A szörnyeteg felbukkan

Az erdő nyugodt volt és csendes. Egyetlen vad sem zavarta meg a békés éjszakát. Mindaddig, míg lábak ütemes dobogása el nem tért az erdő halk neszeitől. A két fiú felkapta a fejét. Marcus íjáért nyúlt, s pár vesszőért. Barátja feltápászkodott, de nem nyúlt fegyveréhez.

- Tedd azt le! – szólt rá Marcusra. – Lehet, hogy a mieink és minket keresnek. Túl ütemesen mozognak, egy birodalmi vadász nem volna rá képes. Gyerünk! Tedd már le! – Sokadik parancsra, Marcus visszatette a vesszőket a tegezbe, de íját még mindig kezében tartotta. Dalton szúrós pillantást vetett rá.

- Mi van? – meghúzta a vállát. – Nem árt az elővigyázatosság. Gyere, menjünk!

- Hé! – szólt utána. – Ne arra, hát nem hallod? A mozgásuk keletről jön, észak-keletről, hogy pontosabb legyek. Nyugatra menjünk! – Hirtelen visszatért Marcus félelme. Izzadt és elkezdett remegni. Szája egyetlen szót hajtogatott, halkan el-elharapva a végét. Nyugat!

Dalton unszolására végül elindultak. Próbáltak egy ütemben lépni üldözőikkel. Fiatal koruk ellenére a legtapasztaltabb vadászok közé tartoztak, így könnyűszerrel vették fel a ritmust.

- Itt voltak! – kiáltott fel egy mély hang a két fiú háta mögül. Most találhatták meg a táborukat. Nem volt idejük mindent összeszedni, csak a legfontosabbakat, az élelmet és a takarót. Meg persze a fegyvereket. Viszont otthagyták a rönköket, amin ültek, lábnyomaik is ott maradtak, nem söpörték el őket. Tüzet nem raktak ugyan, de mégis látszott, hogy járt ott valaki. – Arra! Nyugatra! – a halk lépteik hirtelen vad szaladássá változott.

- A fenébe! – mondta Marcus. – Gyerünk, szaporán! – Futva haladtak tovább, nem törődve azzal, hogy meghallják őket. Egy ideig a kitaposott ösvényen futottak, de le-letértek róla, megtévesztve üldözőiket, akik már biztos, hogy közülük való vadászok.

Nem sikerült megtéveszteniük őket, egyre közelebbről hallották a vadászok bakancsainak ütemes dobogását. Előttük is, mögöttük is sötétlett az erdő, orrukig sem láttak. A csupasz ágak rémálomba illően nyújtóztak feléjük. Mégis egyre beljebb és beljebb futottak, nem törődve az ösvényekkel, s azzal sem, hogy találnak vissza. Egyetlen céljuk volt csupán, lerázni az üldözőiket. Ez azonban egyre lehetetlenebbé vált számukra.

Már olyan közel voltak hozzájuk, hogy a halk lihegésüket is hallották. – Gyerünk, bújj be ide! – mondta zihálva Dalton és elkapta barátja köpenyét. Marcus bezuhant a bokor mögé. Állt volna fel, de Dalton ránehezedett és lent tartotta. Ott feküdtek a bokor aljában, mozdulatlanul, szinte láthatatlanul. Levegőt is alig mertek venni.

Egy perc sem telt el, a vadászok már ott jártak előttük. Megálltak, pont az a bokor előtt, ami alá a két ifjú bújt be.

– Itt kell lenniük! – mondta az egyikük. Mély hangját azonnal felismerték a bokor alatt lapulók. A jó öreg Cowin volt az. Negyven múlt idén nyáron, a tanoncok mégis Öreg Cowinnak becézték. Tapasztalt vadász, sokat megélt már, magányosan vadászik azóta, hogy bátyját elvesztette pár évvel ezelőtt, de most mégis társa van, de ki lehet az?

