A törzsfő előtt

Kinyitotta a szemét. Halvány fény volt csupán a sötét, kis helyiségben. Éjszaka volt. Egy sátorban feküdt, a falon prémek lógtak, középütt egy faoszlop magasodott, s tartotta kifeszítve a sátort. A halovány narancsszínű fényt, amely színnel töltötte be a szobát a mellette gyújtott gyertyácska bocsájtotta szabadjára.

Marcus megpróbált felülni, de a borzalmas fájdalom a hasánál ellenállt neki. Valaki ott volt mellette, de nem tudta, hogy ki lehet az. Próbált odafordulni, de bármilyen cselekvés fájdalmas volt számára, túlontúl fájdalmas.

- Meghaltam? – kérdezte gyenge, elakadó hangon. Ekkor vette észre, hogy izzad, mégis fázik. Félmeztelenül feküdt egy kemény, egyenesre csiszolt falapon. Lázas volt, attól remegett és izzadt egyszerre.

- Még nem – szólalt meg egy ismerős hang. Nem tudta beazonosítani a hangot, pedig biztos volt benne, hogy sokat hallotta az utóbbi napokban.

- Fázom – rebegte. Próbált visszaemlékezni a történtekre, de csak elmosódott emlékképek villantak be az agyába, de ettől a csekély emlékfoszlánytól is sajgott és lüktetett a feje.

Egy barna, prémből készült takarót dobtak rá. Hálásan beledörgölte átfázott testét, majd elterült a faasztalon és ismét elnyomta a mély álom. Nyugodtan aludt, több óra telt el, ám számára mindez csak pár pillanatnak tűnt.

Mire másodjára felkelt már jobban érezte magát. Hasán még mindig fájt a Sita lándzsája okozta lyuk, de most valahogy még nagyobbnak tűnt. Hirtelen minden emlék visszaömlött az elméjébe, mint egy hullám a tengerbe.

Miután Sitát nyakon döfte, s mindketten ledőltek a homokba, odafutottak hozzájuk. Mindketten halottnak néztek ki, de Marcusnak még vert a szíve. A sámán gyorsan elmormolt pár igét fölötte, amitől egyre hevesebb lett a pulzusa. Ezután elvitték ebbe a kis szobába, ahol most is fekszik és ráfektették a fa asztalra. Az asztalon eltöltött kínok közt megélt órák örökre beégtek az emlékezetébe.

A lándzsahegy akkor még mindig ott volt a gyombárba fúródva, ugyanis ha kitépték volna már halott lenne. A sámán sebészhez méltó tehetséggel vágta körbe a lyukat, s műtötte ki belőle a lándzsát. Ő csupán eddig a pontig emlékezett, ekkor elhagyta az eszmélete és több órás, sőt napos alvásba merült.

A törzs mindez időben fejvesztve törődött bele Sita halálába. Muhklaw amint hazaért megtudta legyőzhetetlennek hitt fiának halálhírét és mély gyászba borult. Meg akarta ölni Marcust, megfojtani puszta kézzel, de a sámán nem engedte neki.

- A fiad balga fejjel feltette az elsőszülöttségi jogot. Marcus most a törvényes trónkövető! – mondta. Muhklaw persze mérhetetlen dührohamot kapott, de a sámán, mint oly sokszor régebben, most is megúszta a büntetést.

Egy sötét alak tornyosult a fiú fölé. Ő halkan felnyögött és próbálta felismerni, de sehogy sem élesedtek ki a szemében a körvonalak.

- Tehát sikerült túlélned – mondta a férfi. A hangja segített felismerni őt. Engvar volt az. Ő takarta be a fiút pár órával ezelőtt is. – Még mindig sokan kételkednek a győzelmedben, pedig már három napja volt.

Három nap. Három nap telt el a küzdelem óta, de ő mindezt egy szempillantásnak érezte. Komolyan megsérülhetett, ha ilyen sokáig aludt.

- Undorodom a fajtádtól. – Engvar beleköpött a tűzbe. – Nem bírtad volna legyőzni Sitát a mocskos kis trükköd nélkül! Úgy ölted meg a bátyámat, ahogy egy orvgyilkos a prédáját!

Marcusnak nem volt ereje válaszolni, egyébként sem tudott volna mit mondani, hiszen igaza volt a fekete férfinak. Amit tett az becstelen, de mindent meg kellett tennie az életben maradásért.

