Fekete Medve törzs

- Apátok későbbre várt titeket! – mondta az egyik őr. – Nincs itt, elment a Törzsek gyűlésére.

Igazából csak Sita volt Muhklaw törzsfő és Alvetna királyának fia, de a törzsfő örökbe fogadta Engvart, akinek apja meghalt egy portyán, anyja belehalt a szülésbe. A sámán látomást látott, mikor Engvar megszületett; ez a fiú sokra fogja vinni, és remek vezető lesz, nem úgy, mint a törzsfő fia, akin már akkor is – három éves korában – látszott, hogy szellemileg fejletlen. Szüksége van a parancsokra, egyedül csak vért ontana. Máshoz nem is ért, csak a harchoz. A sámán nem tudta megfejteni, de szerinte Engvar is a törzsfő fia, aki egy véletlen során más asszonyban fogant meg, ezért is halt bele az asszony a szülésbe. A két fiú, Engvar és Sita tökéletesen összepasszolnak. Sita a könyörtelen, erőszakos, harcos. Engvar pedig a parancsolásra hajló, megfontolt és ügyes felderítő.

Muhklaw törzsfő fiaként nevelte Engvart is, úgy is tekintett rá, szerinte a sámán igazat szólott.

Ha valaki az uralkodói ágba születik, nincsenek jogai, sőt mondhatni, még keményebb életen kell átesniük. Míg a többieket öt éves korukban kezdik harcra nevelni, ők már három évesen is botokkal csépelik egymást, a tanáraikat, és náluk idősebb fiúkat. A kockázatos, veszélyes küldetésre is őket küldik előszeretettel. A törzsfő szerint csak így lehet fenntartani az erős uralkodói ág hatalmát. Igaza lehet, a legerősebb harcosok mindig egy vérből valók csaknem száz esztendeje, négygenerációnyi idő óta.

- A határ körül ólálkodott, elfogtuk – mondta Engvar. Nem cifrázta túl a szavakat. Egyszerűen, lényegre törően beszélt. – Hol a sámán? Beszélnem kell vele!

- Máris hívatom! – mondta az őr. Engedélyt kért távozásra, Engvar megadta neki. Elkocogott kezében lándzsájával és pajzsával. A törzs többi tagja már kiszúrta az érkezőket, s mind kíváncsiskodva mentek oda. A gyermekek kevesen voltak, de mind a fél tucatnyian ott nyüzsögtek körülöttük. Próbálták megtapintani a számukra érdekesen kinéző fiút, Marcust. Köpenyét ráncigálták és szorongatták. Voltak fiúk, hat és hét év között, akik már megkezdték a kiképzést és tengett bennük az erőszakosság. Ők rugdosták az eszméletlen fiút, akit Sita a porba dobott, mielőtt elment volna szó nélkül a folyópartra.

- Elég legyen már! – szólt rájuk Engvar. Az ő szava parancs. A gyerekek visongva rohantak el, és folytatták egymás csépelését. Régi móka volt ez náluk. Engvar elmosolyodott a láttukon, ő is sokat verekedett gyermek korában. Aztán eszébe jutott a büntetés, amit Muhklawtól kapott. Mindig oktatta őket, és fenyítette is. „Egy gyerek verekedjen nyugodtan, de ne a törzsfő gyermeke! Neked kell a törzset egybe tartani, nem pedig halálra verni minden náladnál gyengébb gyermeket!” Hangoztatta folyton az apjuk. Sita több ilyen fejmosást kapott, de nehezen értette meg. Persze ez a szóbeli megrovás nem lett volna hatással, ha közben nem egy tíz kilós követ kellett volna tartaniuk a fejük fölött. Gyermekkézzel ez igen megerőltető volt, még Sita számára is.

A törzs hosszan nyúlt el a birodalmon. Cölöpsánccal elkerítve állt a puszta közepén. Közelben patakocskát és vízgyűjtők biztosították a vizet. A törzs székhelyére vitték Marcust, Gibronba. Lépcsőzetesen épített gród volt a kis város. Dombra építették a magasított részt, ott a törzsfő és rokonai éltek, meg a sámán elkerítve egy koszos kis kunyhóban. Állat nem sok volt a törzsnél, mindössze pár birka, amik gyapjút biztosítottak a sátorházak építéséhez.

