Kihívás

Marcus ült a bánya nyirkos kövén és csak azon gondolkozott, hogy hogyan is jutott ebbe a helyzetbe. Két nap telt el a gyilkosság óta. Azóta őket nem dolgoztatják, de sokkal kínkeservesebb életük van. Nem kapnak se enni, se inni, csak naponta egy fél száraz kenyeret, s azon kell osztozniuk. Minden nap nyomoznak a nyomozók, köztük Engvar is. Marcus megvan róla győződve, hogy Engvar tudja, hogy ő volt, senki másnak nincs hozzá elég ereje.

Egymaga kesergett ott a hidegben, korgó hassal bámult maga elé. Senki sem beszélt vele. Fred is kerülte a társaságát. Talán félt, hogy ha kiderül Marcus tette őt is elfogják, mert őt mentette a fiú.

Újabb nap kezdődött, ezúttal is ugyanolyannak mondható. Üres, végtelennek tűnő, szenvedéssel teli. A fogva tartói minden nap két botütéssel jutalmaztak mindenkit, amíg ki nem derült ki a gyilkos. Ettől mindjük háta sajgott. Szerencsésnek érezték magukat, amikor megtudták, hogy nem kell a bányában dolgozniuk. Ám már szívesen csépelték volna a köveket egész nap, csak kaptak volna rendes ételt, vagy akár mindössze pár takarót a hideg éjszakákra. Minden nap jöttek kihallgatni mindenkit, amikor ilyenkor úgy hitték, hogy valaki hazudik, ismét mindenki szenvedett. Keserves napoknak néztek elébe.

Marcus terve az volt, hogy megvárja a következő napot, Muhklawnak akkor kéne hazatérnie, és miután kiszabadították a bányából, elárulja, hogy ő követte el a gyilkosságot. Sok kényes pontja volt a tervének. Mi lesz, ha Muhklaw nem bocsájt meg neki, és megöleti? Nem számított már számára ez sem, pedig számolt ezzel a lehetőséggel is. Egyetlen öröme volt csupán. Ha elítélik, ezért még megpróbálja megölni Sitát.

- Gyerünk, lóduljatok ki! – kiáltott be egy mérgesnek tűnő kopasz férfi. Minden reggel ő ébresztette őket. Mindenki már ugrott is a parancsra, és kényesen vonszolták magukat a kijárat felé, ami nem volt más, mint a barlang nyílása. Naponta erre a csekély időre, míg felsorakoztak a nyomozók előtt átjárhatta őket a nap melege. A sötét, nyirkos bányában ugyanis hideg volt, még ha a nap sütött is odakint, meleggel elárasztva a növényeket, és élőlényeket.

Örömük azonban ebben sem lehetett, hiszen ilyenkor szenvedték el az ütéseket. Kétkedvűen vonultak ki libasorban a bányából. A férfiak már várták őket odakint. Hármuk kezében lándzsanyél volt, másoknál rendes lándzsa.

Marcus nem látta Engvart, pedig mindig az első sorban szokott lenni. Helyette azonban Sitát vette észre, ahogy kopogtat lándzsájával a földön. Ettől rögtön gombócot érzett a torkában, és átölelte a félelem hideg keze. A félelme csak jobban fokozódott, mikor Sita előre lépett megszemlélni a foglyokat.

Sétált le, s föl, majd megállt pont Marcus előtt. Szúrós tekintetet meresztett rá, de ő állta a tekintetét. A sötétbőrű férfi erre igen dühös lett. Egy pillanat alatt meglendült a keze, és arcon törölte az ifjút. Az előző veréstől arcán ékeskedő színes foltokat, most még eggyel gazdagította a fekete férfi. Marcus szája szélén kis vércsík csorgott le, de más jelét nem mutatta, hogy érezte volna az ütést.

- Szemtelen! – vetette oda Sita, s nyakára nyomta a kését, amit testén átdobott övéből húzott ki baljával.