- A nyomoknak vége, de biztos vagyok benne, hogy tovább mentek – mondta a másik. Őt is könnyen felismerték, Lionel volt az. Jó barátjuk volt, mindaddig, míg el nem kezdett vadászatokra járni. Elhagyta a táborukat, és fejvadásznak állt, de úgy néz ki, hogy visszatért. – Megtanultam már, hogy egy menekülő ember sosem áll meg elrejtőzni, vagy fára mászni. Addig fut, amíg erejéből telik, utána, ha tapasztalt, lopakodik. A közelben lehetnek, de itt nem maradtak!

- Én pedig azt mondom, drága barátom, hogy bugyutaságokat beszélsz. Vadásztál ugyan emberekre, de nem erdőlakókra. Mindketten remek vadásszá lettek, míg te távol voltál. Fogadni mernék, hogy most is hallják, amint beszélünk.

- Meglehet. Maradj itt, én körülnézek – mondta Lionel, majd elment. Pár perc múlva visszatért Cowinhoz, aki egy lépést sem tágított a bokor melllől. – Nincsenek erre. Azt hiszem igazad volt, valóban itt lehetnek. – Az Öreg felnevetett, kardjával megkocogtatta a bokor ágait. A két ifjúban hirtelen megfagyott a vér.

- De még mennyire! Már láttam, hogy itt vannak, amint elindultál, barátom. – Ahogy kimondta, már szúrta is bele a kardját a bokorba. Az íves penge a két fiú feje előtt pár hüvelyknyire állt a földbe. – Gyerünk, kifelé! – kiáltott rájuk.

A bokorból zörgés hallatszott. Mozgolódás és halk suttogás. Mikor már úgy látszott, senki nem fog kijönni, hirtelen Dalton rontott ki a bokorból. Mintha futásnak eredne, de végül megállt, mikor Lionel kardja a nyakát súrolta. – Te is, Marcus! Apád nem örült, hogy megléptél! – mondta Cowin a bokor felé fordulva.

- Ő nincs itt. Tegnap elváltunk egymástól – mondta Dalton. Tudta, hogy ezzel nem téveszthet meg ilyen tapasztalt, tehetséges vadászokat, de időt nyerhet rajta. Cowin Dalton felé fordult, és felvonta bozontos szemöldökét. Csakúgy, mint haját, a szemöldökét is ősz szálak színezték. Mogorva arca már sokszor megrémítette Daltont, de most nem hagyta magát. Tervük volt Marcusszal. Nem engedhetett meg hibákat, különben kútba vághatják az egészet és fejveszett menekülésbe kezdhetnek.

- Csak nem gondolod, hogy bedőlünk egy ilyen cselnek? – kérdezte Lionel. Az előtte álló vadász elmosolyodott. A bokorból ismét rezgések törtek elő, s azzal a lendülettel kiugrott alóla Marcus. Az öreg tanítómestert félrelökte. Nem túl durván, mégis erőteljesen. Ha már egyszer megszöktek, végig kell csinálniuk a vadászatot.

Lionel odafordította a figyelmét, pár pillanatra elfeledkezett Daltonról. A terv bevált. Dalton kitekeredett a kard pengéje elől. Beleütött a fejvadász kezébe, aki erre elejtette a kardot. A fém egy kőre pattant, élesen csengett, mint a harang, mikor döngetik. Figyelmét ismét a szökevényre fordította, de elkésett. Dalton nekifeszült a testének, s nekinyomta egy vastag fának. Kést rántott és egy mozdulattal szúrt is. Gyorsan és precízen. Meg is ölhette volna a fiatal fejvadászt, de ehelyett ő a kabátját átszúrva a fába vágta a kést, odaszögelve Lionelt a fához.

- Szép volt! – jegyezte meg Marcus.