- Muhklaw azonnal meg akart ölni. Készülj fel a halálra, amint felépülsz! – A férfi arca megfeszült, és mély, sötét ráncok jelentek meg rajta. Marcus erőtlenül felköhögött, próbált beszélni, de minden ereje elhagyta.

- Ejnye, ejnye, ejnye! – baktatott be a sámán a kis szobácskába. Ugyanolyan szökdécselőn járkált, mint ahogy mindig szokott. Nyelvével csettintett és átható tekintetét Engvarra meresztette. – Hagyd pihenni az örököst, drága fiam. – Átkarolta a fekete férfit, ugyanakkor elkapta a nyakát és megnyomott rajta két pontot, amitől Engvart azonnal elöntötte az égetően fájdalmas érzés. – Vagy, ha gondolod keríthetünk neked is egy helyet.

- Elég! – kiáltott föl, s lerázta magáról a sámán kezét. – Elmegyek, de tudd meg, Marcus; ezzel még nincs vége. Halál fia vagy! – Kilépett a szobából, behajtotta maga mögött az ajtónyíláson a prémet, majd végleg elment és vissza se tért hosszú-hosszú napokig.

- Miért? – kérdezte Marcus, de megbánta. Túl sok erőbe tellett ez az aprócska kérdés is, ezért rögtön elragadta egy köhögő roham. Hasát bekötő fehér kötszeren még több vérfolt jelent meg. Fogait összeszorítva tűrte a fájdalmat.

- Inkább ne beszélj most, gyermekem – mondta a sámán. – Még egyszer nem foltozom be a hasadat, míg a törzsfő másik fiát meg nem ölöd. Miért mentettelek meg a haláltól? Ezt akartad tán kérdezni? – Marcus alig kivehetően bólintott. – Áh. Egyszerű. A törvény, az törvény. Te megölted azt a bugyuta harcost, és megszerezted az elsőszülöttségi jogot. Mint az örököst, nekem kell ápolnom téged, tehát megtettem a kötelességem, de jobb ha tudod, azt a lándzsát igazán nehéz volt kioperálni belőled.

Marcus megkockáztatott egy halvány mosolyt. A sámán hirtelen másnak tűnt előtte, mint eddig. Kedves, gondoskodó vénembernek tűnt, nem pedig egy gonosz, manószerű öregnek, aki csak a saját gondjaival törődik. A tűz hirtelen kialudt, ám a sámán egyetlen csettintésére a hamu ismét égni kezdett. A fiú elkerekedett szemekkel nézte a varázslást.

- Haza akarok menni – nyöszörögte. A sámán arcát elöntötte a méreg. Sötét barázdák jelentek meg rajta, csak úgy fortyogott a dühtől. Mindebből Marcus semmit nem látott, az öregember háttal állt neki. – Most már… megtehetem – fejezte be a mondatát nagy nehezen, majd lehanyatlott a feje. Olyan súlyos sebet kapott, hogy még mindig nem kívánt mást csak aludni. Nem is figyelve a magában dühöngő sámánra, lehunyta szemét és ismét elnyomta az édes álom.

Pont miután elaludt lépett be Muhklaw a sátorba. A férfi pontosan úgy nézett ki, ahogyan egy ember elképzelné a fekete emberek főnökét. Széles válla, nagy, izmos karjai voltak. Hasán kidüledeztek az izmok. Haja egyedül egy kis sávban volt, közepén, átívelve a homlokától, lófarokba fogva a háta közepéig. Koronaként egy medve állkapcsát viselte fekete fején. Kezében egy Sitáéval azonosan kinéző lándzsa volt. Vörös hegye megcsillant a lángokban. Lecsatolta hátáról a nagy bundaköpenyt, engedte, hogy lehulljon a földre. Oda lépett Marcus mellé. Arcát egyik kezébe temette, másikkal a lándzsát szorongatta. Bosszúsan felmordult, majd felsóhajtott.

- Tehát túlélte.

Másnapra a nappal együtt Marcus is felkelt, sokkal jobban érezte már magát. Hasa még most is lüktetett és rendkívül fájt, de mégis kellemes érzés fogta el, amikor az enyhén hűvös levegő besurrant a szobába az ajtónyílást eltakaró prém alatt. Valaki ismét belépett hozzá.

