Kételyem sincsen e kopár világban

Kételyem sincsen e kopár világban,
álmodom s nem létezem, hiába…

Kétrét görnyedve okádom magam, belem
zúdítja kifele görcsös szavam, kegyelem
érted, Álmom Múzsája, érted sírok könnytelen.

Ölelő karom közt két sort suttogtál nekem,
simító kezem alatt tiltakoztál ellenem,
ordítottad, hogy utálsz, gyűlölsz, kövezel engem,
míg a fekete tulipán fel nem szívja sárga vérem.

Simító karom közt suttogtál hozzám,
requiemként zengett fülemben
a kétsoros gyászos hozsannád,
vállamra fektetted fejed,
a kínjaim könnytenger.

Szeretlek téged, de hiába, Álmom Arctalan Múzsája…
álmodom, nem létezem, hiába szólítasz és löksz el
magadtól, szeretlek… de nem akarom, fáj, de mától
nem akarok álmodni… mindenhol álmok, nem látok
embert, csak egy keserű báb plasztikarcát, bút fed el…
most is álmodom? kétrét görnyedek, szavat hányok oda

hol állok… görnyedek… várok… felállok…
hallgatok… lépek hármat… tovább hányok… – ­
szeretet? könnyek patakja, mit ­tovább okádok
fejem bele helyett… megint rád nézek, s gondolok
arra, mit is mondhattál te nekem… sóhajok…
éles eszem fenőkövön hentereg, borotválok
szőrös emlékeket, mit is mondhattál te nekem…

Szerető karom közt mondtad nekem
savas két sorodat, feloldódtam…
kénessav folyik fülembe, feloldja agyam,
savas könnyem folyik szememből, feloldja
elhangzott szavaid, felbontja atomjaidra
elfelejtett tested, rózsa arcodat,
holló szemed, illatos hajadat,
idomtalan tagjaid… csak gondolat maradt…

Egyesülünk, köddé válunk,
összeolvad elmém idomtalan
bálványoddal… sikítok
az ürességbe, benned vagyok,
az elméddel lejtek keringőt,
s ahogy nézlek, csak két sor…
…két sor zsong az üres légben.

Két sorod marja lelkem…
olvadt vákuum szippant be hirtelen,
hőhalál, atomi bomlás, szűkülés,
anyagom antianyagodban egyesült,
de szétválunk, két sorod sikítod utánam…
csak két sor, annyiszor elmondtad…
robbanásban egyesülünk,

nullpontra érkezünk…

a gravitáció megszűnik,
létem értelme eltűnik

– nem is volt, de –
elillan, csak

mi vagyunk és

a két sor…
borzalom…
nem értem…
kétlem, hogy
te is érted…

Ölelő karom közt két sort suttogtál nekem,
simító kezem alatt tiltakoztál ellenem,
most mégis bennem élsz Olvadt Álmom Arctalan Múzsája…
még mindig azt a két sort siratom…

Világot hányok, sikítom hangtalan neved…
a rím kergeti felrobbant, átkozott fülemet…
és te csak beszélsz, beszélsz, beszélsz…

„Legyek az, aki akartam mindig is lenni a világban,
Vagy hazudtoljam meg az értelmetlen álmokat általad?”