Már futottak is tovább. Nem tudták, hogy Cowin egyedül követte e őket, vagy segített társának kiszabadulni. Nem is tartották fontosnak. El kellett rejtőzniük, lehetőleg minél messzebb tőlük.

A sötét erdő tökéletes menedéket jelentett nekik. Szinte bármelyik terebélyes bokor mögött elbújhattak volna, de valami belső ösztön mindkettejüket egy barlang felé vonzotta. Nem tudták miért, de egyenesen futottak, fán s bokron át. 

Egy kis dombon futottak át, aztán egy régi ösvénybe ütköztek. Követték. Baglyok huhogtak a fán, s repültek el mikor meghallották ziháló hangjukat, s ütemtelen lépéseiket. Akkora zajt csaptak, hogy egy alvó medvét is felébresztettek volna.

Mikor már egyikük lába sem bírta volna sokáig megálltak, és lassabb kocogásra kényszerítették magukat még mindig előre haladva. – Ott! – mondta zihálva Dalton, s mutatott egy sziklafalra. Volt rajta egy nagy bemélyedés, két medve is befért volna rajta, egymás hátán is. A barlang sötét volt, a holdfény is mintha elkerülte volna. Ők ketten mégis közelebb mentek és benéztek a bejáraton. Nem láttak semmit, de furcsa szagot éreztek. Ugyanazt a szagot, mint a medve barlangjánál, de ez most egyiküknek sem jutott eszébe.

Marcus belépett. A helyzet benn sem javult, még mindig sötét volt. Dalton utána poroszkált. Mindketten kardot tartottak a kezükben, maguk sem tudták mitől félve. A szívük azt súgta, hogy itt megpihenhetnek, de az eszük mást mondott. Sarkallta őket a fegyver fogására, és az óvatosságra.

Már jó ideje mentek a barlang belseje felé. Lassan lépkedtek, alig haladtak, de füleltek minden neszre. Egy pillanatra egy fény csillant meg előttük. Hirtelen minden óvatosságot félretéve előre szaladtak. Lépteik nem csaptak nagy zajt, kényelmes, puhatalpú cipőjük nem kopogott a hideg, lucskos kövön.

Elértek az alagút végére és a szavuk is elállt a látványtól. Hatalmas térség tárult eléjük, gyönyörű fákkal, dombokkal, s kövekkel. Világos volt, mintha a nap még delelőben járna. – Hol vagyunk? – kérdezte Dalton. Szemei tágra nyíltak, úgy kémlelte a vidéket. Fölfelé nézett és ismét egy gyönyörű látvány fogadta. Mintha a hegy belsejében lettek volna. A fényforrás is megmutatkozott. Világító sárgás gömbök ragadtak a sziklafalhoz, s biztosították a fényt.

- Szerintem a Laghrok hegy belsejében – mondta Marcus. Ő is ugyanolyan áhítattal nézte a vidéket, mint barátja. – Emlékszel a legendára? – Dalton bólintott, de szó nem jött ki a száján.

– Lenyűgöző! – mondták egyszerre.

A legenda szerint a hegy belsejében egy város volt régen, a sárkányok és az emberek használták, mikor még béke élt közöttük. Mindig nappal uralkodott, az éjszakát nem is ismerték, de egy napon egy korcs született. A Bogro nevet kapta. Egyik nap megölte az egyik dicső, felfalta, mint egy kiadós ebédet. Az emberek elkezdték vadászni a sárkányokat, végül majdnem mindegyik gyönyörű teremtményt megölték, de a Bogrot nem fogták el. A sárkányok azóta visszahúzódtak jelenlegi lakhelyükre, de a szörny még mindig e hegy gyomrában él.

- Tehát igaz! – mondta Dalton. – Valóban a Bogroval volt dolgunk, a legendás teremtménnyel – kirázta magát csodálkozásából, és kijavította magát. -  Egy korccsal. Itt kell lennie, valahol a hegy bugyraiban. Megcsináltuk, Marcus, megtaláltuk! – kiáltott fel örömében.