- Hé! – förmedt rá az ismeretlen alak. Marcus nagy nehezen megfordult, s látta, hogy egy őr jött be hozzá. Orrában zöld pöttyök voltak, mint az őröké, innen állapította meg a kasztját. – A törzsfő hívat.

A fiú válaszként csak nyöszörögni tudott, már az is megerőltette, hogy megfordult az ágyon. A fekete férfit azonban hidegen hagyta a fiú fájdalma. Odalépett mellé, megragadta erős karjaival a hóna alatt és felemelte. Marcus egy fájdalommal teli pillanat múlva már ült az ágyként szolgáló asztalon.

- A sámán kérésére egy fogoly kísér el – mondta neki nemtörődöm hanggal, majd kilépett a sátorból magára hagyva a ziháló fiút. Az őr távozása után még valaki belépett a szobába. Fred volt az. Testén nem az a zsákszerű ruha volt, hanem törzsi köpeny és a kezében is egy ugyanolyat tartott, meg azt a bélelt kabátkát, amit a birodalmiak használnak alá öltözetként.

- Csak nem törzstag lettél? – kérdezte mosolyogva a fiú.

- Nem – felelt Fred. – A törzsfő elé azonban csak ilyen öltözékben léphet be az ember. Neked a kabátkát is fel kell venned, hogy elrejtse a csúnya sebed.

- Hagyd csak. – Rátette kezét a véres kötésre a gyomrán. – Nem is olyan csúnya. A törzsben tiszteletet érdemelnek ki a harcosok, nem igaz? – Maga is tudta, hogy a viccelődésével csak az időt húzta, mert félt a törzsfő szeme elé kerülni. Intett Frednek, kérte, hogy segítsen neki felkelnie. A férfi átkarolta, felsegítette az ágyról, majd rászíjazta a köpenyt. A köpeny homokos volt, és véres is.

- Ugyanaz, amit a harcban viseltél – mondta Fred látva Marcus undorodó arckifejezését. – Nem is gondoltad volna, hogy ennyi vért vesztesz? – Válasz helyett a fiú csak megrázta a fejét. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy nyertél, és ráadásul túl is élted!

- Én sem. Meg kellett volna halnom attól a sebtől. Valami belső erő mégsem engedte, hogy veszítsek. Haza kell térnem. Vissza apámhoz és elmondani neki, hogy Donaghby vére bennem csörgedezik. Újból királyságot kell alapítanom! – Fred mosolyt erőltetett az arcára, de mindvégig bosszankodott magában. Nem! Nem térhet vissza! Gondolta keserűen.

Végre sikerült Marcust felöltöztetni és a fiú nagy nehezen a lábára is rá tudott már állni, persze még mindig Fredre kellett támaszkodnia. Ketten, egymást átölelve mentek ki a sátorból és indultak a törzsfő sátora felé, ami egy dombra épült.

A törzstagok szerte az utcán meghajoltak a fiú előtt. Volt, aki őszinte tisztelettel, volt aki mindössze azért, mert megölte Sitát, volt aki félelemből, de még többen voltak akik csak formaságból hajoltak meg, vagy koppintottak lándzsájukkal a törvényes örökös előtt.

Lassan elérték a dombocskát és felmentek a kitaposott ösvényen. Egy nagy sátor állt a dombocska közepén, négy tartóoszloppal kifeszítve. Két őr állt a bejárat előtt, lándzsájukat keresztbe tették. Ahogy megpillantották a bukdácsolva közeledő fiút koppintottak a lándzsájukkal a földön, majd széttárták nekik.

- Beléphettek – mondta az egyikük. Fred és Marcus szó nélkül bebicegtek. A sátor belül tágas volt, de a helyiség nem volt kihasználva. Mindössze egy hosszú asztal állt benne, három hellyel és középen egy székkel. Az asztalnál három férfi ült, mindegyikük előtt egy-egy gyertya égett. A szék is körbevolt rakosgatva gyertyákkal. E csekély fényen kívül semmi más nem volt a sátorban, ami világosságot adhatott volna, teljesen el volt zárva a napfénytől.

Az asztal közepén Muhklaw ült és borostás állát vakargatta. Mellette pihent a lándzsája nekidöntve az egyik belső oszlopnak. Ahogy Marcus ránézett a férfire rögtön felismerte a hasonlóságot elhunyt fiával, Sitával.