- Gondunk lesz rá uram, hogy jó modorra tanítsuk – mondta a rasztahajú férfi, aki ott volt, mikor Marcust Engvar behozta a bányába. A fiú hirtelen még rosszabbul érezte magát. Tudta, hogy ismét verést fog kapni, valószínűleg még nagyobbat, mint az első. – Hé, te! – kiáltott Marcusra, aki teljesen magába fordult a gondolkodása közben. – Térdelj le a törzsfő fia előtt, akkor talán meghagyom az életed!

Marcus félretette a büszkeségét és letérdelt. A térde a folytonos fázástól, s remegéstől meggyengült, ezért amikor elérte a hideg követ szinte összecsuklott. Fogát összeszorítva próbálta megtartani magát kopott térdkalácsán.

- És most – lépett közelebb a férfi Marcus felé, kezében ostorával – jó modorra tanítunk. Öt korbácsütés. – Sita felmutatta mindkét kezét. Ujjai nyitva voltak, tízet mutatott barna kezével. – Áh! – horkant föl a férfi – Tíz korbácsütés.

Két másik törzstag lépett oda és letépte Marcusról a felsőt. Még látszódtak a hegek az előbbi ostorozásból. A férfi kezében a korbáccsal elmosolyodott. Mintha csak növelni akarná a fiú fájdalmát, átnyújtotta a korbácsot Sitának.

A harcos érzelemnélküli arccal átvette és odaállt Marcus fölé. Marcus felkészült a legrosszabbra, ezért is lepte meg Sita következő mozdulata. A korbáccsal arcon törölte a rasztahajú férfit. Ő halkan felnyikkant, s elterült a földön. Beletelt pár végtelennek tűnő másodpercbe, mire felvergődött a földről, kihúzta magát és fejet hajtott Sita előtt.

- Bátyám ezzel azt akarta mutatni, hogy a te dolgod lenne megnevelni a rabokat – szólalt meg Engvar, aki éppen lecaplatott a bányához. – Most pedig, ha nem akarod, hogy a maradék kilenc ütés is rajtad csattanjon, azt javaslom, kotródj innét!

A férfinek nem kellett kétszer mondani. A seb örökké ott fog maradni az arcán. Több napig fájni fog bármilyen mimikai cselekedet is, egy mosoly, vagy csupán egy sóhaj. Szégyenteljesen eloldalazott. Szaladt volna, ha nem tudná, hogy azzal lejáratja magát. Méltóságát megőrizvén sétált el.

- Mi dolgod itt, bátyám? – kérdezte Engvar. Válaszként csak egy morgást kapott. – Donaghby vérét keresed, ugye? Elmondtam már, hogy a sámán elrejtette. Ne keresd őt! Muhklaw holnap tér haza, akkor majd újra látni fogod. Ne légy ilyen morcos – átkarolta bátyját, ám ebben nem volt semmilyen kedves gesztus. Sita lerázta magáról, majd duzzogva elfordult.

- Megölöm! – mondta. – Téged is!

Marcus észrevette, amint a törzstagok mind kikerekedett szemmel figyelik a törzsfő két fia közti vitát. Donaghby nevének említésére is feldúltak lettek, de most, hogy a törzs két részre szakadása is bekövetkezhet, mindinkább félelmek mardosták szívüket. 

 Sokan Engvar mellé állnának, hiszen ő a vezetésre alkalmas fivér, ám Sita pártján a lándzsások összes tagja állna, akiket az egész törzs tisztel, hiszen ők a legnagyobb harcosok.

A két fivér farkasszemet nézett egymással pár percig, majd mindenki meglepetésére Sita húzta el a fejét, és duzzogva fölnyögött.

- Távozom – jelentette ki és eleget is tett neki. Hátat fordított, majd két társával elment.

Amint Sita elhagyta a bányát a sámán felbukkant és odaszökdécselt furcsa járásával a rabok csoportjához. Megállt Engvar előtt és ráemelte fürkésző tekintetét.

- A bátyád feldúlt – mondta.

- Tudom – bólintott Engvar – az előbb megfenyegetett. Donaghby vérét akarja, úgy hiszi, hogy itt van.

- Tán rosszul hiszi? – kérdezett vissza, ám olyan halkan, hogy Engvaron kívül senki sem hallhatta. A férfi megrázta a fejét.