- Ő is minket! – mondta Marcus remegő hangon. Arca holtsápadt lett, ujjai meggörnyedtek, úgy mutatott a gyönyörű táj közepe felé. Dalton odafordította tekintetét. Meglátták a Bogrot. Fényben egészen más volt, mint ahogyan elképzelték. Fekete, ördögi, hatalmas sárkánynak tűnt a sötétben, de így a fényben más volt, mégis ijesztőbb, mint álmaikban.

Barna volt, akkora, mint három medve, csak a szája, mint egy termetes farkas. Hátán nem voltak se csápok, se szárnyak. Hatalmas tüskék álltak ki erős, pikkelyes hátából, és lábaiból is. Négy hatalmas, izmos lába volt. Feje búbján, mintha csak haja lenne tüskékből, elől két méretes darab, mögötte pár kisebb, de még így is nagy tüskék. Fehér agyarait kimutatta, ahogy ordított. Egyetlen foga felért az ő öklükkel. Hatalmas, mély hörgő hangot hallottak, majd egy ordítást, mibe még a hegy is beleremegett. Száját száznyolcvan fokban tátotta ki, mint egy éhes krokodil.

A két fiú felé kezdett el futni. Léptei nyomán megremegett a föld. Mint egy tigris, vagy egy gepárd, úgy szaladt feléjük. Ők ketten lefagytak, elszaladni sem bírtak. Ha megpróbálnák sem lenne sok értelme. A Bogro gyorsabb, mint ők. Könnyűszerrel utolérné őket, és akkor, háttal állva védtelenek lennének.

Kardjukat szorították, készen álltak a támadásra. – A hasába szúrj! A sárkányok ott érzékenyek! – mondta remegve Marcus.

- Nem tudom, hogy ez sárkány e egyáltalán. – Egyre közelebb került hozzájuk. Felfutott a sziklafalon és már csak pár hosszú lépésre volt tőlük. Megállt és ismét felordított. A két ifjúban megfagyott a vér. Ziháltak, a levegőt nehezen vették. A Bogro feléjük futott. Úgy érezték, hogy megállt az idő. Nem tudtak mit tenni, készen várták a halált.

Meglepetésükre elfutott mellettük. Bunkó alakú farkával belevágott ugyan Marcus mellkasába, de mást nem ártott nekik. Mintha megijedt volna, úgy iszkolt ki a barlangból. Marcus felkiáltott és a földre zuhant, a farok csapás majdnem eltörte a bordáit. Szerencsére pont a szegycsontot találta el. Fájdalmas volt ugyan, de nem halálos.

Hallgatták még egy ideig a trappolást, de aztán egészen elhalkult, végén már semmi neszt nem hallottak a szörnytől. Dalton odaugrott barátjához és miután meggyőződött róla, hogy nem tört el csontja, felsegítette. – Ez furcsa volt – mondta.

- Szerinted félt?

- Nem tudom, de viszont itt az esélyünk, hogy elkapjuk.

- Megvesztél? – fakadt ki Marcus. – Egészben lenyelhetett volna minket!

- Ne bosszankodj, gyere! – kiáltott rá, s már futott is a barlangból kifelé. Nem volt nehéz követni a Bogrot. A léptei után mély karmolás nyomokat hagyott a földön. Úgy néz ki, hogy valóban megijedt, de ezt egyikük sem akarta elhinni.

A nap felkelt beragyogta az égboltot. Ők még mindig a Bogro nyomát követték. A szörnyeteg gyorsan futott és messzire. A földön egyértelműen látszott, hogy merre ment, de a terepből sem volt nehéz kitalálni. A fák kidöntve, a bokrok széttaposva. Egy árva lélek sem állt az útjukba, bizonyára megijedtek a száguldozó szörnytől. Cowinnal és Lionellel sem találkoztak, pedig biztosak voltak benne, hogy nem adták fel a keresésüket.

Mindketten fáradtak voltak. Egy szemhunyásnyit sem aludtak, mióta felverték őket a táborukban. Azóta csak menekültek, most pedig egy legendás és veszedelmes vadat üldöztek. Lábuk fáradt, testük izzadt. Most, hogy eljött a vadászat ideje; mindketten inkább másutt lettek volna. Ötletük se volt, hogyan öljék meg a Bogrot.

Mikor már régóta meneteltek és követték a nyomokat, Marcus leült egy farönkre és egy tapodtat sem volt hajlandó tovább menni.

– Nem és nem! – mondta makacsul. – Fáradt vagyok, és nem csak én, hanem te is. Fogalmam sincs, hogyan öljük meg, de fáradtan sehogy. Nem is kéne követnünk, nyugatra tart! – Arcát kezébe temette. – Beletörődtem, hogy menjünk, és vadásszuk le, azután is, hogy láttam mekkora vadállat, de fáradtan nem mozdulok innen. Most pedig ülj le te is, vagy járkálj és vadássz egyedül, bánom is én, de én étkezem, és aludni fogok! Jó éjt! – Ezzel lezártnak tekintette a témát, de ez barátjának korán sem volt elég.

- Már megint ide jutunk? Nyugat! A határ a folyón túl nyúlik, még a közelébe sem vagyunk! Elegem van már a folytonos hisztizéseidből! Légy végre férfi, és öljük meg a vadat!

- Addig nem, amíg nem aludtam pár órácskát! – Így vitatkoztak még sokáig. Végül megállapodtak, hogy két órát alszanak; utána folytatják útjukat.

Dalton korábban kelt fel, mint barátja, és még a két órából is volt egy csekély idő. Úgy gondolta, hogy elkezd tervezni. Leült arra a farönkre, amin Marcus megmakacsolta magát és elővette a naplóját. Nem naplóírásra készült, ezért kitépett belőle egy üres lapot.

Tollát tintába mártotta és elkezdte rajzolni a vonalakat, míg egy kidolgozott tervet nem kapott. Az első terve borzalmasra sikerült. Nem tudott mit kitalálni, csak azt, hogy oldalról megtámadják. Onnan indult ki, hogy a hasa – csakúgy, mint a sárkányoknak – sebezhető. Valahogyan hason kell szúrniuk, de egyszerű nyílvesszővel erre nem lesznek képesek.

Hirtelen eszébe jutott valami. Gyorsan eldobta a papírt, és egy újat vett a kezébe. Középre a Bogrot rajzolta, két oldalról, pedig őket. Balról Marcus, jobbról pedig ő maga állt. Rengeteg bokor lévén úgy gondolta, hogy könnyen elzárhatja a menekülés útvonalát. A két menekülési utat elvágják, tüzet gyújtanak a bokrokból, így a Bogro közéjük szorul. Ő kirohan és elvonja a figyelmét. Marcus addig mögé lopózik és átdöfi a hasát. Ez volt a terv. Volt pár balul ütője ugyan, de jobbal nem tudott előállni ilyen csekély idő alatt. Mi van, ha a Bogro bőre megvédi a tűztől a szörnyet? Erre is gondolt, de végül elvetette az ötletet és csak reménykedni tudott.

Gyorsan fel is keltette barátját és elmesélte neki. Háromszor kellett elmondania részletesen, Marcus még félálomban volt.

Miután ezzel végeztek, már indultak is útnak, és követték a Bogrot. Remélve, hogy nem egy pusztán, vagy egy sziklánál lelte menedékét.

Kora délutánra megtalálták. Még nagyobb volt, mint emlékeztek és félelmetesebb is ahogy tisztán látták a napütésben. Dalton terve úgy néz ki, sikerülni fog. A Bogro kis tisztás közepén lelte nyugalmát, ott aludt minden gond nélkül.