A törzsfő jobbján a sámán ült. Távolba révedő szemei le-föl járták át a szobát. Úgy tűnt mintha Fredet figyelné minduntalan.

A törzsfő balján pedig fia, Engvar foglalt helyet. Kezét karba tette, próbálta nyugtatni magát, de mindenki láthatta rajta, hogy majd szétveti az idegesség.

- Foglalj helyet – szólalt meg váratlanul Muhklaw. Mélyen rezgő hangja egy pillanatra megijesztette Marcust, de végül tartást erőltetett magára, és ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, inkább egy kérdéssel fordult hozzá.

- Csak egy széket látok. Barátom mégis hová fog ülni? – A törzsfő arcára mogorva kifejezés ült föl. Rácsapott az asztalra és felállt. Marcus ebből már tudta, hogy könnyen felkapja a vizet, és nem éri meg vele vitatkozni.

- A rabok a földre ülnek! – kiáltotta inkább, mint mondta. Fred engedelmeskedett is, és törökülésben helyet foglalt egy távoli, sötét sarokban. Fejét lehajtotta, szemét lesütötte. Nem akart találkozni a sámán tekintetével. Marcus is helyet foglalt, ám ő nem a földre ült, hanem a székre. Halkan felnyögött, miközben leült. A seb a hasán ismét elkezdett fájni. Ha a kötés nem lenne rajta, akkor vér csöppent volna ki belőle.

Pár pillanatig csend borult a sátorra. Az a bizonyos csend, mielőtt valami szörnyű történne. Marcus nyelt egyet idegességében és rátapasztotta gyötört kezeit a sebére. A csendet megtörvén Muhklaw emelt szót, miután visszaült a székére.

- Legyőzted Sitát, a fiamat az elsőszülöttségi jogért. Igaz, vagy nem igaz? – kérdezte.

- Igaz – válaszolt Marcus.

- A törvény kimondja, hogy ez esetben te leszel a méltó örökös, és védettséget élvezel mindenki fölött. Egy ujjal sem nyúlhat hozzád senki, csak a törzsfő. Mindazonáltal ő sem ölhet meg téged, az olyan lenne, mintha a saját fiát gyilkolná meg, és a törzsből ki kell tagadni. – Emelt szót a sámán, de még mindig nem nézett a fiúra, hanem Fredet fürkészte.

- Az elsőszülöttségi jogot már régen átadtam Engvarnak. A tét érvénytelen, te továbbra is csak egy rabszolga vagy! – förmedt rá Muhklaw idegesen. A sámán rátette a kezét a törzsfő megfeszült karjára, majd felállt az asztaltól és Marcushoz lépett. Onnan szembefordult a két fekete férfival Engvarral és Muhklawval.

- Sajnálom, mélyen tisztelt törzsfő, de neked ehhez sosem volt jogod. Az elsőszülöttségi jog az elsőszülött fiadat illette meg. Te nem rendelkezhettél vele, nem volt a hatalmadban. Sita ugyan belement és vérével írt alá egy ilyen iratot, de az azt tartalmazta, hogy Engvar és ő közösen fognak uralkodni, uraságod halála után. Szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy a fiát megölték és most Marcus lett a trónörökös egy erdőlakó, Donaghby véréből. – Gonosz vigyor jelent meg a sámán arcán miközben kioktatta a törzsfőt. Muhklaw nem bírta tovább visszafogni a mérgét és felpattant az asztaltól. Mellette Engvar hasonlóan cselekedett.

- A párbajban csalt! Egy csiszolt kővel ölte meg őt, nem rendesen, ahogyan előírták őseink a lándzsapárbaj szabályait. – Engvar helyeslően és magabiztosan bólogatott apja szavai után. A sámán arcán egy pillanatra kétségbeesés tükröződött, csakúgy, mint Marcusén is. A fiúnak akkor eszébe jutott valami.

- A fiad csalt! – pattant föl a székéből, azonban rögtön vissza kellett ülnie, mert a fájdalom még mindig túl nagy volt.

- Támaszd alá rendes érvekkel, különben én magam öllek meg, erdőlakó! – szólt rá Engvar. Íját felvette az asztalról és egy vesszőt tett az idegre. Muhklaw megragadta a lándzsáját.

