Az utolsó sárkány

Füves réteken, erdős tájakon és magas várok melletti tisztáson haladt el a mindenkiben félelmet keltő sárkány, Zeyn Dorg és lovasa, Dalton. A fiú ráborult Zeyn hátára, a sebességtől védte a szemét. A sárkány rendkívül gyorsan szaladt, gyorsabban, mint a lovak. Próbálták kerülni a társaságot, de egy rablóbandába így is sikerült belebotlaniuk az egyik erdő szélénél. A haramiák azonban fejvesztve menekültek, amint Zeyn rájuk mordult.

Egy napja megállás nélkül mentek a sárkányok hazájába. A Birodalmon keresztben haladnak át, de még csak félúton jártak. Dalton megérezte Zeyn egyre erősödő zihálását, lihegését, ezért a saját panaszaira hivatkozva lefékezte a sárkányt.

- Álljunk meg, nem bírom már a zötykölődést. – Valójában már hozzászokott a sárkány hátához, főleg mivel a nyaka mögött puhább volt, mint máshol, de tudta, hogy Zeyn sosem jelentené ki, hogy elfáradt. Számított a bántó megjegyzésekre, de ehelyett csak egy megkönnyebbült sóhajjal válaszolt a sárkány. Míg Dalton elment rőzsét keresni a közeli erdőben, Zeyn összegömbölyödve elaludt.

A fiú nem keltette fel őt, hanem tüzet rakott és vizet forralt. Jól esett végre meleg teát innia. A tealeveleket még Telmától kapta réges-régen, de nagy kedvence azóta is.

Miután vacsoráját elfogyasztotta, úgy döntött, hogy ő is lefekszik aludni. Odafeküdt a sárkány elé a tábortűz mellé. Mögötte Zeyn kellemesen hortyogott.

Reggel aztán ismét útnak indultak. Szép napot köszönthettek, úgy érezték, hogy semmi sem ronthatja el azt a csodás délelőttöt, végül pedig tényleg semmi gond nem történt. Egész nap, amíg világos volt haladtak előre, aztán, amint a nap elbújt a hegyek mögé ők is letértek egy kis erdőcskébe és tábort vertek. Zeyn csakúgy, mint az előző nap, most is pár pillanat alatt elaludt. Dalton szemére azonban nem jött álom. Folyton csak az járt a fejében, vajon mit fognak tenni a sárkányoknál? Holnapra odaérnek, de tervük az nem volt.

Elővette kis könyvecskéjét köpenye egyik ráncos redője mögül, tollat ragadt és írni készült. A kis könyvecskében mindössze egy lap volt kitöltve, fekete, szépen írt betűkkel.

Tintába mártotta tollát is firkálni kezdett a sorok közé.

„Egy vadász Naplója

Második bejegyzés

Úton vagyunk a Sárkányok birodalma felé. Nem tudom mi fog ott ránk várni, de csak a jóban reménykedem. Zeyn kitartóan fut előre, míg én a hátán ülök, és – bár sosem mondaná – látom rajta, hogy kifáradt.

Keveset beszélgetünk, őt a futás köti le, engem pedig a táj csodája. Még sosem voltam a határunkon kívül, és a kinti világ legalább olyan szép, mint a mi kis erdőnk, csak éppen másfelől nézve. Hatalmas fák helyett szebbnél szebb tavak, patakok csorgadoznak. Égig érő várak mellett haladtunk el. Nem tudom, hogyan tudnak az emberek egy hideg kőépületben élni, de azt meg kell hagyni: biztonságosnak nézett ki. Vajon Alvetnában is ekkora várak lehetnek? Azt hiszem, sosem tudom meg.

Folyton csak egy kérdés foglalkoztat: Merre lehet Marcus? Visszatért már a táborba? Épségben van? Meg is kérdeztem Zeyntől, hogy mit tud róla, de ő csak annyit mondott: „Légy türelemmel, ifjú vadász!”. Remélem, Marcus jól van és még találkozni fogunk.

