy sárkánnyal?
John Watson egy pillanatig tétovázott, de aztán magabiztosan válaszolt.
- Úgy hiszem igen.
- Lehetőséget adok rá, hogy bizonyítson. Az egyik falumat megtámadta egy Moriarty nevezetű fenevad. Ölje meg és hozza el a fejét. Bőséges jutalomban részesül.
- Éjszaka indulok uram, mert szeretnék rápihenni erre a küzdelemre.
- Természetesen. Most távozhat.
Watson megkönnyebbülten felsóhajtott és belemerült a számok világába és nem is sejtette, hogy az öccse a rejtekajtón keresztül leselkedve új dolgot fedezett fel.
A szerelmet.
John Watson nem ment vissza a katonák szállására, inkább a helyi fogadó felé vette az irányt.
Tapasztalatai szerint a kocsmákban lehetett hozzájutni a legpontosabb információkhoz. Már persze, ha az ember ki tudta hámozni a lódítások héjából, amik elég vastagon vették körbe az igazság magvát.
Egy kupa sört rendelt, majd hallgatott és figyelt. Ez utóbbi inkább a rablóknak szólt, akik már-már öngyilkossággal hatásos vakmerősséggel zsebeltek ki boldog-boldogtalant. Persze csak akkor, ha az illető nem volt olyan figyelmes és harcedzett, mint John Watson.
Miután a harmadik próbálkozót szerelte le, úgy döntött, hogy stratégiát vált.
- Mindenki vendégem egy italra!
Ez hatott.
Fél órán belül mindent megtudott, amire kíváncsi volt és jó néhány olyat is, amire a legkevésbé sem.
Például, hogy Moriartynak csak egy feje van, meg egy zsoldosa, akit Morannak hívnak. A rossz nyelvek szerint rendszeresen fajtalankodnak is, bár mikor szemtanúért kiáltott, senki nem jelentkezett.
Aztán, hogy Moriarty nemrég falta fel azt a falut, ahol először látták, így lomhább és lustább, mint általában. Azt azonban kétségbe vonta, hogy csak az ezüst árt neki. Elvégre nem vámpírról vagy vérfarkas.
A halálát is megjövendölték, de ez nem érdekelte. Ha a legelső alkalommal meghalt volna, mikor megjósolták, már rég nem élne. Sőt azóta vagy harmincszor elvágtathatott volna az égi harcmezőkre.
Fizetett még egy kört az ingyenélőknek és távozott, még mielőtt kitört volna a verekedés.
Bár egy szék így is tarkón találta.
Visszasétált a várba és a szállására. Őszinte megdöbbenésére már volt ott valaki.
Egy fiatal, ránézésre huszonvalahány éves, sápadt bőrű, fekete, bongyor hajú fiú, díszes öltözékben.
Ordított róla az előkelő származás.
Szobormereven ült az ágyán, olyan fitymáló tekintettel, hogy Johnnak kedve támadt felpofozni.
- Mit akarsz itt? – tegezte le a nála fiatalabb férfit. Azokkal, akik engedély nélkül tartózkodtak a szobájában, nem szokott udvariaskodni.
- Téged vártalak. A nevem Sherlock Holmes. Én vagyok a trónörökös – mondta, de úgy, mint aki betanult szöveget mondd fel.
John megmasszírozta az orrnyergét.
Ez az ő szerencséje. Eddig soha nem jelentett jót, ha egy nemes látogatta meg, de egy királyi családtag egyyenesen katasztrófát sejtetett.
Bár egy sárkánnyal nem igazán lehet nagyobb csapás.
- Elnézést, nem tudtam – kért bocsánatot. – Miben segíthetek.
- Vigyél magaddal. Látni akarom a sárkányt – jelentette ki Sherlock.
- Uram, ez nagyon veszélyes és felelőtlen dolog lenne! – tiltakozott John. Más sem hiányzott neki, mint hogy egy nyegle, tapasztalatlan királyfi láb alatt legyen.
- Tudom – bólintott rá Sherlock. Ujjbegyeit összeérintette és előre dőlt. – A sárkányok roppant ritkák és én látni akarok, egyet még mielőtt kihalnak. De csak úgy élhetem túl a vele való találkozást, ha mellettem van egy tapasztalt harcos. Tehát az a legésszerűbb, ha veled tartok.
John érezte, hogy hiába is tiltakozna, a végén úgyis Sherlock jönne ki győztesen.
Meg aztán az álmoskönyv szerint ellentmondani egy királyfinak közeli lefejezést jelent.
- Nem tudom a biztonságát garantálni! – figyelmeztette John. Tette ezt abban a reményben, hogy még jobb észre térítheti.
Hiú reménynek bizonyult.