- Mielőtt a sámán elindította volna a harcot, én ledobtam a fegyvert és azt mondtam: „vívjunk ökölharcot!”. Ő válasz helyett felém szúrt lándzsájával és megvágta az arcomat. Mi ez, ha nem csalás?!

Muhklaw keze elernyedt, elejtette a lándzsáját. Kétségbeesve zuhant le székére. Teljesen összetört. Fia halála is megrázta és most oda kell adnia halála után a trónt ennek a nyomorult erdőlakónak. Ez több volt a soknál. Elhatározta, hogy megöli a fiút, legyen csak utána Engvar a törzsfő, de ő nem tűri meg tovább Donaghby vérét a törzsében.

- Hajlandó vagyok lemondani az elsőszülöttség jogról, csupán egy kérésem lenne ennek fejében. – A szobában minden megfagyott. Még a lángocskák táncolása is abbamaradt a kanócokon. A sámán arca megnyúlt, egészen rémült arckifejezést öltött fel.

- Hallgatlak – felelt Muhklaw.

- Átadom a jogot Engvarnak, ha bántatlanul elmehetek, vissza az országomba és velem együtt a többi rabszolga is. Esküdj meg, és engedj utunkra, én pedig ennek fejében lemondok a jogomról, és többé a szemed elé sem kerülök!

- Elég legyen ebből! – Engvar csapott az asztalra és kifeszítette íját Marcusra szegezve. – Apám, egy parancs és megölöm.

- Nem, fiam. Nem – mondta. – Elfogadom a feltételeidet. Hajnalig hagyjátok el a tábort, és nem esik bántódásod, míg át nem lépsz a határon, utána ismét ellenségek leszünk. Lemondasz hát az elsőszülöttségi jogodról és minden egyébről, annak fejében, hogy biztonságban elmehetsz a rabokkal országodba?

- Igen – válaszolt a fiú.

- Vérrel pecsételd alá, különben szavad mit sem ér. Sámán, írd meg! – parancsolt rá. A sámán vonakodva bár, de teljesítette a parancsot. Végig Fredet méregette. Az őrök megesküdtek volna, hogy a sámán ajka egy picinyke szót formált: Halál!

A szerződést megírták, már csak le kellett pecsételni. Marcus odalépett Muhklaw elé, őt Fred támogatta, aki még mindig nem nézett a sámán szemébe. Sorra mindnyájan megvágták hüvelyujjukat. A sámán, Muhklaw, Engvar és végül Marcus is. Pár csepp vér csöppent mindegyikük ujjáról a papírra.

- A szerződés megköttetett. Fogd hát a szolgákat és indulj utadnak! – Marcus nem kívánt ellenkezni. Fredre támaszkodva elindult a szabad ég felé. A sámán azonban utánuk kiáltott.

- Várjatok egy pillanatot. Fred, beszédem lenne veled! – A férfi arcára rémület ült ki és elkezdett reszketni egész testében.

- Mit akarsz tőle? – kérdezett vissza Marcus.

- Csupán pár szót váltani. Az ápolásodról. – Hangja olyan mélyen csengő volt és tekintélyt parancsoló, hogy Marcus nem bírt ellenállni neki. Bólintott és útjára engedte Fredet. A két őr őt kikísérte, a kérésére a bányáig. A nap kellemesen sütötte miközben sétáltak, rég volt már ilyen sokat a napsütésben.

A sátorból Muhklaw és Engvar is kiment, már csak a sámán és Fred voltak ott. Fred reszketett és próbált elbújni a sámán elől, de nem volt menekvés.

- Csalódást okoztál, Halott Fred. Elbuktál! Ha Marcus visszatér az országába és reményt visz nekik, akkor csatlakozni fognak a háborúhoz! Halált érdemelsz! – Griloha sámán vicsorított és köpködött mérgében. Felpofozta volna Fredet, de a férfi nem érzett fájdalmat, ezért inkább mégsem tette meg.

- Még valamit tehetünk az ügy érdekében – szólalt meg halkan Fred. – Van egy tervem. Hallgass meg!

Mire Marcus odabukdácsolt a bányához Fred már ott várt rá és mosolygott. Örömmel kiáltott felé, mögötte ott állt az összes – mind a harmincnégy – rabszolga. Mindnyájan üvöltözve, örömujjongások közepette üdvözölték megszabadítójukat, Marcust.