A vadászat kezdetét veszi

A két ifjú vadász hajnalra már a vadászterületen belül tartózkodott. Görbe ösvényeken át vették be magukat az erdő szívébe. Mindketten csuklyába rejtették arcukat, hátukon hátizsák lógott megpakolva a nélkülözhetetlen élelemmel. Még mindig gyors léptekkel haladtak, minél messzebb akartak kerülni a táboruktól. Ha a főnökük rájön, hogy megszöktek, akkor jobb, ha a közelben sem tartózkodnak.

Dalton mindig egy pár lépéssel Marcus előtt járt. Ő jobban félt Ernest főnöktől, mint a tulajdon fia.

– Lassíts már! – szólt rá Marcus. Hiába kérte barátját, hogy lassítson, ő nem tette meg. Még fél óráig ilyen tempóban haladtak, utána lassítottak lépteiken és figyelmesebben járták az erdőt.

Egyszer csak friss levegő csapta meg az orrukat, ami arról árulkodott, hogy a közelben egy patak csordogálhat. Hangtalanul lopóztak a víz valószínűleges iránya felé. Már hallani is lehetett a meder bugyogását. Kikémleltek a kis bokor mögül, ami elrejtette testüket, köpenyeikkel szinte beleolvadtak a környezetbe. Sok állat iszogatott a tiszta vízből. Őzgidák, szarvasok, üregi nyulak, mindenféle színpompás madarak, kék, zöld, sárga és piros színben. A virágok a szivárvány minden árnyalatában pompáztak, s nyújtóztak a nap felé. A tisztás ebben a pillanatban nyugodtnak és rendkívül szépnek látszott. Szinte kedve lett volna az embernek ott letelepednie, de hirtelen egy ág reccsent nem is olyan távol. A két ifjú a hang irányába kapta a fejét, csakúgy, mint az állatok is.

Vicsorgás hallatszott egy bokor mögül. A nyulak gyorsan felpattantak, és már szaladtak is az üregükbe. A madarak elröppentek, csak a szarvasok és az őzek maradtak ott megdermedve. Levegőt is alig vettek.

A bokorból kettő szürke farkas rontott elő és vette célba a prédákat. Mindkettő sovány volt, a bordájuk is kilátszott koszos, göndör szőrük közül. Lábaik csak úgy vitték őket előre, meg sem álltak, ma éjjel szarvast fognak majszolni.

Dalton és Marcus, a két ifjú egymásra néztek. Szó nélkül leemelték hátukról az íjaikat és egy-egy vesszőt tettek az idegre. A patak mentén már eluralkodott a kétségbeesés. A szarvasok és őzek is fejvesztve menekültek, utánuk a farkasok. Két húr pendült, két nyílvessző indult útjára. A két farkas szemében látszott az elégedettség, Ma végre enni fogunk!, gondolták mindketten, de a sors máshogy akarta. Egy pillanat műve volt csupán, és a két farkas vadászból prédává lett. Egyiküket átszúrta a fehértollú nyílvessző. Másikjuknak szerencséje volt, neki csak megkarcolta a bőrét és utána mellette állt bele a füves földbe.

A két vadász kiugrott a bokorból, ismét nyílvesszőkkel az íjaikon. A farkas rájuk nézett, s vicsorított. Dalton hátrahúzta íját. Még egy utolsó morgás elhagyta az éhes farkas torkát, majd inába szállt a bátorsága és elmenekült. Éhesen és megszégyenülve bandukolt el a pataktól.

- Ha nem tévedek, akkor még meggyűl vele a bajunk. – mondta Marcus. Vesszejét visszatette a tegezbe, és lehajolt a halott vadhoz.

- Meglehet. Az éhes farkas bármire képes. Ketten elkergettek fél tucat szarvast. Mégis, nem láttam okát, hogy lelőjem – felelt Dalton. – Rosszkor voltak rossz helyen.

- Kicsit sajnálom is őket. Mióta éhezhetnek? Mikor végre vadásznának akkor pedig ilyen aljas módon ér véget egyikük élete. A sors nem volt hozzájuk kegyes. – Marcus levette csuklyáját és kihúzta a tetemből a vesszejét. Felállt és elfordult tőle. Dalton utána indult.

- Keressünk egy termetesebb vadat. Az őzgidák közt volt egy szép példány – mondta Marcus. – Gyere, siessünk! – ezzel útnak is indultak.

- Elvesztettük! – mondta Marcus és megállt a futásban.

- El – erősítette meg a társa. – Miket pakoltál be a táskába?

- Nem sokat. Kulacsot, kevés borral teli tömlőt, szárított húst, kenyeret és gyümölcsöt. Meg kovaköveket és egy-egy lábost.

- Nem is te lennél, ha nem raknál be bort. – Jót nevettek ezen, majd folytatták útjukat társalgás nélkül.

