Időszámításunk előtt 2
Anderson rövid, ám annál durvább szitokszó kíséretében vágta be maga mögött a lakásajtót és csak kevésen múlott, hogy nem törte bele a zárba a kulcsot.
Vetett egy pillantást az órájára, aztán a lift kijelzőjére és úgy ítélte meg, hogy a két lábán gyorsabban leér, mint a fémdobozzal.
Késésben volt.
Kettesével szedte a lépcsőfokokat, bár a hosszú lábaival hármasával is haladhatott volna, de nem akart megkockáztatni egy zuhanást.
Más sem hiányzott, mint, hogy lehorzsolja a bőrét, vagy elszakítsa a ruháját. Egy helyszínelő mégsem jelenhet meg úgy, mint akit elütött a biciklis. Főleg ha még kezdőnek számít.
Az utcán, csodával határos módon, kifogott egy szabad taxit, és végre fellélegezhetett, mert a sofőr, a plusz borravaló ígéretétől megtáltosodva, úgy vezetett, mint az istennyila.
Anderson csak remélte, hogy a kevés veszteglés a szerencsés időzítésnek köszönhető, és nem a piros lámpák semmibevételének. Puszta megszokásból bámulta a mellette elsuhanó örökké esőszürke várost, a fakó utcákon siető fakó embereket és megpróbált magában felidézni valami nemzeti büszkeségfélét, egy kis hazafias érzületet, de csak egy erőtlen fintorra futotta. London valóban lenyűgöző, de csak annyira, mint bármelyik másik város. Nagy rakás kő, cement, habarcs, acél, tégla meghatározott formákban, amit Londonnak hívnak.
Anderson kifújta magát, és idegesen dobolt a műbőr ülésen, és igyekezett nem előre felhúzni magát a munkatársakon. Sokért nem adta volna, ha végre békén hagyják, és nem kérdezik olyan merőben felesleges dolgokról, mint a közérzete, vagy a nem létező párkapcsolata.
Csapatmunka, hát persze, de hogy végezze el a rá eső részt, ha sose hagyják békén?
Nyugi Anderson, mély levegő.
A mély levegőből aztán ingerült nyögés lett, ahogy a sofőr bevágta a satuféket a Scotland Yard előtt, felrémisztve ezzel egy rakat galambot, meg az emberek vérnyomását. Utóbbi az előbbiek magasságába ugrott, főleg azoké, akik az életükért vetődtek el az ámokfutónak kikiáltott taxis elől.
Anderson kiszállt, a zakója zsebéből kihalászta az aprót, az összeset a szélesen vigyorgó, bár hiányos fogsorú taxis kezébe nyomta, és elrohant az épület bejárata iránt.
Szerencséje volt.
A biztonságiak elhitték neki, hogy tényleg csak egy elkésett munkatársról van szó, nem pedig egy gyanús elemről, aki merényletet akar elkövetni. Anderson felvillantott egy ideges mosolyt, és a lift ismételt mellőzésével vágtatott fel az emeletre.
Már mindenki a papírmunka fölé görnyedt, bár hétfő lévén megeshetett, hogy az álmosságot, vagy a másnaposságot palástolták. Egyedül Donovan vetett rá egy rosszalló pillantást, máskülönben csak a megszokott, üresen kongó Jó reggelt!-ek fogadták.
Leszórta a cuccait, bekapcsolta a gépet és nekiállt rendszerezni az aktákat. Azon már nem lepődött meg, hogy a különböző gyilkosságok különböző helyeken hevernek a kupacban, de hogy a szerelmi öngyilkosság mit keresett a kocsilopásoknál, azt nem tudta felfogni. Pláne, hogy a rablások és lopások nem is rá tartoztak.
Egy nehéz sóhajjal magába fojtotta a káromkodást és fülig beletemetkezett az iratokba.
Magával ragadta az unalmas munka köde és a külvilág eltávolodott tőle az időérzékével együtt.
Nem igazán tudta, hogy mennyi ideje küszködött az aktákkal, mikor egy szokatlan ajtócsapódás kizökkentette.