Egy öregember ugrált Engvar felé. Lépései kiszámíthatatlanok voltak. Mindig máshová lépett, mint azt az ember hinné. Sokak szerint hibbant az öreg, míg mások szerint azért jár így, hogy fel legyen készülve mindenre, vagy ez is egy rituálé. Az öreg nem más, mint maga a sámán. A neve már rég feledésbe merült, sok-sok éve nem hívták másnak csak Sámánnak.

Teste majdnem csupasz volt, ami nem furcsa itt, a törzsiek között. Ágyékkötőt viselt, hátán pedig medveprémet. Mint egy köpeny, úgy fogta közre a sovány alakot. A medvének a fejét is meghagyták, pontosabban az orrától. A sámán fejére borult, mintha egy medve készülne bekapni a fejét. Mögüle lógott ki fehér, koszos haja, ami egészen a lengőbordájáig ért. Szakálla pedig az ágyékáig. Ugyanolyan fehér volt, mint a haja, csak ha lehet, még koszosabb.

Baljában egy jogarszerű botot tartott, fából készültet. A bot végén egy gömb alakú kristály volt. A népi babonák szerint ez a kristály adja az erejét. Míg mások szerint ez is csak szóbeszéd, és maga a sámán pedig csak egy kelekótya öreg, aki túl sokat élt már és megőrült. Ez részben igaz. A sámán valóban elmúlt már száz esztendős, és az évek őrültté tették, de ugyanakkor különleges ereje is volt. Látnoki hatalommal bírt.

Ugrándozva, hatalmas mosollyal a képén közeledett Marcushoz és Engvarhoz. A fiú kezdte visszanyerni eszméletét, még a gyermekek rúgásai közben. – Végzet gyermeke! – üvöltötte a sámán. Így hívta Engvart, amióta ő csak emlékezni tud rá.

- Sámán! – köszöntötte.

- Mit kívánsz tőlem? – kérdezte, aztán megrázta a fejét és lehunyta sötét szemeit. – Ne mondd meg! – pár pillanatig nem mozdult, majd elkezdett motyogni, aztán felnézett, mint aki megvilágosodott. – Nézzek rá a rabra. Jól mondom? – meg sem várta, míg Engvar válaszol. – Persze, hogy jól mondom. Sosem tévedek! Vagy nem vagyok tán sámán? – kérdezte és hátrameredt a tömegre, akik ismét köré gyűltek. Sokan szerették nézni a sámán ügyködéseit. – Tán nem?! – kiáltotta most már a nép felé.

 - Sámán! – kiáltott vissza a nép. Ezt válasznak tekintette az öreg és odaugrált a fiúhoz. Levette róla a csuklyát és megnézte az arcát. Motyogott pár szót, majd megnyálazta az ujját és megérintette vele Marcus arcát. Ő azonnal felkelt. Szemhéjai felpattantak és szemközt találta magát a sámánnal. Pontosan így emlékezett rá abból az estéből, mikor a tűz fölött látta őket. Megijedt és egy halk nyikkanás hallatszott a szájából. Nyelt egy nagyot, majd megzabolázta magát és összeszedte minden bátorságát. Próbálta állni a sámán szemeinek éles pillantását.

- Nem tudom – mondta a sámán. – Miért kéne ránéznem? Megijedt azt látom, de mit is várjunk egy erdőlakótól?

- Félj tőle, öreg! – hangzott Marcus szájából a fenyegetés. Most, hogy a rémálma valóra vált, már nem is félt annyira. Talán azért, mert rosszabb nem történhet már vele. Legalábbis ő így hitte. Mindaddig amíg a sámán meg nem ragadta a kezét és tőrével meg nem vágta. Vörös vér buggyant Marcus tenyerében. A sámán végighúzta rajta az ujját, mintha vérmintát venne tőle. Valami folyós, fekete szirupszerű keveréket kent bele hüvelykujjával. Marcust ekkor öntötte el a fájdalom. Méreg volt, nem túl erős, és nem is halálos, de méreg, ami égette a tenyerét. Csomót kötött nyelvére, és nem szólt több szót.

- A vére… - kezdte mondani Engvar, de ebben a pillanatban a sámán felkiáltott, mikor megérintette mutatóujján a vért a nyelve hegyével. Felpattant, ugrándozott és köpködött.