- Mi dolgod itt? – kérdezte végül, megtörvén a kínos csöndet.

- Körül néznék. Érdekel a gyilkos kiléte. Egyesével hallgatok ki mindenkit, ahogy a szabályok is kimondják.

Engvar nem kívánt vitatkozni a sámánnal, ezért ott is hagyta, s visszatért kényelmes, meleg sátorházába. Mai napra nem is tervezett egyebet, mintsem ülni a meleg prémtakarókon, és készülni az apjával való találkozásra. A rabok fagyoskodjanak csak odakint, őt az hidegen hagyja.

A sámán egyesével hallgatott ki minden foglyot. A többiek addig a bánya belsejében vártak, küszködve a hideggel. A kihallgatásra egy meleg sátorban került sor, ezért is várta az első fogoly a beszédet a sámánnal, aki szerintük egy kedves öregember. Azonban életük legrosszabb élménye kapcsolódott ahhoz a pár perchez, amit ott töltöttek.

Kínzások tucatján estek át, mire a sámán meggyőződött, hogy nem hazudnak. Mérget csepegtetett nyílt sebükre, mint akkor hajnalban Marcus tenyerére is. Ezeken kívül jósolt is nekik a szörnyű halálról, ami rájuk vár, és még sok-sok förtelmesebbnél förtelmesebb kínzást eszelt ki mindjük ellen.

Fredre került épp a sor, szólította is őt az egyik fekete férfi. A rab szótlanul fölállt és elindult az őr után, de ekkor Marcus utána kiáltott.

- Tarts ki, barátom! Nem lehet olyan szörnyű, mint mondják! – kitöréséért egy fájdalmas ostorcsapás érte csupasz hátát - szakadt ruhája helyett, ugyanis nem kapott másikat – amitől összecsuklott a hideg kövön.

- Nem lesz gond – mondta Fred sejtelmes, sunyi mosollyal az arcán. Marcusnak nem tűnt fel, hogy őt nem ütötték meg felszólalásáért, ő magával volt elfoglalva, és a rettenetes égő érzéssel a hátán.

Fredet az őr bevezette a sátorba, majd leültette egy székre a sámánnal szemben. A sátor egyszerű volt, semmi bútor nem volt benne, csak egy kopott asztal és két ugyanilyen rossz állapotban lévő szék. A kifeszített sátorfalon vércseppek és csíkok voltak véletlenszerűen elhelyezve. Nem is volt része a díszítésnek, hanem a sámán kínvallatása közepette kerültek oda.

Miután az őr kiment, behajtotta maga mögött a vásznat és visszatért a helyére, a sámán felállt és közel sétált Fredhez.

- Uram – szólalt meg váratlanul a rab. Mélyen meghajtotta a fejét, tisztelgett a sámánnak.

- Nem tetszik ez az „uram” kifejezés – mondta az öreg. Hangja most nem volt kótyagos, és viselkedése sem. Komoly volt, túlságosan is komoly. – Szólíts Gorlia királyának, Halott Fred.

- Igenis, Gorlia királya, Griloha sámán – ez már jobban tetszett neki. Cseppet sem lepte meg, hogy Fred tudja a nevét. – Mindazonáltal ne felejtsd el, hogy még nem vagy király.

- Igazad van, még nem. Te pedig, már nem lennél élő, ha nem segítek, úgyhogy fogd be a szád! – csattant fel váratlanul Griloha sámán. – Nekem, és varázstudományomnak köszönheted, hogy élsz! Több éve, mikor is volt már? Tíz esztendeje talán, hogy meghaltál? Szellemként megkerestél és…

- Tudom, uram – kiáltott fel hirtelen Fred. Arcát sötét vonások ezrei vették hatalomba, látszólag nem kedvelte ezt a témát. – Sajnálom, hogy ellened beszéltem.

- Megbocsájtok neked, Halott Fred. – A férfi arcán tovább mélyültek a ráncok. – Minden a terv szerint halad?

- Igen, uram, királyom. – Vonásai ismét kisimultak – Marcus nem sejt semmit. Szerinte barátot talált. Egy bökkenő van csupán; Sita. Minap végigmérte Marcust, azt hittem le fog bukni. Ha megöli, akkor a terved mit sem számít már.