Az irodában folyamatosan jöttek-mentek az emberek, az ajtó rendszeresen pufogott, vágódott és zörgött, ahogy becsukták, és Anderson ezekhez teljesen hozzá szokott, és megesett, hogy az ajtóval való bánásmód alapján azonosítsa be az érkező kollégát, de ez az ajtócsapódás más volt.
Ingerült, akaratos és gyors, a huzat vágja így ki néha a keretéből, és Andersonban egy pillanatra megállt az ütő.
Mintha már hallotta volna, de nem tudta felidézni hol és mikor. Úgy döntött, hogy nem foglalkozik vele, elég cifrára sikeredett ez a mai reggel, teljesen felesleges még mindenfélét beleképzelnie.
Mégis felnézett és úgy érezte, mintha valaki alaposan fejbeverte egy vasdoronggal.
- Ilyen nincs! – nyikkant fel. A férfi, aki hosszú, lendületes, erőteljes léptekkel sétált el mellette, fekete kabátja által kavart szél meglebbentette az asztalán heverő aktákat, de Anderson nem nyúlt utánuk.
Ismerte ezt az alakot.
Ismerte az olvadt szurokszínű, csigákba csavarodó hajat, az éles, átható, smaragdszín pillantást, a márványfehér bőrt, a karcsú termetet, épp csak nem akarta elhinni, hogy ő az, pont itt és pont most.
A tekintetük találkozott, mire Anderson lehajolt az elkallódó papírokért, hogy elrejtse a felismerés pírját, ami úgy gyúlt ki arcán a másodperc töredékéig tartó szemkontaktus alatt, mint a szalmaláng.
Megvárta, míg a férfi eltűnik Lestrade irodájában és csak aztán mászott ki az asztal alól, kezében három-négy alaposan meggyűrt papírlappal.
Sherlock Holmes.
Mi a francot keres itt?
És ő miért viselkedik úgy, mint egy begyulladt kamasz, aki épp csak el tudott bújni a hirtelen szülői ellenőrzés elől?
Higgadtan, magabiztosan, talán némi meglepettséggel kellett volna állnia a pillantását, de nem könnyű higgadtnak, magabiztosnak és csak egy kicsit meglepettnek lenni valaki előtt, akiről az az utolsó emléked, hogy a hányástól kimerülten alszik, és épp csak egy hajszálnyira volt a sikeres túladagolástól.
Anderson úgy döntött, hogy Sherlock akármit is akar itt, az egy cseppet sem érdekli, és nem fog azzal foglalkozni, hogy gyakorlatilag hagyta magát lefizetni a bátyja által.
Sosem vetődött fel benne, hogy Mi lett volna ha…? vagy csak egy-egy húzósabb, alkoholgőzös este után, és nem is most fogja elkezdeni. Az ilyesmi amatőr hülyéknek való.
Anderson, hogy így letisztázta magában a dolgok állását, visszafordult a monitor üresen ásítozó képernyőjéhez és folytatta a munkát.
Még akkor sem nézett fel mikor Sherlock jó egy óra múlva távozott, pedig a homloka közepén érezte a tekintetét, akár egy célkeresztet.
Andersonnak kérdezősködnie sem kellett, anélkül is tájékozódott róla, hogy mit keresett Sherlock Lestradenél. A pletykát Donovan indította el, akinek az oldalát már-már szó szerint lyukat fúrt a kíváncsiság, és kiénekelte Lestradeból az igazságot.
Anderson kivételesen szánalommal gondolt felettesére, a szokott semmilyen helyett, ahogy Donovan, mint holmi pióca a nyakára akaszkodott és addig nem hagyta békén, míg ki nem bökte a választ.
Anderson elsőként értesülhetett, hogy Sherlock, mint külső szakértő, tanácsot adott az aktuális ügyben.
Anderson ezen nem lepődött meg túlzottan. Most, hogy túljutott a találkozás okozta sokkon, kezdte visszanyerni unott közönyét, és mikor Lestrade kiküldte helyszínelni már túl is tette magát az egészen.
Ami elmúlt, az elmúlt, a kollégák pedig ugyanazt a kimért és kissé unott Andersont látták, akit eddig is.