- Ezzel tisztában vagyok. Úgyhogy megvárom, míg megölöd a sárkányt és csak utána vizsgálom meg – magyarázta Sherlock. – Ez annyira nyilvánvaló!
John ismét erős késztetést érzett arra, hogy csak kidobja az ajtón, de legyűrte.
- Rendben van uram. Éjjel indulunk, és addig szeretnék még pihenne, úgyhogy ha felséged esetleg távozna…
- Nem. A bátyám, Mycroft, már keres. Azonnal mennünk kell! – parancsolta Sherlock. John elátkozta magát, amiért betévedt ebbe a királyságba majd követte Sherlockot az istállóba.
- Emlékszem, hogy leszerszámoztam a lovamat – jegyezte meg John. Felkapaszkodott egykedvűn álldogáló kancájára és megveregette a hűséges állat nyakát.
- Felnyergeltettem őket. Egy katona mindig engedelmeskedik a parancsnak – felelte unottan Sherlock. Elegánsan, kihúzott derékkal ült a lovon, minden porcikájáról sütött a nemesség. John biztos volt benne, hogy abban sem tudná letagadni a származását, ha rongyokat aggatna magára és egy rozzant igáslovon lovagolna.
Elindultak és úgy az ötödik mérföld után, John azt vette észre, hogy Sherlock eltűnt és helyette egy koszlott ifjú ügetett mellette.
Levegőt vett, hogy ráförmedjen és kérdőre vonja, de az ifjú egyetlen tekintettel elnémította. Az éles, zöld, átható tekintetet nem lehetett összetéveszteni senkiével.
Sherlock anélkül, hogy ráparancsolt volna, a torkára fagyasztotta szót és John csak magában morfondírozhatott azon, hogy mikor és hogyan változtatta el magát ennyire. És hova dugta el az előkelő kisugárzását?
Az út nagy részét csendben tették meg.
Sherlocknak hangját sem lehetett hallani, nem panaszkodott, nem nyüglődött, mint a nemesek általában, amivel kivívta John tiszteletét.
Amikor megálltak enni és pihenni, mert John mindig tartott a nyeregtáskában ételt, Sherlock tagadólag megrázta a fejét, jelezve, hogy nem kér semmit.
John azért erőszakkal belédiktált pár falatot, mert nem akarta, hogy leforduljon a lóról.
Végül elérték a feldúlt falut.
John vágtára fogta a hátasaikat, hogy minél kevesebbet kelljen látnia a felperzselt és elpusztított faluból.
A házakat porig égette a fenevad, csak néhány kőfal álldogált magányosan, megfeketedve, a hamutól és a vértől.
A fák karóként meredeztek, rajtuk nyöszörgő haldoklók.
John jól ismerte ezt, egy sárkány felzabál annyi állatot és embert, amennyit csak tud, a többit pedig felszúrja, mint malacot a nyársra. Ha újra megéhezik, először őket fogja felfalni.
- meg kéne adni nekik a kegyelemdöfést – vélte John, de Sherlock más véleményen volt.
- Felesleges időpazarlás lenne, ráadásul a sárkány is hamarabb folytatná a dúlást.  Ha zavar csukd be a szemed és fogd be a füled, majd én vezetem a lovad.
John sértetten felhorkant és gyorsabb iramra kényszerítette a lovát.
A sárkány barlangja már messziről látszódott. Az egyetlen magaslatba fúrta bele magát. Kényelmetlen és vizes odú egy sárkánynak, de ha nem végeznek vele kényelmesen be fog rendezkedni. A sárkányok a közhiedelemmel ellentétben nagyon ügyes építészek és az aranyat elsősorban nem azért gyűjtik, hogy rajta üldögéljenek, hanem, hogy szebb és tágasabb lakhelyet szerezzenek maguknak.
A sárkányok néhány tulajdonságukban meglepően emberiek.
Ahogy közeledtek a barlanghoz úgy lettek a lovak egyre idegesebbek, míg végül nem voltak hajlandósak tovább menni, csak ágaskodtak és rúgkapáltak, dobáltak magukat. Végül kénytelenek voltak őket szélnek ereszteni.
John elővonta a kardját és elindult tovább az ösvényen. Nem bánta volna, ha Sherlock megvárja, de ott sétált mellette.
Johnnak nem tetszett az arcára kiülő kíváncsiság és öröm egyvelege. Nem tartotta egészségesnek, hogy várja a sárkánnyal való találkozást.
- Szüzet érzek! – hallatszott a sárkány bömbölése. Johnnak két dolog tűnt fel. Először, hogy szokatlanul vékony a hang egy pokolbéli fenevadhoz képest. A másik, hogy Sherlock még szűz.