Lassan jön az álom a szememre, de azt hiszem, lefekszem most már aludni, talán még nézem a csillagokat, vagy rögtön elnyom az álom.”

Becsukta naplóját, elcsomagolta, majd visszadugta a kabátja mélyére. Elégedetten elmosolyodott, látva a szuszogó sárkányt, akinek ez idáig a hátára dőlt. Maga köré kanyarintotta a köpenyét és lefeküdt a földre. Egy ideig nézte a csillagokat, báránykákat számolt, majd elragadta az édes álom.

Reggel ismét egy csodás napot vártak, de balszerencséjükre a reggel egy baljós viharral kezdődött. Dörgött az ég, s villámlott. Dalton mikor felkelt rendkívül didergett. Közelebb húzódott a valaha tábortűzként üzemelő parázsló hamuhoz, de a nagy cseppekben zuhogó eső azt a kis tüzet is kioltotta.

A fiú fogai hangosan vacogtak már, mikor a sárkány megsajnálta és köré tekeredett. Zeyn meleg hasához hozzábújva Daltont végre elöntötte a kellemes érzés. Egy óráig így ültek még a táboruk körül, majd mikor a szakadó ég alábbhagyott, útnak indultak.

Az eső továbbra is esett, de már Dalton sem fázott és mindenképpen indulni akart. Estére a sárkányokhoz akart érni. Zeyn egyet értett ezzel, tehát el is indultak. Sajnos a vihar lelassította őket. Sáros földbe nem egyszer süppedt bele a sárkány lába, kénytelenek lettek megállni.

- Reggelre még odaérhetünk, ha éjjel alább hagy – mondta Dalton. Zeyn egy pillanatra meglepődött a fiú magabiztos hangjától, és eltökélt kiállásától, majd elmosolyodott és leheveredett a vizes fűbe.

- Az időt nem mi irányítjuk, fiam – dorgálta meg kedvesen. – Azonban, azt hiszem igazad van. Sötétedés után folytatjuk utunkat, de most hagyj aludnom. – Egy halk morgással elfordult Dalton elől, s lehunyta a szemét. Pár perc múlva a sárkány mély horkolásba kezdett. Dalton pedig csak állt ott értetlenül és folyton csak azon tanakodott, hogy most mégis mit csinálhatna?

Végül úgy döntött, ha már aludni nem tud, legalább lefekszik, és úgy gondolkodik tovább. Estére azonban azon kapta magát, hogy Zeyn ébresztette fel, halk, mély hangján.

- Ideje felkelni. Az eső elállt, indulnunk kell. – Dalton ásított, majd talpra állt és rámászott a sárkány hátára. Az égbolt sötét volt felettük, a csillagok közül sem jött fel az összes. A hold azonban teljes, kör alakú pompájában ragyogta be a vidéket.

Kimentek a kis erdős vidékről és egy kihalt pusztán találták magukat. Már csak ez a puszta zárta el őket a sárkányok hegyes, völgyes birodalmától. Zeyn elszántan megindult és meg sem állt a futásban, míg magas hegyek nem állták az útját.

Még sötét volt, de már a hajnal első fénye felkelt, mikor ők elérkeztek a határhoz. Egy fából összeeszkábált fatábla jelölte a határt, rajta fehér betűkkel egy rövid versike:

„Ki itt belépsz idegen,

Senki sem kérvén,

Csontod rothad hidegen,

Völgyeink mélyén!”

- Talán, vissza kéne fordulnunk – mondta Dalton nagyot nyelve. Zeyn megrázta hatalmas fejét.

