Remus titka

Még hallotta, amint reggel az elsőként ébredő vadász észreveszi Frederichet, a leütött őrt, és értesíti a főnököt a szökésről. Nem kezdett el futni, pedig megtehette volna. Furcsamód biztonságban érezte magát a fölkelő nap halvány, simogató fényében. Egyenesen a Laghrok hegység felé tartott a mellette bandukoló Remus kíséretében.

Dalton sokszor hátratekingetett, de inkább csak megszokásból, mintsem a félelemből. Egészen fittnek érezte magát. Fogadni mert volna, hogy legalább egy hónapig mozdulni sem fog tudni az ágyból, de valami csoda folytán erősnek érezte magát. Balkeze is egészen rendben volt, már mozgatni is tudta a kötésből kilógó ujjait. Legalább olyan hamar épült fel, mint Remus, a nemrég még kórosan sovány farkas.

Szótlanul mentek. A kevés hang, amit keltettek a növényektől jött. Próbálta nem letörni az ágakat, amik útjába akadtak. Ennek hála amúgy is szakadt ingjén még több tüske ütötte lyuk keletkezett. Látta a kibuggyanó vért a tüskék nyomán, de fájdalmat nem érzett.

- No, barátom – szólt a farkashoz – mindjárt utánunk küldenek egy vadász csapatot. Sietnünk kéne a hegység felé, nem gondolod? – A farkas ránézett, majd hirtelen elkezdett futni. Dalton mosolyt vett arcára, s utána iramodott. Törött kezében íjával, másik, ép kezében pedig vadászkésével szaladt az erdőn keresztül.

- Hogy az a… - csattant föl Ernest vöröslő fejjel. Az erei pattanásig feszültek halántékán. Idegesen csapkodott és kiabált, amint megkapta a hírt Telma asszonytól, Dalton eltűnését illetően. – FREDERICH! – üvöltötte le a családapát. – Hát egy kis taknyos tanonc túl jár az eszeden?

- Uram, engedje meg…

- Semmi „uram, engedje meg”! Te csak ne kérj semmit! Egy kölyök ütött le, egy sebesült kölyök! Fel kéne függesztenem téged a szolgálat alól!

- De, uram, akkor mihez kezdek a családommal? – kérdezte aggódva Frederich

- Majd szépen elgondolkozol, hogyan járt túl az eszeden egy gyerek! – Üvöltött egyre mérgesebben és hangosabban.

- Elég legyen ebből! – csattant föl Telma, aki eddig az ajtó túloldalán várakozott, de természetesen mindent hallott. – Idefigyelj, Ernest! – Ő hívhatta így a főnököt. Ő volt az egyetlen gyógyító, hatalmas becsben tartották. – Dalton tapasztalt vadász. Egyike a legjobbaknak. Ha te álltál volna ott, akkor téged ütött volna le. Szegény tanoncomat is megmérgezte. – Bár tudta, hogy ez nem igaz, mégsem haragudott Alizra. Sőt, Daltonra sem, amiért megszökött. Tulajdonképpen reménykedett is benne, hogy meglép a táborból.

- Vegyél vissza a hangnemedből, Telma! – förmedt rá Ernest, mintegy válaszképpen.

- Én már gyógyító voltam, mikor te még csak gügyögtél! Fölöttem nincs hatalmad, és senki más fölött sem, amíg le nem csillapítod a dühödet! Ha Cowin itt lenne, átvenné a parancsnokságot!

- Cowin nincs itt! A fiam után ment, aki meghalt, miután elindult Daltonnal! Tudd, hol a helyed Telma. Gyógyító vagy, és nagyra becsüllek, de semmi több. Térj vissza a dolgodhoz, és engedd, hogy én is tegyem az enyémet! – Ernest keze remegett a haragtól. Ropogtatta az ujjait, és a csuklóját. Egy tapasztal gyógyító, mint Telma asszony rögtön észrevette a főnök idegességét.

- Igazad van, valóban nincs itt. Ezért is veszem át tőled a posztot én magam. Írok fel gyógyszert az idegességedre, pár nap és rendben leszel. – Az asszony arca kedvességet sugárzott, és mosolygott is, de szemei másról árulkodtak. Ettől a tekintettől Ernest kényelmetlenül érezte magát, mi több egészen rosszul lett.

- Ehhez neked nincs jogod! – mondta keservesen.