Pedig úgy hallotta, hogy összefeküdt hét birodalom leghírhedtebb kurtizánjával. Úgy tűnik, hogy ők tényleg csak beszélgettek.
- Hol van a királylány? – trappolt elő a sárkány. John megmasszírozta két ujjával az orrnyergét és remélte, hogy ez a nap ennél már nem lesz bizarrabb.
Moriarty, a rettenetes, hírhedt, félelmetes szörnyeteg rózsaszín volt.
Egész teste halvány rózsaszínben pompázott, hasa mályvaszínű volt, szárnyain pedig bíborszín hártya feszült és a fején koronát viselt. De legalább a szemei olyan feketék voltak, mint a csillagtalan éjszaka és hegyes, bélkifordító karmai javítottak valamit a kinézetén.
- Királyfi – javította ki Sherlock rezignáltan.
- Ó! Erre nem számítottam – vakarta meg Moriarty a fejét. – De hát trónörökös az trónörökös, szóval el vagy rabolva.
- Gyakorlatilag én jöttem ide, szabad akaratomból, tehát nem lehetek rab – magyarázta Sherlock.
John végre észhez tért és nem hagyta kiteljesedni a vitát.
- Hallgass fenevad és készülj a halálra! – kiáltotta. Üvöltve nekirontott Moriartynak, aki némileg csüggedten figyelte a bal első lábán felkapaszkodni készülő Johnt, majd egyetlen mozdulattal lelökte magáról. John repült vagy öt métert és a csalitosban ért földet. De legalább kiszellőzött a feje és rájött, hogy roppant amatőr hibát vétett.
Máshogy kell hozzáállnia a dologhoz.
Visszaloholt, útközben újabb szitkot szórt a királyságra, az uralkodóira, az idióta színű sárkányra és persze saját magára is.
Biztosra vette, hogy mire visszaér, Sherlock vagy félig kilóg Moriarty szájából, vagy roppant illetlen és helytelen dolgot művel vele.
Szerencséjére egyik sem következett be.
Moriarty és Sherlock sakkoztak.
John ezen már meg sem lepődött.
Ahogy azon sem, hogy az udvari tanácsadó Mycroft bíráskodik.
Megnézegette a kardját, felmerült benne, hogy esetleg magába szúrja, hogy felébredjen ebből a lidércnyomásból, de aztán elvetette ezt az ötletet.
- Szörnyen csapnivaló vitéz vagy John Watson, hogy ezt nekem kell elintéznem helyetted – szólt oda Sherlock.
- Nem ezt vártam magától. Azt hittem tud vigyázni az öcsémre – tette hozzá Mycroft.
John feldühödött, felkapaszkodott az oda sem figyelő sárkány hátára, majd egyetlen suhintással levágta Moriarty fejét.
- Nélküled is nyerésre álltam – jelentette ki durcásan Sherlock. Majd Johnra mosolygott – De azért köszönöm. Neked szívesen adom oda a kezem.
John felcsuklott és szívesen helyet cserélt volna Moriartyval. Csak hogy csináljon valamit, lekászálódott az összerogyó testről és rettenetes zavarban megállt Sherlock előtt.
- Ez… igazán megtisztelő felség, de az a helyzet, hogy én csak erkölcsös kapcsolatot vállalok.
- Ezen könnyen segíthetünk- mondta Mycroft. Egy ideje sejtette már, hogy húga, mármint az öccse nem a nőket részesíti előnyben, de hát legalább hajlandó megnősülni. Férjhez menni. – A népnek azt mondjuk, hogy a sárkány férfivá változtatott és még nem tudjuk feloldani az átkot. A kézfogó zártkörű lesz, és majd felkutatunk egy boszorkányt, aki hajlandó visszaváltoztatni.
- De ugye nem akar tényleg nővé változtatni? – kérdezte óvatosan John. Útközben rájött, hogy Sherlock mellé rengeteg aranyat is kap, ami azért valamennyire kárpótolja ezért az egészért. Bár a nászéjszaka problémája még mindig megoldásra vár.
- Dehogyisnem. A Johnból Joan lesz és még néhány apróbb változtatás egy ügyes bűbájos által, mert az orvosokban nem bízom, és máris minden rendben van – magyarázta Mycroft.
- Ma különösen értelmes vagy bátyám. Tartozom neked – hálálkodott Sherlock.
Mycroft bólintott, beszállt a nem messze várakozó hintójába és elhajtatott.
Sherlock Johnra kacsintott, füttyentett egyet, mire felbukkant a hátasa. Felült rá, majd türelmetlenül dobolva az ujjaival Johnra nézett. John nagyot sóhajtott és fellendült mögé, és ellovagoltak a naplementébe.