- Pfuj! Pfuj! – kiabálta köpködés közben. Az ott álló emberek csodálkozva nézték rá. A sámán képen törölte a fiút, vörös tenyérnyomot hagyva az arcán. Marcus az arcához kapott és elkezdte simogatni az égő tenyérnyomot. – Hogy hívnak?! – förmedt rá.

- Dalton – mondta Marcus.

- Ne hazudj! – mondta nyugodt hangnemben Engvar, bár szemei szórták a szikrát.

- Nem hazudok! – mondta Marcus. Elgondolkodott rajta, vajon tudják-e az igazi nevét. Elvetette a feltevést, és eszébe jutott egy régi mondás: „Ha álnevet mondasz, légy biztos benne, hogy így hívnak, és senki nem leplez le!” Az apja mondta mindig. Az apja, mennyire is hiányzik neki. Bánja már, hogy elindult vadászni egy legendás lény ellen.

- A teljes nevedet! – mondta Engvar, kicsit szigorúbban, mint az előbb.

- Dalton. Nálunk az a szokás, hogy egy különleges tulajdonság után neveznek el egy embert. Grimb Mester a hatvanadik évébe szerezte meg a Mester nevet. Sokakat tanított és… - Ebben a pillanatban Engvar keze csattant az arcán. Nem fájt az ütés, csak meglepte. Szeme nyitva volt, a tenyér egyenesen bele talált. Elkezdtek könnycseppek csurogni az arcán.

- Hazug! – mondta Engvar. – Ismerős az a név, hogy Mardalton? – Marcusnak eszébe jutott, hogy az első hazugságnál rosszul válogatta meg a szavait. Ez a lebukásába is kerülhet. Átkozta magát, amiért figyelmetlen volt.

- Öljük meg! – kiáltott valaki a tömegből. Két hangos egyetértő üvöltés hangzott fel mögüle.

- Máris pityereg! – kiáltotta valaki más. A tömeg kiáltásai egyre hangosabbak lettek. Értelmetlen hangokat kiáltottak és morogtak.

- Elég legyen! – förmedt rájuk Engvar. – Kotródjatok! Dolgotokra! Ne akarjátok, hogy Sita meg én fogjunk munkára titeket! – kiáltotta a parancsokat. A bámészkodók szétszéledtek. A legtöbb férfi bányákba vagy kovácsműhelyekbe ment. Ezzel foglalkoztak a legtöbben, ha épp nem harcoltak. A nők gondozták az állatokat és ültetvényeseket. Más férfiak pedig vadászni szoktak. Aki a táborban volt vadász, nem volt semmi dolga. Ha akarta segíthetett a gyermekek tanításában, vagy verekedhettek egymással fogadásokat kötve. Utóbbit nagyon kedvelték.

Már csak a sámán, a két kapuőr, Engvar és Marcus álltak ott. Vagyis, Marcus a porban feküdt. – Ti is! Öt perc szünet! – mondta az őröknek Engvar. Belecsapták lándzsájukat kétszer a földbe és hangosan felkiáltottak. Ők így tisztelegnek. Szó nélkül elmentek pihenni. A közeli kocsmába mentek, meginni valamit, esetleg fogadni a verekedőkre Gildánal, a kocsmárosnál. A kocsmáros is nő volt, az egyik legsötétebb bőrű az egész Fekete Medve klánban. Haja fekete rasztákban lógott le fejéről.

- A vére egyezik az uralkodójuk vérével. – Fejezte be elkezdett mondatát Engvar, mikor már csak ők álltak a kapuban. A sámán bólogatott. Szemeit forgatta és sokszor Marcusra meredt.

- Az íze is olyan – mondta. Eszébe jutott a savanykás íz, ami a nyelvét mardosta. Kiköpött még egyszer a porba, majd megnyalta száját és ismét beszélni kezdett. – Honnan tudtad, hogy uralkodói vére van?

- Abból, amit mondott. Rémálmok és látomások gyötörték rólunk. Más nem lehetett.

- Ez nem lehet ő. Túl fiatal. A rituálé pedig még sosem tévedett. Donaghy vérét használtuk hozzá. – mondta a sámán.