- De bizony, hogy van. Kimondja az Erdőlakó irat, hogyha a király illetve jelen esetben főnök súlyosan beteg, és nincs más ki átvegye a hatalmat, akkor a rangban utána következő férfi, vagy nő, legyen vadász vagy gyógyító veszi át a hatalmat, míg az uralkodó fel nem gyógyul. Vagy tán nem emlékszel? Te magad módosítottad, mikor trónra kerültél.

- Akkor ismét módosítom!

- Nana! – csóválta meg a fejét az asszony. – Beteg állapotban nincs jogod rá. Én vagyok most a főnök, pontosabban főnökasszony. Aliz gondodat viseli, amíg fel nem épülsz.

Ernest annyira ideges lett, hogy csak értelmetlen szavakat hablatyolt. Két vadász kikísérte a szobájából, egyenesen a gyengélkedőre. Nincs vita, a törvény, az törvény. Telma most a főnökasszony. Rögtön elrendelte, hogy küldjenek ki négy vadászt Dalton előkerítésére, de ne bántsák őt.

Senki sem panaszkodott, amiatt, hogy ő lett a vezér, mindenki tisztelte. Sokan még örültek is ennek. Amióta Marcus elhagyta a tábort Ernest meggondolatlanul viselkedik. Minden átbeszélés nélkül visszaküldte nemleges válasszal a háborúra vonatkozó felkérést is. Így kerülhet az Erdőlakók országa két frontvonal kögé, azt pedig egyikük sem akarta.

Titokban Cowin elküldte még aznap az egyik tehetséges vadászt, hogy kapja el a küldöncöt, s vegye el tőle az iratot. Grofer (a vadász) könnyen megtalálta a küldöncöt, már úton is volt visszafelé. Egynapi járásra lehetett a tábortól, mikor főnöküket leváltották.

Erős nap sütött, a levelek és ágak mind szárazok voltak. Dalton hallotta, amint a vadászok közelebb kerülnek hozzá. A négy vadász egyébként sem csinált titkot az üldözéséből. Mit árthat nekik egy sebesült tanonc, gondolták.

Ő mégis lassan sétált Laghrok hegység felé. Tudta, hogy közel van már, és oda fog érni. Aggódni sem aggódott a mögötte futkosó vadászoktól, még messze jártak. Ilyen tempóban tíz perc mire beérik, és amúgy is, ő titkos utakon ment, amit Remus mutatott neki.

Át egy hatalmas termetű bokron, s mögötte egy kitaposott ösvényt talált. Szélvédett hely volt, teljesen hangtalanul, és láthatatlanul járhatott a titkos ösvényen. Nem látta a végét, a fölé tornyosuló fák elálltak a nap sugarait, így csak a levelek közt beszóródó gyenge fény világította meg a számára ismeretlen utat, ami egészen a hegyig vezetett.

Bízott a rejtekében, így mikor Remus megállt, ő sem csinált nagy gondot, s letelepedett a farkas mellé. Száraz, másnapos kenyeret evett, semmi mást. Talált ugyan fűszernövényeket a földön – köztük agancsfüvet – de nyersen nem fogyasztott belőlük.

Mikor befejezte szegényes ebédjét, halk léptekre lett figyelmes. A vadászok mintha ott lennének ahol ő, de mégsem látott senkit, s őt sem látták. Nem is csoda. Ő a bokor rejtette ösvényen üldögélt, míg a vadászok a bokor mellett álltak tanácstalanul. A farkas szaga után mentek, miután egy pillanatra megpillantották Daltont és Remust, valamint látták a mancsnyomokat a földben. A farkas itt volt, de mégsem találták.

Dalton egyre jobban figyelt a mozgolódásra. Késéért nyúlt és megmarkolta. A vadászok is készültek a támadásra. A bokorba akartak ugrani mind, Dalton pedig meglepetésszerűen akart kiugrani a rejtekéről.

Felkészültek mind. Idegeik kiéleződtek, nyugodtságot erőltettek magukra, majd hirtelen előrevetették magukat. Dalton kiugrott a bokorból, a vadászok közül az egyik pedig egy nyílvesszőt lőtt az ágak közé, ezzel akarták kizavarni a bent lévőket.

Egy farkas rohant ki a bozót mögül. Csaknem fekete volt az egész vadállat. A vadászok tanácstalanul néztek, s miután a farkas rémülten elszaladt, egyikük benézett a bokor mögé. Semmi nem volt ott, csak a farkas lenyomata a földön, ahogy ott feküdt. Valaki a bolondját járatta velük.