- Épp ezért fogod elrejteni a fiút. Látomásom volt, Sita az éjjel be fog törni pár kaszttársával, és keresni fogják. Ügyelj rá, hogy elbújjon.

- Igenis!

- Most pedig, mutasd a karod – ezzel el is kapta Fred karját, egy mély sebet vágott rajta, majd beleöntötte a mérget. A férfi arcán nem mutatkoztak fájdalom jelei. – Mindig meglep, hogy nem érzed a fájdalmat, de hát te már semmit sem érzel, nemigaz?

A nap hátralévő része fájdalmas emléket ébresztett minden rabszolgában. Marcus is beszélt a sámánnal, de úgy tűnt, ő nem ismerte fel a fiút. Kihallgatta, majd hagyta, hogy elmenjen. Természetesen a sámán végig tudta, hogy ki áll előtte. Marcusnak feltűnt volna, ha egészséges, de több napja fázott és nem étkezett rendesen. Szervezete lassan nem bírt ellenállni a betegségeknek, ezt az is bizonyítja, hogy sokszor kapott köhögő rohamot, vagy éppen gombócot érzett a torkában.

A szörnyű reggel után a délután sem hozott megkönnyebbülést egyiküknek sem. Ismét dolgoztatták őket egész nap, a közelgő háborúra való tekintettel. Felfigyeltek sokan a rasztahajú férfira, aki próbálta betakarni fél arcát egy lepellel, de a szél sokszor belekapott, s megmutatta gennyes, sérült arcát.

Éjszakára boldogok lettek volna, ha csak egy plédet, s egy szelet száraz kenyeret kapnak, vagy legalább egy pohár vizet, de nem kaptak az égvilágon semmit. Aki kért bármit is azt egyszerűen gyomron vágták és újra megkérdezték tőle, „Mit óhajtasz?”. Ez is afféle gúny volt, mint az egész napos robotolás közbeni kiáltások.

Hajnaltájt az a kevés rabszolga, aki ébren volt – köztük Fred – valami zajt hallott a bejárat felől. Fred rögtön cselekedett, ahogy a sámán meghagyta neki. Észrevétlenül odakúszott a nyugodtan szuszogó Marcus mellé, s gyengéden ébresztgette.

- Még nincs reggel – mondta Marcus, résnyire nyitott szemmel, látván a sötétséget maga körül.

- Több reggel nem is lesz, ha nem kelsz fel azonnal! – ráncigálta meg őt Fred. Marcus lassan felült és rögtön köhögő rohamot kapott. Levegőt is alig kapott bedugult orrával. Fred kétszer hátba verte, mire a köhögés alábbhagyott. – Valaki jön, el kell bújnunk!

- Akkor elvernek – mondta Marcus. Szemei élettelenül meredtek a sötétbe.

- Legyen az az én gondom. Gyerünk, szedd a lábad. Óvatosan! Ha valaki meglát, még a végén elárul minket!

Elsettenkedtek egy nagy szikláig, s mögötte találtak búvóhelyre.

- Még mindig nem értem, miért bujkálunk! – mondta Marcus.

- Nézd! – mutatott Fred a bejárat irányába. Három férfi volt ott, közepén Sita, mellette két másik lándzsás törzstag.

- Hol van Marcus?! – üvöltötte a törzsfő fia. Lándzsájával kopogtatott a kövön. – Mindenkit megölünk, ha nem adjátok ki!

A rabok lassan felébredtek. A hidegtől és a félelemtől egyszerre kezdtek el remegni.

- Nem tudjuk – mormolta az egyikük, halk, vékony hangon. – Este még itt volt, Fred mellett. Esküszöm, én nem… - hangja elcsuklott, ahogy Sita beledöfte lándzsáját az ifjú szolgába.

- Ki lesz a következő?! Ki áll ki ellenem?! – üvöltötte.

- Hé! Ne… - próbált Fred Marcus után nyúlni, de ő kibújt a szikla mögül, szembekerülvén Sitával.

- Majd én!