- Donagbhy rég meghalt, utód nélkül. – mondta Marcus, maga sem tudja miért. Donagbhy volt az erdőlakók királya, Marcus apja előtt. Utód nélkül halt meg, egy portya során. A fővadászt nevezték ki a helyére, az ő apját, Ernest főnököt. Ő főnök titulust kapta, mivel az erdőlakók szerint királyt csak az alapítók vérvonalából lehet választani, Donagbhy halálával pedig egy korszak zárult le, a királyok korszaka.

- Ki most az uralkodótok? – kérdezte Engvar.

- Ernest. – mondta Marcus. Már úgy sincs értelme hazudni. Gondolta.

- Fiú, remélem tudod, hogy Donagbhy vére folyik benned? Anyád egy céda lehetett, és nem apádtól szült, ha igaz, amit mondasz és valóban utód nélkül halt meg.

- Anyám nem céda! – fakadt ki Marcus és talpra ugrott egy szempillantás alatt. Övének belsejéből kihúzott egy rejtett pengét. Mindenki megnézi a csizmát és a sípcsontot, hátha van ott penge, de az öv belsejét soha, senki nem kutatja át. Marcus máskorra tartogatta ezt az ütőkártyáját, de elöntötte a méreg, mikor anyját becsmérelték.

A sámán emberfeletti gyorsasággal nyúlt előre, csavarta ki Marcus kezéből a pengét és ölelte át a fiú nyakát. Marcus még magához sem tért, már a saját pengéje cirógatta a bőrét. Kirázta a hideg és visszatért félelme.

- Bátor tett volt, öcskös! – mondta Engvar. – Tőrt rántani egy teljes klán ellen. Ráadásul a legerősebb harci klán ellen. – Ekkor kihúzta magát büszkén. – Ha Sita itt lenne, már halott lennél.

Marcust lelökték a földre, térdre zuhant. – Válaszolj, vagy elvágom a torkod. – mondta a sámán. Megfogta Marcus haját és hátrahúzta. Nyakához illesztette a pengét. – Bármilyen kapcsolat van közted és Donaghby között? Vagy ő és a rokonaid között?

- Egy szóbeszéd szerint Donaghby nagyapja fattyat nemzett. Az én nagyapámat. Anyámnak apját. De ez csak pletyka, a nép találta ki, hogy Ernest főnököt is elismerjék királynak, vagy becsméreljék. Ebben nincsen igazság. Egy pletyka állítja azt is, hogy Donaghby király apja, Laogh király járt Alvetnában és megölt egy tucat fekete embert. – Az utolsó mondata eltorzította a sámán arcát, de ezt Marcus nem látta.

- Ez nem csak szóbeszéd. Laogh valóban sokunkat megölt, ezért is utáljuk a leszármazottait. Donaghby is járt egyszer nálunk. Békét akart kötni, de mi nem engedtünk. Meg akartuk ölni, de sajnos meglépett. A vérét fiolákban gyűjtöttük össze, a fegyverekről, amik megsebezték. Egy csepp is elég az ősi rituálékhoz, amivel megzavarjuk az elméjét. Mikor halt meg? – mondta Engvar.

- Húsz esztendeje – válaszolt Marcus.

- Ó, igen – mondta a sámán, közben szakállát cirógatta. – Bevált a rituálé. Megzavarodott és meghalt. Remek! Nagyszerű! Milyen jó hírek! – kiabálta, és bizonyára ugrándozott volna, ha épp nem egy pengét tart Marcus nyakán. Azért így is táncolt egy helyben, meg-megkarcolva Marcus nyakát.

- Elárultad magad, kölyök – mondta Engvar. – Ernest az apád nem igaz? – Marcus bólintott. – Tehát az uralkodó fia vagy. Muhklawnak tetszeni fog. Sámán, keress fel minket a sátramban, hajnaltájt, mielőtt a nap felkelne. Ott lesz a kölyök, amíg apám vissza nem tér. Senki ne merészelje bántani! Gyere, kapkodd magad! – szólt rá Marcusra, és gallérjánál fogva felrántotta a földről.

Csendben sétáltak a sátor felé. Marcus megszólalni sem akart, csak végre csöndben lenni egy sötét helyen, ahol nem méregetik őt a fekete emberek szemei. – Hogy hívnak? – kérdezte Engvar.

- Marcus – válaszolt.