Ahogy Dalton kirontott a bokor mögül, ledöntött a lábáról egy férfit. Meg sem nézte, kicsodát támad, máris rászorította a nyakára a kését. Ekkor vette csak észre, hogy nem egy vadásszal van dolga, hanem egy sötétbőrű férfival. A férfi elejtette a kezében lévő íjat, nem számított a támadásra. Orrában egy tű volt, felderítő csoporthoz tartozott. A pillanatnyi meglepetésen úrrá lett, és bordán vágta a hasán térdelő fiút. Dalton lebukfencezett róla, de gyorsan felállt ép kezében a késével.

- Ki vagy te? – kérdezte a férfit. Le sem vette a szemét a férfi kezéről, amint a testén átdobott övből előhúz egy méretes kést. – Mit keresel a határon túl?

A férfi nem válaszolt, helyette a másik kezébe egy kisebb kést vett. Kopasz volt, fejbőrén megcsillant a levelek közt beszűrődő nap sugara. A megtört fény egy pillanatra Dalton szemébe sütött, mire ő reflexszerűen lehunyta a szemét. Ebben a pillanatban egy kés repült felé. A fekete férfi dobta el, kihasználva ellenfele pillanatnyi vakságát.

Azzal azonban nem számolt, hogy az Erdőlakók reflexei fejlettebbek, mint az átlag embereké. Dalton a másodperc törtrésze alatt hajolt ki a tőr elől, s dobta el sajátját. A férfi szeme ijedten felvillant a meglepődéstől. Elhajolt, de elkésett vele. Egyik kör alakú fülbevalójába beleakadt a kés, s kitépte a füléből. Éles fájdalom nyilallt belé.

Kemény kiképzésen esett át, mint a Fekete Medve törzs többi tagja is, ezért fogát összeszorítva túltette magát a fájdalmon, s ismét morogva állt a fegyvertelen fiú elé. Dalton szeme elhatározottságot sugallt, egy képzetlen harcos nem merte volna megtámadni. A férfi hatalmas, alkar méretű késével döfött a fiú felé.

Ő eltáncolt előle, és a többi felé irányuló kés elől is, de nem figyelte, hová lép. Egy kiálló gyökéren megbotlott, s elvágódott a földön. Nem volt menekvés. A következő támadás elől nem tud hová bújni. Próbált felkészülni a támadásra, mikor látta a férfi kezének lendülését, de hirtelen a támadója összecsuklott. Dalton meg is pillantotta a hirtelen összezuhanás okát. Remus harapott bele a férfi lábikrájába. Elkezdte rángatni a férfi lábát, mire ő fájdalmasan felüvöltött. Ez túl volt már a fájdalom küszöbén.

Dalton kihasználta az alkalmat, és rátérdelt a sötétbőrű férfi mellkasára. Egyik kés markolatát belenyomta térdével a férfi tüdejébe, aki ettől nehezen vette a levegőt. Felemelte az elejtett hatalmas kést, s a nyakának szegezte. A férfit lefegyverezte. Tehetetlenül feküdt a földön, miközben fájdalom hasogatta.

- Eltűnt! – mondta az egyik vadász, s lehúzta fejéről a csuklyáját. Szőke volt, hosszú hajú, mesébe illően szép arccal. Az a bizonyos „szőke herceg fehér lovon” is lehetne, ha nem lenne egy méretes seb a bal szemétől, egészen a szájáig. Nem is látott arra a szemére. Arthur sok vadásztanoncban reményt keltő volt. Tisztelték mindannyian a hős vadászt, aki puszta kézzel megküzdött egy medvével, onnan is származik a sebe.

- Rászedtek minket – mondta Gerlock. Mindig társa volt Arthurnak, csakúgy összetartoztak, mint Dalton és Marcus. Copfba font éjfekete színű haja, és krokodilszerű mosolya félelmet keltett az emberekben. A másik két vadász nem volt híres, csak tapasztalt. Bert és Grotek szintén vadásztársak voltak.

- Ki lenne képes erre? – kérdezte Bert.

- Arthur, mondd, igaza van Gerlocknak? Valóban rászedtek volna? Hogy minket az nem lep meg, de ti sosem tévedtetek még.

- Mi is emberek vagyunk, Grotek – válaszolt neki Arthur. – De valóban, nekem ez sántít. Szóródjunk szét, s nézzünk körül. – Mindenki helyeslően bólintott, s már indult is útjára, beleértve Arthurt is.

- Beszélj! Ki vagy? – parancsolt rá Dalton a férfira. Még mindig a tüdején térdelt, megakadályozván a szökési kísérletet.

- A nevem nem fontos!

- Nekem az – mondta Dalton, s jobban ránehezedett a férfira.

- Selton vagyok – mondta sziszegésen kiejtve az „sz” hangot. – Fekete Medve törzs tagja. Felderítő.

- Mit keresel?

- Nem árulom el! Előbb halok meg, mintsem kiadjam uram titkait! – arca arról árulkodott, hogy igazat beszél.

- Remus, cibáld meg a lábát! – adta ki a parancsot Dalton. A farkas rögtön ugrott és elkapta a férfi vérző lábát, s ismét megcibálta. Amint a nyers húshoz ért, Selton felüvöltött. Mikor már a csontot is elérték az erős agyarak nem bírta tovább.

- Elég! Elmondom! Elég már! – kiabálta. Mintha Remus megértette volna, elengedte a lábát. – Hátvédként vagyok itt. Uram már elkapott egy erdőlakót, nekem kell fedeznem az útját, de ezekben az erdőkben eltévedtem, s már egy napja itt keresem a kiutat.

- Láttad a foglyot?

- Igen. Veled egykorú lehetett, de haja rövidebb volt.

- Marcus? – kérdezte ijedten Dalton. Látva az alatta fekvő harcos arcát, átfogalmazta mondandóját. – Beszéltetek vele?

- Én ugyan nem. Csak láttam, hogy elfogtak valakit. Egy napig kellett itt maradnom, eltüntetnem a nyomokat, de közben eltévedtem.

- Hova vitték?

- Messze. Már halott lehet. Ha tud valamit, akkor már elmondta, s meghalt. Ha nem, akkor azért halt meg. – Arcára csúf mosoly csúszott. Dalton máskor bírná a vallatást, de most elöntötte a méreg. Nagyon erős akarat kellett hozzá, hogy ne döfje le, de végül sikerült megállnia. Felállt, de a kést még mindig a kezében tartotta.

- Meg kellene öljelek – mondta szemrebbenés nélkül. Selton tudta, hogy nem viccel. A törzs tagjaként a halál dicsőséggel ért fel, ha egy csatában hal meg. De ha egy erdőlakó öli meg a fák között, miközben egy farkas rágcsálja a lábáról a húst, az nem dicsőség, hanem szégyen.

- Nem adom könnyen az életem! – mondta, s megpróbált felvergődni, mit sem törődve az ugrásra kész farkassal. Rá azonban nem volt szükség. Amint Selton felállt, Dalton orrba vágta öklével. Akkorát ütött, hogy elrepedt egy ujjperce, de nem törődött a fájdalommal, az ütés öröme kárpótolta. Selton ájultan dőlt el a földön.

Dalton levette a fekete emberről a testén átívelő övet. A fegyvereket átfűzte a sajátjába, s az övszíjjal összekötötte a férfi kezeit egy fa törzséhez. Úgy kötötte meg, mintha a férfi átölelné a fát. Esélye sem volt szökni.

- Reménykedj benne, hogy a vadászok találnak meg – mondta Dalton, s elfordult tőle.

Mire leszállt az éj ő már a barlang bejáratánál állt. Mellette Remus, előtte pedig a Bogro rejtekhelye. Mély levegőt vett, s belépett. Ismét végigsétált a folyosószerű barlangon, mígnem eljutott a hegy szívébe. A fények még most is játékosan cikáztak, s bevilágították az egész hegység belsejét. Mintha nem is létezne éjszaka.

Kereste a szörnyet, de sehol sem találta. Már épp lelépett volna a sziklaszirtről, ahol legutóbb is álltak Marcusszal, mikor váratlanul egy mély, tekintélyparancsoló hang szólalt meg mögötte.

- Miért hoztad el, Remus?! – Felismerte. A Bogro volt az, aki kiadta ezt a mély, erőteljes hangot.

Honnan tudja a farkasom nevét? Hogy hozott volna el? Mi folyik itt? Kérdezte magát Dalton, és megfordult. Meglepetésére nem a farkasa állt közte és a hatalmas sárkányszerű lény között, hanem egy férfi. Testén barna bundát viselt köpenyszerűen, bőrcsízmát és kesztyűt.  Szürke szakálla és hosszú haja csaknem elrejtették az arcát. Szemöldöke bozontos volt. Szeme élénksárgán csillogott. Kezében egy fekete botot tartott. Fülei hosszúra nyúltak, s szőrösek voltak. Pont úgy nézett ki, mint a druidák a mesékben.

- Üdvözöllek Zeyn Dorg! – mondta a férfi, aki pár pillanattal ezelőtt még farkas alakban volt.