- Badarság! Én nem vagyok idegen. Nem vagyok szívesen látott vendég ugyan, de már ismernek. – Ezzel a szárnytalan sárkány, hátán a fiúval átlépett a határon. Abban a pillanatban, mint egy új remény kelt föl a nap, vörösre festve a hajnali égboltot. Dalton megcsodálta a napfelkeltét. Minden reggel megtette, hiszen az erdőben ilyet még sosem látott, de most valahogy még sokkal fényesebb, ragyogóbb volt.

- Nézd a napot! – mutatta Zeynnek. – Milyen csodás és nagy!

- Persze, hogy nagy – jegyezte meg Zeyn. – Keletebbre már nem is lehetnénk. - Elkapta a fejét a csodás jelenségtől és a völgyek közt elkezdett futni. Dalton elvesztette szem elől a napot, pedig szívesen nézte volna még, míg el nem éri a csúcspontját az égen.

Mondani akart valamit, de Zeyn olyan gyorsan haladt előre, hogy torkán akadt a szó, csak egy halk nyögés hallatszott, meg egy elharapott kiáltás.

- Sajnálom, de sietnünk kell. Rossz érzésem támadt!

Zeyn, hátán a ráboruló fiúval száguldott az elhagyatott völgyekben. Sehol sem találkoztak még az életnek legkevesebb jelével sem. A növények is szárazan csüngtek a sziklafalakról, a fű is lassan semmivé vált. Madarak sem csicseregtek a fán, kis– és nagytermetű állatok sem rohangáltak. A sárkány lábainak ütemes dobogása visszhangzott a csiszolatlan sziklafalak között.

Gyenge fény töltötte be a kihalt pusztát. Így a fényben még silányabbnak látszott minden. Mintha az élet egyszerűen elhagyta volna ezt a vidéket.

- Hová megyünk? – kérdezte Dalton.

- Griborton fényűző városába – válaszolt Zeyn, de közben egy kicsit sem lassított vágtáján. – Ismered a legendát? – Dalton bólintott, majd mikor eszébe jutott, hogy a sárkány bizonyára nem láthatta fejmozgását, válaszolt is neki.

A legenda Gribortonról, az első ismert emberről, aki nem elégedett meg az őslakosként való éléssel. Vándor volt, aki bejárta az egész vidéket. Akkor még nem volt sem Birodalom, sem Alvetna, sem pedig az Erdőlakók országa, csupán egyetlen hatalom volt jelent a világukon: a sárkányok. Griborton beszélt a sárkánykirályhoz, Argolhoz és szövetségre lépett vele. Megalapították a Birodalmat, ahol Griborton lett a király, és az akkor még háromszor nagyobb országrészt a sárkányok kaptak. Argol az emberkirály tiszteletére Gribortonnak nevezte el a sárkányok legnagyobb és egyben egyetlen városát, ami itt rejlett e hegyek között.

Griborton is hű maradt a sárkánykirályhoz és Grok Argolnak nevezte el kedvenc városát. Ám az a város az ember-sárkány háborúban végleg elpusztult. Azóta a Birodalom királya máshol lengeti lábát, az országa közepén épült csaknem ugyanolyan fényűző várban.

Argol a legendák szerint Griborton halála után elvitte a király testét a végtelennek tűnő tenger felé. Soha senki nem látta többé. Őt tartják az első sárkánynak, minden valamire való sárkány tőle származtatja magát.

Még mindig a kihalt völgyben jártak, amikor mintha a semmiből tört volna elő: baljós köd vette körül őket. Úgy mászott elő a sziklarésekből, mintha vízesés volna. Vakon haladtak előre. Dalton íjával a kezében, nyílvesszővel a húron próbált meg kivenni bármilyen alakot, de senkit sem látott.

Hirtelen egy emberi formát pillantott meg és még egyet és még egyet. Egyre többen lettek, fenyegetően meredtek feléjük. Minduntalan csak a figyelmeztető versike szólt a fiú fejében.