Tíz perc alatt visszataláltak az ösvényre és mellette igencsak nagy lábnyomokat láttak. Medvéé, vagy még nagyobb állaté lehet. – Bogro? – kérdezte Marcus.

- Gondolod? Szerintem nem olyan nagyok a lábnyomok. Nézd csak! – mutatta a földön az egyik bemélyedést. – Nincsenek hosszú karmai. Ez csak egy medve lesz. Sietve távozott, kelet felé. Ez azt jelenti, hogy valami elől menekült.

- Vagy üldözött valamit!

- Én mégis úgy érzem, hogy menekült. Nem látok más lábnyomot az övén kívül. Menjünk nyugatra, arról jött. – Marcus bólintott és szó nélkül követte társát. Dalton sokáig a lábnyomok után ment, majd egyszer csak elérkeztek egy barlanghoz.

Kősziklában keletkezett, nagy, üres, fekete lyuk tátongott előttük. A medve házaként – pontosabban barlangjaként - szolgált. Oldalt zöldellő bokrok és kis facsemeték díszítették. Előtte rengeteg talpnyom, mintha a medve nem tudta volna, merre menjen.

Mindketten lehajoltak és megvizsgálták a nyomokat. A medve szagát erősen érezték, de valami más is volt itt. Az íves szikla tetején két hatalmas karmolás nyom volt. Mintha valaki, vagy valami innen rugaszkodott volna el. Ennek a valaminek már igencsak nagy karmai vannak. A sziklába mély bemélyedést vájt. Dalton beledugta az ujját, ami egészen elveszett a lyukban, mire érezte a bemélyedés végét. – Ezt egy karom tette. Úgy hiszem, innen ugrott valahova a Bogro!

- Vagy repült! – szólt közbe Marcus. – Legutóbb, mikor láttuk a faluban én láttam valamit a hátán. Szárnykezdemény lehetett, vagy valami csáp. Nem tudom, de az biztos, hogy én olyat még nem láttam életemben.

- Remélem, tévedsz. Ha repülni is tud, akkor csakugyan sárkány lehet. – Még egy ideig nézegették a barlang bejáratát, de nem találtak semmit. Az már biztos, hogy a Bogro itt járt, és a medve megijedt tőle, de, hogy merre ment és mit akart ott, azt nem tudták. Ők továbbra is nyugat felé tartottak.

Két óra hosszat meneteltek monoton tempóban, de semmivel nem találkoztak, csak hatalmas, égig érő fákkal, terebélyes bokrokkal és színpompás virágokkal. Bogarak menekültek a talpuk elől, és nyulak szaladgáltak összevissza, amerre a lábuk vitte őket. Madarak csicseregtek, dalolásztak az ágakon.

- Tábort kéne vernünk napnyugta előtt! – állapította meg Marcus. Dalton bólintott és el is kezdtek keresni egy tisztást az erdő ölelésében.

A nap már hanyatlóban járt az égen, vörösre festve az erdős tájat. Sugarai még meleggel táplálták az élőlényeket, legyen az növény, állat, vagy ember. Gyenge szél zörgette, fujdosta a leveleket.  A két ifjú vadász is ebben a melegben sütkérezett. Mára már nem volt több dolguk, csak tüzet rakni a már előkészített száraz faágakból. A rőzséket Dalton gyűjtötte, Marcus közben a tábort állította fel. A tisztáson talált kövekből kört rakott a tűznek. A táskája mélyéről egy lábost és a tartólábait is ki vette, s a kőrakás fölé illesztette. A fémedény ott állt a kör közepén, alatta sátor formájú kunyhó faágakból építve. A belsejében száraz szárak, levelek, amik könnyen tüzet fognak. Gyújtósnak is ilyet készítettek elő.

Köpenyük elrejtette testüket, de csuklyájukat nem vették fel fejük búbjára. Mindkettejük haja szállingózott a szélben.

Egyikük sem mondta ki, de mindketten azon gondolkoztak, miként fogják elfogni a Bogrot. Hálóba nem ejthetik, nincs akkora hálójuk, egyébként is kiszaggatná hatalmas karmaival. Íjjal sem lőhetik le, a táborukban már próbálták, lepattogott a pikkelyes feketés bőréről. Karddal talán átdöfhetnék, de olyan közel nem kerülhetnek hozzá, ha élve akarják megúszni.

- Marcus – szólította meg barátját Dalton. – Biztos jó ötlet volt eljönni a vadászatra?

- Nem tudom, de már nincs visszaút. Ha az a kérdés, hogy kitől félek jobban, apámtól, vagy a Bogrotól, akkor én apámat választom. Előbb falatom fel magam ezzel a szörnnyel, mintsem apám szemébe nézzek, lássam a megvetést, s a csalódást a szemében. Ha a szörny fejével térünk vissza, hősként ünnepelnek minket, de ha nem, akkor csak megszegtük a törvényt.