Két óra alatt bőven végeztek, egész egyszerű eset volt, csak azért húzódott el, mert az egyik zsarunak kiesett a kontaktlencséje, és míg a többiek keresték Anderson újra számba vette és kiegészítette a szétbarmolt nyomokat. A jegyzeteket, az őt felügyelő Lawrance kezébe nyomta, közölte vele, hogy egyedül is boldogul a szakmában, majd visszafurikáztatta magát a Yardba.
Lezöttyent az íróasztala mögé és rájött, hogy majd kilyukad a gyomra. Reggelizni nem reggelizett, az ebéd meg teljesen kiment a fejéből. Persze most már megvárhatná a munkaidő végét, de a gyomra erősödő morgása kezdte meggyőzni, hogy mégiscsak érdemes lenne valamit enni. Belekotor a táskája és kihalászott az aljáról egy csokiszeletet. Mivel nem iszkolt vissza az árushoz, és nem is tűnt lejártnak, kibontotta és rágni kezdte.
Donovan ezt a pillanatot választotta arra, hogy két kézzel rátámaszkodjon az íróasztalra és kérdőre vonja Andersont:
- Halljuk, honnan ismered?
- Kicsodát? – dobta vissza a labdát Anderson. A félbehagyott édességet a kukába dobta, hátradőlt, a mellkasa előtt összefonta a kezeit, és az összes nonverbális jelzővel kifejezte, hogy semmi kedve folytatni ezt a beszélgetést, de Donovanra nem hatott.
- Hát azt a tanácsadót, Sherlockot.
- semmi közöd hozzá.
- Tehát ismered. Iskola? Rokon?
- Semmi közöd hozzá.
- Ugyan Anderson, bökd már ki! – Donovan szemei egyre izgatottabban csillogtak. Nyilván megkezdte már a találgatást, csak valami megerősítő információmorzsára vágyott, de Anderson nagy tétben fogadni mert rá, hogy közelébe se járt az igazságnak.
- Semmi. Közöd. Hozzá – tagolta Anderson fagyosan. Donovan csalódottan fújt egyet, majd elcsattogott, de Anderson tudta, hogy nem hagyja ennyiben.
Csak tudná, miért kell folyton felhánytorgatni a múltat? Nem tett semmi törvénybe ütközőt, lassan teljesen el is felejtette, erre a múlt beszambázik ide, és ha nem vigyáz, az egész őrület kezdődik előröl.
Nem mintha az elővigyázatosság annyit ért volna legutóbb is.
Aznap elsőként távozott a Yardról és az utat hazáig gyalog tette meg. Beletelt egy félórába, míg újra otthon lehetett, ráadásul meg se érte, mert még mindig zaklatottnak érezte magát.
A lépcsőház előtt egy fekete kocsi várta, megszólalásig hasonlított egy sok évvel ezelőtti fekete autóra.
Megállt előtte pár méterrel és bizalmatlanul méregette a sötét ablakokat, az elegáns kivitelezésű alakját, és a lassan kinyíló ajtót.
Anderson nem hitt sem a Véletlenben, sem a Sorsban, felesleges okkultizmusnak titulálva azokat, de most kénytelen volt azt feltételezni, hogy egy Felsőbb Hatalom szórakozik vele.
- Szálljon be kérem! – hallatszott egy ismerős hang, bár az idő mélyebbé és ridegebbé koptatta.
És röhög rajta.
Anderson beszállt a kocsiba, és egyetlen pillanatig azt hitte, hogy mégis visszakerült a múltba, mert minden pontosan ugyanolyan volt, mint az elnyomott emlékeiben. Ugyanaz a csikorgó bőrülés, ugyanaz a kényelmetlen, feszítő düh a mellkasában, ugyanaz az öltöny és esernyő, csak épp a viselőjük lett idősebb és soványabb.
- Mycroft Holmes – jelentette ki Anderson, csak úgy magának. – Ezúttal mit akar?
- Tudja nem lett volna muszáj személyesen jönnöm – mondta Mycroft megvetően. – Vegye megtiszteltetésnek.
- Dugja fel a megtiszteltetését – morogta Anderson. Talán mégse kellett volna felkelnie.
- Figyelmeztetem, hogy a türelmem véges. Ne pimaszkodjon ha élni szeretne még egy darabig – Mycroft hangja nyugodt kegyetlenséggel zengett. Anderson egyre kényelmetlenebbül érezte magát, a találkozót pedig teljeséggel feleslegesnek ítélte, de azért ezt nem kötötte Mycroft orrára.
- Köszönöm. Nos, Sherlock végre talált magának egy pályát, vagyis inkább feltalálta, amiben kamatoztathatja tehetségét. Ő lesz a világ első és utolsó tanácsadó detektívje – Mycroft pillanatnyi csöndet tartott, de Anderson nem reagált. A csapdát várta.
- Ez azt jelenti, hogy a rendőrségnek fog dolgozni, mint egy magándetektív, csak százszor hatékonyabban. ehhez pedig feltétlen támogatásra van szüksége a rendőrségtől.
- Kinyögné végre, hogy mit akar? – förmedt rá Anderson. A keze ökölbe szorult, de visszafogta magát, bár nem ment könnyen. Az a régi pofon még mindig a tenyerében viszketett. Az elmúlt évek közönye, a felépített és szorgalmasan tökéletesített hűvös, gúnyos maszk üvegként tört össze Mycroft szavai alatt.
- Maga nyilvánvalóan képtelen az öcsémmel való együttműködésre.
Andersonnak végre leesett a tantusz.
- Ki akar rúgatni! Megint!
- Óh, nem! Vannak ennél finomabb módszereim is. Maga fog felmondani – kegyetlen vigyor csillant meg Mycroft arcán, de rögtön helyet is adott az udvariasan semleges arckifejezésnek. Andersont kirázta a hideg, Mycroft pedig folytatta:
- Erőltesse meg magát Anderson, vagy csúnya vége lesz a dalnak.
- Ugráljak, ahogy maga fütyül, igaz? – kérdezte keserűn Anderson.
- Igen – bólintott Mycroft.
- Ennyit akart mondani?
- Mint említettem vegye megtiszteltetésnek. általában sokkal… rosszabb körülmények között szoktam figyelmeztetni először. É a másodikat maga sem szeretné megvárni, még akkor sem ha a… múltjára tekintettel vagyok. További szép napot!
Az ajtó kinyílt, Anderson kitámolygott a levegőre. A londoni időjárás nem érzett együtt a szédülő férfival, mert pofátlan módon hét ágra sütött a Nap és a levegő eltelt a virágok illatával.
Anderson megvárta, míg a fekete autó elkanyarodik, csak utána engedte be magát.
A lift annál inkább hajazott Anderson közérzetére, mert egy tábla hirdette, hogy a szerkezet üzemen kívül van.
Anderson a miheztartás végett belerúgott, majd fellépcsőzött a szobájáig.
Kulcsra, sőt reteszre meg láncra zárta a lakást, elege lévén a nemkívánatos találkozásokból, leszórta a ruháit, vett egy gyors zuhanyt, megette a maradék pizzát és ledőlt aludni.
Úgy érezte magát, mint egy közúti baleset áldozata, épp csak az ő sebei lelki és nem testi eredetűek voltak.
De legalább nem álmodott.
Eltelt egy, két, három hónap és Anderson szinte mindennap találkozott Sherlockkal, és kénytelen volt megállapítani, hogy nem sokat változott. Még arrogánsabb lett, és úgy tekintett az érzelmekre, mint a gazdag vendég a levesében úszkáló légyre. Anderson keserű fintorral nyugtázta magában, hogy tökéletesen megfogadta a tanácsát.
Viszont nem emlegette fel Andersonnal közös múltját.
Anderson elégedett is lett volna ezzel a helyzettel, ha nem bosszantja annyira.
Sherlock teljesen belelendült a nyomozásba, félelmetes könnyedséggel verte kenterbe az összes többi nyomzsarut, ami még valahol rendben is lett volna, hiszen ezért kérték fel, de Anderson fejében egyre több teret foglalt el a Mi lett volna ha…? Ha aznap nemet mond Mycroftnak? Ha megtartja Sherlockot, ha másképp viselkedik, csupa ha, csupa sosem létezett jövővariáció, csupa hamvába holt kínzó gondolat.
Anderson ezt azzal kompenzálta, amivel talán Sherlock is: kiállhatatlan lett. Elvégezte, amit kellett, minden hiba nélkül, de olyan feszülten és kelletlenül, mint egy bomba, ami utálja, hogy fel kell robbannia.
Sherlock pedig kezdett egyre furább tekinteteket vetni rá, mintha nem tudná mire vélni a viselkedését. Vagy, ami rosszabb, érdekelné, hogy miért viselkedik így.
Anderson maga sem tudta, hogy minek örülne jobban, ha békén hagyná, vagy ha újrakezdhetnék.
A helyzetén nem könnyített az sem, hogy Donovan ki nem állhatta Sherlockot, hangyásnak, pszichopatásnak titulálta és az összeesküvési elméleteivel, mindig Andersont találta meg. Alaposan összetévesztette a figyelmes kíváncsiságot és a kisebb-gondom-is-nagyobb-nálad hallgatást. A másik végletből is kijutott neki, bár Mollyról csak ordított a reménytelen szerelem, de nem szólt róla senkinek. Anderson megítélése szerint azt hitte, hogy nem is látszik rajta, de Molly legalább nem adta elő a hattyú halálát, és ezért Anderson egy egészen picit hálás volt neki.
A gondolatai azonban továbbra sem hagyták nyugodni. Mikor hazaért az olcsó bérlakás személytelensége ökölcsapásként robbant a képébe, bár eddig fel se tűnt, hogy még csak egy képet sem rakott ki. Kiről is lehetne kint kép?
A fürdőszobában még mindig ugyanazok a tucatmárkás tisztálkodó szerek, a hűtőben a megszokott ételek, minimális rendetlenség, de ezen kívül semmi.
Egy teljesen átlagos férfi teljesen átlagos lakása.
És ez a lehető legnagyobb rendben van így.
Miután ezt megbeszélte magával, leugrott a közeli csehóba, inni egy pohárkával.
Kellett a feszültség levezetés, mert Sherlock aznap különösen drámaian viselkedett, és többször is kijelentette, hogy Anderson nem hajlandó együttműködni vele, mire Lestrade behívatta és ő jó húsz percen keresztül hallgathatta, hogy miért is kell úgy bánni Sherlockkal, mint a hímes tojással. Majdnem közbeszúrta, hogy azért, mert a bátyja bármelyik pillanatban kirúgathatja, de inkább hallgatott. Volt egy olyan érzése, hogy ezzel Lestrade is tisztában van, csak épp ő sem mondja ki nyíltan.
A kocsma a Részeg Sárkány nevet viselte, címerén egy hétfejű sárkány összegabalyodott nyakakkal vigyorgott, és vedelte az italt.
A kocsma, mint estefelé általában megtelt melósokkal és cigarettafüsttel. A csocsó, hűséges bútordarab, hősiesen állta a rugdosást, emelgetést, meg a rálöttyenő piát. A játékgépek zörögtek, csilingeltek, kerregtek és a rádióból foszlottra hallgatott zene szűrődött ki.
Anderson helyet foglalt a sarokban, hátradőlt és iszogatni kezdte a sörét. Az alkohol, átmelegítette és lassan feloldotta a problémáit is.
Rendelt még egy kört, és a világ máris elviselhetőbb hely lett.
Egészen addig, amíg a pincérlány egy udvarias mosoly kíséretében át nem nyújtotta a számlát, meg egy üzenetet. Anderson először rendezte a tartozását, majd elolvasta a cetlit.
Rövid utasítás állt rajta Sherlock oldalra dőlő, szálkás betűivel: Kint várlak.
Anderson káromkodva összegyűrte a papírt és otthagyta az asztalon. Vette a kabátját és kisétált a kocsmából.
A túloldalon, a lámpa alatt állt Sherlock, zsebre dugott kézzel, mozdulatlanul az elmaradhatatlan kabátjában, roppant drámaian és hatásosan.
Anderson csak a lelkiismerete megnyugtatása végett felvetette magában a hazamenetel lehetőségét, pedig már az üzenet elolvasásakor tudta, hogy beszélni fog Sherlockkal.
Körülnézett, átsétált az úttesten, és megállt Sherlock előtt. Kényszeredetten állapította meg, hogy Sherlock még mindig magasabb nála.
- Nos? – kérdezte Anderson minden ceremónia nélkül.
Sherlock ránézett és Andersonban felderengtek azok a régi emlékek kettőjükről.
- Kellesz – érkezett az egyszavas válasz. Anderson felvonta a szemöldökét.
- Én, vagy a segítségem?
- Mindkettő. Szükségem van egy titkosított aktára, de Lestrade nem akarja odaadni.
- És azt hiszed, hogy én meg tudnám győzni? Sherlock ez már nem az egyetemen, nem ismerem a rejtekhelyeket. Arról nem is beszélve, hogy nem vagyok hajlandó vásárra vinni érted a bőrömet.
- Miért nem? Régen megtetted?
- Nem, régen sem tettem meg, csupán rosszkor voltam jó helyen. De hagyjuk ezt a színjátékot, engem nem érdekel. Mit akarsz?
Sherlock tekintete felvillant, ahogy Andersonból kibukott a régi önmaga és közelebb lépett.
- Tudni akarom miért mentél el – suttogta Sherlock. Feje Anderson felé fordult, de a tekintete a földbe fúródott, hangja a múltból érkezett, a szilánkokra tört csenden át.
Andersonnak az a képzete támadt, hogy az ő csontváza nemcsak kiesett a szekrényből, hanem utána is jött és most felelősségre is vonja.
Anderson nem tudott felelni. Nem mondhatta el, hogy hagyta magát lefizetni, hogy engedett Mycroftnak, mert abban az esetben kétszer hal meg, még akkor is ha ez nem igazán lehetséges. És mindkétszer keserves kínok között.
Anderson hallgatott, és próbálta meggyőzni magát, hogy csak a saját védelmében teszi ezt, és nem azért, mert nem akar csalódást okozni Sherlocknak, és hallgatta a köztük lévő szakadék tágulását. Immáron túl nagy volt ahhoz, hogy valaha is átnyúlhassanak rajta.
- Egy ideig vártalak – folytatta Sherlock. Koponyáján megfeszült a bőr, és Anderson érezte a súlyt, amit meg kellett mozgatnia ahhoz, hogy ezt bevallja, de csak elhúzta a száját.
- Ez kedves, de hagyjuk abba Sherlock. Mindkettőnknek jobb lesz így. emlékszel még az Egyezségre?
- Igen – és enyhe pír kúszott Sherlock arcára. Anderson felkuncogott, de magába fojtotta, és szilárd hangon folytatta:
- Jó. Annak már vége. Elváltunk. Azt reméltem soha nem látlak többet. Tévedtem. Nem hagyhatnánk ezt végre abba?
- De. Én csak… - Sherlock nem fejezte be a mondatot. Ráébredt arra, amit Anderson már tudott egy ideje, hogy csak kába álmokat kergetnek, melyek szétfoszlanak a jelen bakancsa alatt.
- Ne legyen, Mi lett volna ha…?! – kérte Anderson csendesen – Elég volt.
Sherlock lassan biccentett és elviharzott, magára hagyva Andersont.
Anderson egész éjjel törte a fejét, hogy mégis mire volt jó ez az egész, meg hogy mire ment ki, de csak arra tudott gondolni, hogy Sherlockban is felmerült az újrakezdés lehetősége.
De akkor miért nem mondta ki egyenesen?
Halk, udvarias kopogtatás zökkentette ki merengéséből. Morogva felkászálódott és kinyitotta az ajtót. A küszöbön Donovan álldogált egy olyan ruhában, ami alig takart valamit, kihívó mosollyal és enyhe alkoholszag lengte körbe.
Anderson egy kézmozdulattal beinvitálta, bezárta mögötte az ajtót és nekitámaszkodva figyelte, ahogy Donovan az ágyhoz sétált és kényelmesen elhelyezkedett rajta.
- Csak álldogálsz ott egész este, vagy hajlandó, vagy csatlakozni hozzám? – kérdezte Donovan. Anderson úgy döntött, hogy igen, bár nem igazán volt esete a nő, de legalább eltereli a figyelmét.
Aznap éjszaka nem volt egyedül és az elméje is békén hagyta.
A nyugalmat csak másnap estig élvezhette, mert a rózsaszínbe öltözött női holttest mellett nemcsak Sherlock bukkant fel, hanem egy másik férfi is.
Dr. John Watson.
Alacsony termetű, homokszőke hajú volt, kissé kopott ruhában és csodálta Sherlockot.
Anderson nem igazán tudta hova tenni, bár esélye sem volt elrendezni a dolgokat, mert Sherlock a szokottnál is taplóbban viselkedett és Andersonnak erősen tartania kellett magát, hogy ne vágjon valami súlyosat és nehezet Sherlock fejéhez.
A rózsaszín bőrönddel se könnyítette meg az életüket, de Anderson legalább ezt le tudta passzolni az egyik kollégának. Még hallotta, hogy Donovan figyelmezteti azt a Watsont, aztán a rendőrség zajai elhaltak mögötte.
Ez az egész nagyon furcsa volt.
Egyik nap még Sherlockkal folytat egy kényes vitát, a másikban meg már Sherlock beállít ezzel a Watsonnal.
Persze, ő maga mondta, hogy mindennek vége, de hányszor és hányszor mondták ugyanezt, hogy aztán újra és újra semmibe vegyék!
Anderson soha nem foglalkozott olyan dolgokkal, amik nem tényeken alapultak, nem érdekelte, hogy mit gondolnak róla mások, vagy Sherlock, mert még mindig láthatatlan volt.
Ezen pedig csak és kizárólag Sherlock látott át. Meg Mycroft, de az idősebbik Holmes még egy halottat is szóra bírna, pusztán a tekintetével, így nem igazán számított.
Andersonnak nem volt senkije az évek folyamán. Attól a pillanattól kezdve, hogy újra megpillantotta Sherlockot az irodában, úgy érezte, hogy az unalmas magányban töltött évek semmivé foszlanak és végre él.
A fenébe is, igen, újra akarta kezdeni, pusztán azért, hogy megbizonyosodjon a felől, hogy lehet-e.
Hát nyilvánvalóan nem.
Most már ott van neki Watson.
Legyenek boldogok.
Ezzel a végszóval fogott magának egy taxit, bemondta a lakáscímét és fáradtan nekidöntötte a fejét az üvegnek.
Azt nem vette észre, ahogy a térfigyelő kamerák visszafordulnak eredeti helyükre, mintha Anderson semmi érdekeset nem tartogatna a számukra.
Anderson eldöntötte, hogy vak lesz. Nem veszi észre a Sherlock és John között kialakuló kötődést, nem hallja ki Sherlock szavaiból a vágyat, hogy lenyűgözze Johnt, és nem foglalkozik Sherlock kaffogásával, amit csak vele szemben használt.
Anderson ezt megfogadta, de képtelen volt betartani. Annyi eltelt év után változatlanul a magáénak tekintette Sherlockot, valahogy úgy, ahogy egy műalkotást, amivel nem törődött túlságosan, de megnyugtatta a tudat, hogy van. Anderson ködös, magányos éjszakákon, a város beszűrődő reklámfényei által életre keltett árnyakat figyelve elképzelte, hogy valahol Sherlock is talán éppen így bámulja a plafont.
Nem akart Sherlockhoz tartozni, legalábbis nem teljesen, de Sherlock sem tartozhatott senkihez, mert csak ez adott valami többet teljesen és reménytelenül átlagos Anderson számára. Egy titkot, amibe belekapaszkodhatott, amit átcipelt magával a múltjából a jelenébe, és bár útközben megfakult, el nem felejtődött.
Anderson ragaszkodott Sherlockhoz, ahhoz hogy ő volt számára az első, de nem tudott beletörődni a tudatba, hogy nem az utolsó. Továbbra sem tartotta fontosnak a kapcsolatukat, de dühös volt Watsonra, amiért elveszi tőle.
Anderson egyre többet sétált szabadidejében, cipői csalódott ritmust vertek a kövezeten, és valahogy mindig a 221/b előtt kötött ki.
Biztos volt benne, hogy Sherlock tisztában van azzal, hogy a környéken ólálkodik, de nem ment fel hozzá. Mit is mondhatna Sherlocknak? Tulajdonjogot mégsem nyilváníthat ki senki felett, még akkor sem ha minden joga megvan hozzá, mert egyiket Johntól kapná, a másikat meg Mycrofttól.
Andersonnak pedig még mindig fontosabb volt a munkája, mint holmi ostoba képzelgések.
De azért csak ott állt és hallgatta a nyitott ablakon kiszűrődő hegedűszót. Keserű, lemondó dallam kacskaringózott a levegőben, zaklatott ritmusára ringatóztak a levelek, a fáradt reménytelenség pedig még akkor is ott visszhangzott a fülében mikor becsukódott az ablak és Anderson elkullogott.
Kétsége sem volt afelől, hogy ez neki szólt.
Abba kell hagynia.
Tényleg, ez már nem az egyetem.
- Rohadj meg Mycroft! – átkozta el Anderson. Le merte volna fogadni, hogy Mycroft áll az egész mögött, de a miértre nem tudott válaszolni.
Elhaladt egy bankautomata mellett és alaposan belerúgott, mire egy kiírás jelent meg a képernyőn: Emlékezzen arra, amit mondtam. Az én türelmem is véges.
Sok ijesztő dolog van a világon, de szembesülni azzal, hogy tényleg minden mozdulatát ismerik az embernek, toronymagasan viszi a pálmát.
Anderson torkára fagyott levegővel, meredten bámulta a kijelzőt, pislogott egyet, mire a felirat is eltűnt.
Anderson aznap életében először még az ágy alá is benézett, hogy nincs ott-e egy poloska, szörny vagy kommandós, és nyugtalan álomba merült. Álmában egy fekete kocsi üldözte a kihalt városon át és hiába kiáltozott segítségért, senki nem hallotta. Egyedül Sherlock és John sétált el mellette, de a furcsa, láthatatlan mézga miatt nem tudta őket utolérni, és a kocsi kegyetlenül bedarálta. Az utolsó kép, amit felébredése előtt látott az Sherlock és John összebilincselt keze volt. Anderson zihálva ébredt fel az inkább nyomasztó, semmint félelmetes álomból, és a zuhay alatt mellőzte a hideg vizet.
Mikor már a forróságtól reszketett és nem a nyirkosságtól, elzárta a csapot, felöltözött és elindult a legközelebbi ruhásbolt felé. Ma tartották a sajtótájékoztatót és Anderson úgy vélte, hogy egy kis csipkelődés nem árthat.
A Sapkából már csak pár darab volt és az eladónő olyan tekintettel méregette, mint egy ámokfutó, aki csak a startpisztolyra vár.
- Szintén rajongó? - kérdezte azért kötelességből. Anderson lefordította: Ne kezdjen áradozni, mert lelövöm.
- Olyasmi. Köszönöm szépen - Anderson fizetett és távozott, hóna alatt a díszcsomagolt vadászsapkával.
Már előre vigyorgott Sherlock képén.
Nem sokáig ábrándozhatott, mert valaki megfogta a karját és az arcába fújta a füstöt. Anderson megállt és a szélesen vigyorgó férfira meredt. Valamiért az a kényelmetlen érzése támadt, hogy ez a lenyalt hajú, öltönyös figura nagyon veszélyes.
- Hamarosan elkezdődik - suttogta, mintha egy titkot osztona meg. Anderson vissza akart vágni, de a riposzt keresztbe állt a torkában, ahogy belenézett a férfi káoszsötét szemeibe.
- Nem kéne ezzel dicsekednem, de alig birok magammal. Mintha karácsony lenne - izgatottan elmosolyodott. