Az elfeledett vándor sziklája

Bús magány ütött tanyát szívemben. Ahogy járom az erdőt, az egyedüllét egyre nagyobb teret hódít bensőmben, mint egy üres héj, megyek az orrom után. Vándor vagyok. Remete sorsra ítélve. Engem kerül a szeretet, az az átkozott, hogy nem is létezne!

Gondolkodom. Szeretet - szerelem, egyre megy. Mind a kettő önámítás. Egy olyan érzés, amely az embert életben tartja. Egy olyan "valami", amely a másik ember lelki kisemmizését okozza, csak azért, mert mellém "valaki" kell.

Önző az ember – ork, elf, vagy akármi más.

Tehát szeretetre van szükség. De ha már az ember maga mellett tud valakit, azt nem akarja elveszteni. És ekkor lép képbe a gyűlölet, a féltékenység. Féltékeny más lényekre, akikkel elmer menni valahová, esetleg a munka után kikapcsolódni, vagy csak egyszerűen beszélgetni régi barátokkal. A számonkérés egyértelművé teszi a lelki állapotot: ingerültség, birtoklási vágy, akarat. Gyűlölet a legdurvább esetben a halál iránti gyűlölet, amikor a "szeretett" ember meghal. Ilyenkor a halált vádoljuk kegyetlenséggel... Illetve azt, aki meggyilkolta a "szeretett" párt. És a gyűlölet leggyilkosabb formája a bosszú, melyet a hiány pótlására használ a "szerető".

Gondolkodom – talán túl sokat is. 

Bús magány ütött tanyát szívemben. Ahogy járom az erdőt, az egyedüllét egyre nagyobb teret hódít bensőmben, megyek orrom után, s rádöbbenek: ha túllépek a szeretet "nagyságán", elveszítem emberi mivoltomat és magasabb "rangra" léphetek.

S ekkor Ködvölgy és Erdő közt testem kővé változott... Elvesztettem emberi mivoltomat, de a tudatomat - sajnos - nem.