- Lehet,hogy igazad van – csóválta meg a fejét, utána elmosolyodott. Fehér fogain megcsillantak a nap utolsó sugarai. Ezzel az égbolton át is vette a nap helyét a hold. Fehér fénye felragyogott, az égitest elindult az ég tetejére. – Na – összecsapta két kezét - ideje begyújtani.

Fölpattant és a gyújtósért nyúlt. Egy lapos kőre ráfektette a száraz mohát, fölötte pedig összeütögette a kovakövet az egyik késével. A csattanások szikrákat hánytak. Az ötödik összecsapásra a moha halkan sercegni kezdett, s lassan füstölögve lángra kapott. A fiú a kezébe vette, és bedugta a farakás alá. Ott a többi száraz levél, moha és a kis gallyak is lángra kaptak. Egy ideig úgy nézett ki, mint egy lámpás, majd a nagyobb fák is elkezdtek narancssárga tűzzel égni. Kellemesen meleg és enyhe fény borult a táborukra pár pillanat múlva.

Marcus kotorászott a táskájában. Hosszas turkálás után elővett két szelet szárított húst, és két darab burgonyát. A lábos a tűz fölött már kellően fölmelegedett, a víz is bugyborékolva forrt. Beledobta a két szelet húst és a két krumplit is.– Valami fűszer nincs errefelé? – kérdezte.

- Láttam agancsfüvet az egyik bokor aljában – hangzott a válasz. – Megnézem, ha találok, akkor hozok. – Marcus bólintott. Dalton el is indult megkeresni zöld, agancs alakúra nőtt füvet, aminek igazán kellemes, enyhén csípős íze van. Pár percnyi keresgélés után meg is találta. Jól emlékezett, egy bokor aljában nőtt a finom fűszernövény. Két terebélyes, - egy láb méretű - agancs alakú növény. Letépte, de csak a leveleit, a gyökerét otthagyta. A gyökere elég kellemetlen gyomorrontást okozhat a fogyasztójának, s ha kitépné, akkor itt már nem nőne, azt pedig nem akarta sem ő, sem a többi vadász.

A visszafele úton morzsolgatta a két növényt. Csípős, leginkább a tormához hasonló szaga volt, kis fahéjjal fűszerezve. Az erdőlakóknál, igazán finomságnak találják az agancsfüvet. Kevés ételből hagyják ki, még sok süteményben is jelen van, csak hogy pikáns legyen az íze, és nem pedig „unalmas” ahogy ők mondogatják.

Beleszórta a növényt a forró vízbe. A víz azonnal halványsárgásra színeződött, mint egy zöldtea. Az eddigi illata most még jobban felerősödött. Mindketten nagyokat szippantottak a levegőből. A krumpli lassan megpuhult és megfőtt. Marcus egy késsel piszkálta, ha könnyen belemegy a penge, akkor megfőtt. Még két percig főni hagyták, majd kivették, s mindkettejük tányérjára egy krumpli és egy hús jutott. A hús, mintha friss lenne, s jobb, mint valaha.

Gyorsan megvacsoráztak, nem is szóltak közben egymáshoz. Csámcsogva rágták a finom falatokat, alig két perc alatt el is fogyasztották. Vacsora után bebújtak takaróikba és vadaktól nem félve lefeküdtek. – Jó éjszakát! – mondták mindketten, s már aludtak is.

Nyugodt, csendes éjszaka várt rájuk. A tűz elriasztotta az állatokat, más pedig nem jár ebben az erdőben, főleg nem ennyire nyugaton. Az erdő még pár mérföldre halad nyugatra, utána átveszi a terepet a sivár puszta, de oda ők már nem merészkedhetnek, területük csak az erdőket érinti, ha rálépnek a pusztára a folyó túlpartján, az már Alvetna tartománya.

Reggel mikor Dalton felkelt, Marcus már a pislákoló tűz előtt ült, s egy fadarabbal piszkálta a vörösen izzó hamut. – Jó reggelt! – mondta.

- Neked is, álomszuszék. – mosolygott rá Marcus. – Jól aludtál?

- Jól, és mélyen – húzta mosolyra a száját. – Nem álmodtam semmit, csak lehunytam a szemem, s reggel lett. Veled, mi a helyzet?

- Bár jól aludtam volna. Forgolódtam rengeteget, óránként felkeltem, izzadtam és attól féltem, hogy vagy a Bogro, vagy az éhes farkas támad ránk. Rájöttem, hogy csak álom volt, de mindattól, nem lett nyugodtabb az éjjelem. Nem vagyunk túl nyugaton? Alvetna itt van előttünk, nem szeretném, ha éjszaka elfognának minket a sötétbőrűek.

- Nyugodj meg, messze van még a határ. De, ha ez megnyugtat, akkor őrködhetünk felváltva éjjelenként.

- Köszönöm.

Mielőtt folytatnák útjukat, reggelit kellett fogyasztaniuk. Egy-egy szelet kenyeret ettek üresem és már szedelőzködtek is. Tábort bontottak, a köveket is széthordták, még a nyomát is eltüntették, hogy itt jártak. Miután ezzel végeztek, ismét felhúzták csuklyáikat és belevetették magukat az erdő mélyébe, továbbra is nyugatnak tartva. Marcus egyre nyugtalanabb lett, a járásán is látszott, máskor ösztönösen lopakodik, de most, mint egy kezdő. Minden lépését megfontolta, kétségbeesve haladt előre. Dalton ellenben olyan könnyen mozgott, mint ahogy a madár röpül a levegőben. Hangtalanul és gyorsan.

A Bogronak nyomát se látták, se a földön, se a sziklákon, se a fák törzsein. A jellegzetes szagát sem érezték, ami olyan erős volt a medve barlangja előtt. – Most merre? – kérdezte Dalton.

- Térjünk le a nyugati ösvényről. Rossz érzésem van. Mielőtt elindultunk felkérés jött a birodalmiaktól, hogy csatlakozzunk hozzájuk a háborúban. A fekete bőrűek vadászhatnak ránk.

- Csak egy felkérés jött, Marcus. Nem fogadtuk el, ha apád el is fogadta volna tegnap, akkor is egy hét mire elér a hír a királyhoz, és még több, mire Alvetna uralkodója is tudomást szerez róla.

- Alvetna uralkodója mágus, azt mondják. Már azelőtt tud dolgokat, mintsem napfényre kerülne.

- Ne butáskodj, mágusok nem léteznek. Valami csökönyös sámán lehet, aki rúnákkal dobálózik.

- Majd meglátod, Dalton, majd meglátod! – mondta és a szeme egy pillanatra elhalványult, arcán rettegés futott végig. Dalton észrevette, de nem említette meg.

- Térjünk le a nyugati ösvényről, ha ez megnyugtat. Északnak, vagy délnek menjünk? A megérzéseim északot mondanak. – Marcus rábólintott. – Akkor, irány észak!

A következő két napot folytonos vándorlással töltötték. A Bogronak nyomát sem látták. Az első éjjel sötétben is mentek, hátha felbukkan a szörnyeteg, de semmi jele nem volt. A szagát sem érezték, sőt más vadállattal sem találkoztak. Egyszer megpillantottak egy őzgidát, de ő is gyorsan elszelelt.

- Nem tetszik ez nekem – mondta Marcus. – Kihalt az erdő. Biztos, hogy nem léptük át a határt?

- Marcus, hányszor mondjam még el? A határt folyó jelzi, mi még a közelében sem vagyunk. Igen, kihalt az erdő, a Bogro bizonyára itt járt. – Marcus gúnyos arckifejezést villantott felé, de nem szólt semmit. Lehorgasztotta a fejét és tovább sétáltak a halványuló fényben.

Estére tábort vertek, s mint múltkor, most is tüzet raktak. Dalton már meghozta a fákat, Marcus felverte a tábort. – Elmegyek vadászni, addig rakd meg a tüzet! – mondta Dalton és íjával a kezében már el is indult a sűrű erdőségbe. Marcus ott maradt és tüzet gyújtott.

Hamarosan visszatért vadászatáról jobbjában egy termetes madárral. – Friss húst hoztam! – kiáltott barátjának. Letette a madarat Marcus elé. Ő szó nélkül nekilátott megpucolni és előkészíteni. Dalton eközben pedig lefeküdt szundítani a kellemes levegő alatt.

Egy óra múlva Marcus ébresztette föl és kezébe nyomott egy tál levest. Benne a madár ínycsiklandó húsa, és egyéb zöldségek, amiket talált, vagy hozott. Sárgarépa, burgonya és erdei fűszerek. Agancsfű is akadt benne bőven. Elfogyasztották ételüket, közben jót beszélgettek. Marcus félelme a nyugattól is kezdett enyhülni. Vacsora után felfrissítették magukat pár korty ínycsiklandó vörösborral.

- Menj aludni, én őrködök először! – mondta Dalton.

- Jó éjszakát! – válaszolt Marcus és már aludt is, betakarózva a meleg pokróc alatt. Dalton is elmotyogott a szája alatt egy jókívánságot, majd bebújt egy bokor leveleinek rejtekébe. Magára csavarta takaróját, csuklyájával beborította a fejét. Három nyílvesszőt beleszúrt a földbe maga előtt, s íját letette maga mellé. Készen állt a pár órás ébrenlétre.