Célra tartotta fegyverét és lőtt. Acél csattant acélnak. Az egyik emberi forma fején áthaladt a nyíl, és a test élettelenül bukott hátra. Zeyn elbődült. Mély, eget rengető hangjától mintha visszahúzódott volna a köd. Ahogy a fehér, átláthatatlan ködlepel eloszlott a szemük elől, meglátták a fenyegető emberi formákat.

Lovagok voltak. A sárkánycímer volt a páncéljukra rávésve, de vörösen át volt húzta egy X jellel. Dalton tudta, ez a Sárkányvadászok jele. A lovagok mind halottak voltak, de úgy voltak elrendezve a csontjaik, mintha még élnének és körülvennék a gyanútlan támadókat. A páncél is rajtuk maradt, rozsdáson csillogott a valaha még fényes, szürke acél. Az egyik lovag fejében egy nyílvesszővel feküdt a földön, Dalton lőtte bele pár pillanattal ezelőtt. A fején egy fekete korona volt, pont a vessző alatt.

- A vers – jegyezte meg Dalton halkan.

- Sárkányvadászokra utalt – mondta Zeyn. – Talán korcs vagyok, de sárkány is. A hangom elűzte a gyilkos ködöt. Hallottam már erről, Remus mesélt róla, de elfelejtettem. A köd körülvesz, és addig marcangol azzal az érzéssel, hogy megtámadtak, mígnem úgy érzed, a holtak is feltámadnak. A szíved lassan megáll, az élet lassan eltávozik a testedből, s te is itt maradsz holtan. Mint ahogy a vers is kimondja: „Csontod rothad hidegen, völgyeink mélyén”. Sajnálom, hogy nem jutott előbb eszembe.

- Úgy gondolom, most már nem számít. – Dalton megrántotta a vállát és leugrott Zeyn hátáról. Kihúzta a vesszőt a valaha volt király acélsisakjából és visszatette a puzdrájába. – Hol vannak a sárkányok? Remus azt mesélte, hogy ezekbe a völgyekbe sem jutnak be az emberek, a sárkányok már az előhegyen megjelennek.

- Valami nincs rendben ebben az országban. Attól félek, nagy döbbenet fog ránk várni. Érzem. A vérem, mintha folyton égne és az elmém is tiltakozik a tovább menettől.

- Várj meg itt, egyedül körül nézek.

- NEM! – harsogta Zeyn. – Nélkülem már halott lennél. Egy lennél ezek közül – nézett a lovagtetemekre. – Együtt kell mennünk. Pattanj vissza! – Dalton szó nélkül hagyta és engedelmeskedett. Visszaugrott a sárkány hátára és ismét vágtázni kezdtek.

A völgy továbbra is élettelen volt, de halott emberek tetemei nem vették már őket körül, sem a sűrű köd. Láttak ugyan pár csuhás férfit és nőt holtan feküdni, de már belőlük is csak az ártalmatlan csontváz maradt. A fiú eltökélte magában, hogy csak előre fele néz, se oldalra, se hátra nem tekint, nehogy félelme megfutamítsa.

Szerencséjükre semmi nem történt a hosszú, kihalt völgyben. Elérkeztek egy kereszteződéshez. Az egyik ága folytatta a halott ösvényt, míg a másik oldalán virágok pompáztak, sűrű fű nőtt és hívogatóan csicseregtek a madárkák. Erdei állatok szaladgáltak körbe-körbe fogócskázva egymással.

- Hogy nem hallottuk eddig a madarakat? – tanakodott hangosan Dalton. A kis völgy vonzotta. Lehuppant Zeyn nyakából és fegyvertelenül elindult a zölden világító füves rét felé. Zeyn azonban utánakapott és agyaraival ragadta meg Dalton köpenyét. Visszarántotta a fiút, aki valami ragacsos, nyálkás földbe zuhant.

- Csapda – sziszegte Zeyn. Dalton felkelt és leporolta hátsóját. Valami zöld és sárga ragacsos dolog ragadt rá. Mintha sár lenne, de sokkal hígabb volt és undorítóbb is. – Ez egy mocsár, csak mágiával van elrejtve. Még egy lépést tettél volna és lesüllyedsz az aljára. Onnan pedig már én sem tudlak kihúzni.

- Ne légy már ilyen – intette le Dalton. Ismét elindult volna előre, de valami belső erő mégis óvatosságra sarkalta. Kivett egy nyílvesszőt, pont azt, amit a Sárkányvadász király koponyájából húzott ki. A vessző színe egészségtelen fekete lett és penész is zöldellett rajta, amit még csak most vett észre. Előredobta. A vessző lezuhant a zöld fűben. Pár pillanatig éberen figyelte, de nem történt vele semmi.

Már épp megnyugodott volna és rátette volna lábát az élettel teli völgyrészbe, mikor a nyílvessző fölött sötét, sárgás hullám csapott össze és irgalmatlan erővel húzta le a fűtakaró alá.

Zeyn megvetően morgott a háta mögött. Volt a morgásában egy kevés „én megmondtam” hangnem is.

- Úgy sem vettem volna hasznát annak a nyílnak. – Megrántotta a vállát. Sosem ismerte be tévedését Zeynnek, amit a sárkány később sokszor emlegetett is neki.

Ismét útnak indultak, továbbra is a halott ösvényen bandukoltak előre, mígnem meglátták a távolból Griborton várát. Valaha fényűző volt a legenda és Zeyn elmondása szerint – aki ugyan sosem láthatta, csak képeken – de most borzalmasan nézett ki. A tornyok feketék voltak és zöldes, penészes moha borította be. Az égig érő kaputorony mindkét tornya lerombolva állt, a kapu három részre törött. A város előtti boltíveken egy mindenkiben rémületet keltő csontváz hevert. Egy hatalmas – Zeynnél tízszer nagyobb – sárkány hevert ott. Csontjait fekete és kék penész ette.

- Mi történt itt? – habogta Zeyn elnyűtt, elhidegült hangon. A félelmét és rémületét Dalton könnyen megérezte. De nem olyan könnyen, mint a szomorúságot. Zeyn látni akarta a palotát, ahol ősei laktak, teljes pompájában, ehelyett egy penész és halál lepte roncsos palotát kellett megpillantania.

Dalton meg sem tudott szólalni. Ő ugyan még képről sem látta a legendás várost, de el tudta képzelni milyen lehetett fénypontján. Zeynben mintha egy világ omlott volna össze.

- Talán bent válaszokat kapunk – mondta Dalton, próbálva erőt önteni társába. Válaszként csak egy halk, fájdalommal teli morgást kapott.

- Talán. Menjünk be – mondta végül Zeyn, bár látszott rajta, hogy legszívesebben megfordulna és visszatérne a Laghrok hegységbéli palotába. A fiú csodálta a sárkány kitartását.

Együtt lépték át a palota küszöbét. Belül még sokkalta borzalmasabb látvány fogadta őket. Megrongálva az összes márványozott fal, benne mély karomnyomokkal. Láthatólag dulakodás folyt itt, de már régen. Csontok tucatjával hevertek szanaszét a földön, mindegyik sárkánycsont volt. Nagy, szürkés fehér csontok, körbe-körbe szétszórva a tágas, sárgás színű teremben.

- Nem! NEM! – harsogta Zeyn dühtől és fájdalomtól felerősödött hanggal. Nem akarta elfogadni a tényt, hogy egymásnak estek a sárkányok. – Ez nem lehet! Nem támadhattak egymásnak!

- Remus azt mondta, hogy nem lát mást, csak üres barlangokat és kihalt völgyeket – jutott eszébe Daltonnak a druida látomása. Az orra alatt dünnyögte, mintegy hangosan gondolkozott, de Zeyn mégis meghallotta.

- Mit motyogsz? – kérdezett vissza indulatosan.

- Én… semmit – dadogta. – Csak eszembe jutottak Remus szavai. Tehát ezért nem látott egyetlen sárkányt sem a barlangokban, mind meghaltak. – Szavai lándzsaként szúrták át Zeyn szívét. Fájdalmasan felnyögött. Megfordult és erős farkával belevágott az egyik roncsolt márványoszlopba. Az oszlop kettétörött. Hatalmas robajt keltve zúdultak alá a nagyobbnál nagyobb kőtömbök. Egy pillanat műve volt csupán, de a visszhang még hosszú-hosszú percekig ott zengett körülöttük. A hatalmas kupolás teremben gyorsan terjedt a kövek hangja, hamarosan a trónteremben is hallani lehetett már.

Valami mély, rezgő hangot hallottak meg. Dalton gyorsan odakapta a fejét, de Zeyn továbbra is csak zúzott mérgében. Kitagadták őt a sárkányok, de a vére mégis csak innen származott.

- Hallottam valamit, nézzük meg – mondta Dalton, de a sárkány mintha meg sem hallotta volna. Csak tombolt tovább. – Zeyn! Gyere már! – szólt rá sürgetően. Ő megfordult, de korántsem azért, hogy a fiúval menjen. Kivillantotta fehér agyarait, vérben forgó szeme Daltonra meredt. Hatalmas bődülés rázta meg az egész palotát.

Zeyn Dalton felé vetette magát, egy szempillantás alatt leterítette a földre, és fölé állt. Bármelyik pillanatban megölhette volna, ám a fiú nem esett kétségbe. Tudta, vagyis remélte, hogy megjön Zeyn esze.

Ekkor ismét bődülés hallatszott, de nem Zeyn torkából tört elő.

- Hallottad? – kérdezte Dalton a még mindig dührohamban szenvedő sárkányt.

- Csak a visszhang volt – mondta Zeyn. Végre lejjebb nyugodott. Leszállt Daltonról és ismét a lépcsősorokon fekvő sárkánycsontokat kezdte bámulni. Nem bírta, pontosabban nem akarta elhinni, hogy minden sárkány meghalt. Nem is minden. Ő nem. De ő csak egy korcs és most már az is marad élete végéig.

Ismét megrengette valami mély, de egyúttal nagyon gyenge hang a palota alapjait. A lépcső tetejéről, a trónteremből jött a hang.

- Hallgasd, fentről jön! – Zeyn azonban nem figyelt a fiúra. Dalton egymaga indult előre a trónterem irányába, hátrahagyva társát. Mikor végre felért a száz törött lépcsőfokon hihetetlen látvány terült elé.

Egy még lélegző sárkány feküdt ott a trónként üzemelő hatalmas fészekben. A sárkány csaknem nyolcszor nagyobb volt, mint Zeyn. Vörös volt, de a pikkelyeinek színe már elfakult, így szinte szürkének volt mondható. Egyik szeme helyén egy karmolás volt, és üres, semmibe révedő, szürke szembogár.

A sárkány zihált, látszólag nem volt sok ideje hátra. A teremben viszont mellette feküdt egy másik sárkány is, de neki már befellegeztek. Csontjain már neki sem csimpaszkodott hús, sem izom. Fehér csonthalmazként hevert a sárkánykirály trónja mellett. A feje máshol volt, mint a testének többi tagja.

- Egyedül jöttél? – kérdezte a sárkány a fiút. Dalton száján nem jött ki egyetlen értelmes szó sem. Végül összeszedte magát és nagy nehezen kiáltani tudott.

- ZEYN! – üvöltötte. A szárnytalan sárkány pár pillanat múlva kidugta fejét a lépcsősor mögül és ő is megpillantotta az utolsó túlélőt, a sárkánykirályt.

- Brogh Dorg – hűlt el a király hangja. Senkire sem várt kevésbé, mint rá, de most mégis itt volt, Griborton elpusztult palotájában.

- Graken király – rebegte Zeyn. Fejét meghajtotta előtte és lefeküdt, kimutatva tiszteletét a király előtt.

- Kelj fel! – parancsolt rá Graken. – Nem vagyok többé senkinek sem a királya, csak egy romos palotának. – Elhallgatott. Kínos csönd telepedett le rájuk, amit csak az egykori pompás király zihálása tört meg. – Hamarosan meghalok. Nincs sok időm hátra. A sárkányok ideje leáldozott.

- Mi történt itt? – kérdezte Dalton. Zeyn szólni akart, de Graken leintette egy fejrázással. Azért a szeméből még mindig ki lehetett olvasni, mire gondolt: „Ne legyél tiszteletlen”.

- Az emberek túlnőttek rajtunk. Nem biztonságos kimennünk a hegyeink közül, mert a vadászok csak kedvüket lelik a gyilkolásunkban. Új hazát indultunk keresni, de csak a fiatalak, mi öregek itt maradtunk, nem tudtuk mekkora út vár ránk. A fiatalak pedig – mélyet sóhajtott – elindultak. Senki sem tért vissza, csak Gerahtrel, de ő is szörnyű állapotban volt. Elmesélte, hogy már három napja repültek a tengeren, keresve egy szigetet, vagy egy kontinenst, de sehol semmit sem találtak. A gyengébbek már kezdtek fáradni, de az erősek még bírták volna. Ekkor egy örvény elkapta őket. A semmiből keletkezett, de mindjüket magával ragadta a tenger mélyére. Gerahtrel valami csoda folytán megmenekült, de eltörte az egyik szárnyát. Öt napig tartott neki a hazaút, kínkeserves utazás volt, nem is élt sokáig, de ezt még el tudta mondani.

Fájdalmas emlékeket ébresztett fel benne a meséje. Szeméből könny csordult, végig csurgott pikkelyes arcán, majd leesett a földre.

- Az idősek pedig vérszemet kaptak. Először a palotának estek neki, romboltak, törtek, zúztak. Aztán egymást kezdték vádolni és sorra haltak meg a sárkányok. Sárkány ölt sárkányt. Én nem tehettem mást, bezárkóztam ide. – Dalton megvető pillantást emelt rá. – Ne vess meg, drága fiam, ne tedd. Ha nem bújok el, a sárkányok sorsáról sosem értesült volna az Erdő Őre, Remus és a korcs sárkány, aki még mindig vele él. Sajnos az egyik, velem egyidős sárkány utánam jött és engem okolt a fiatalok haláláért, mint ahogy én is magamat. Összekaptunk, és a végén, én nyertem, de megsebesített. Mozogni sem tudok már, de valami életben tartott, muszáj volt tovább adnom valakinek a sárkányok pusztulásának történetét.

- Mikor történt mindez? – kérdezte Dalton.

- Egy hónapja ha van – mondta Graken. A fiú szeme elkerekedett, csodálkozva nézett a sárkánycsontvázra. – Mi sárkányok gyorsan válunk csonthalmazzá, ha életünk szikrája kihunyt belőlünk. Több napja élek abban a tudatban, hogy az Utolsó Sárkány itt fog meghalni a saját szomorúságától, s ettől mérhetetlen keserűség töltött el. De most boldog vagyok. Most már tudom, hogy nem nyom engem az Utolsó Sárkány terhe.

- Él még egy sárkány valahol? – kérdezte reménykedve Zeyn. – Hol van? Megtaláljuk!

- Itt. A palotában – mondta Graken. Mintha a mosoly halvány szikrája látszott volna elnyűtt, megtépázott arcán. – Te vagy az, Zeyn. Te vagy az Utolsó Sárkány. A királyi hatalmamnál fogva, visszaadom becsületed, s eltörlöm a korcs jelzőt. Mostantól a teljes neved legyen Zeyn Leraign Dorg.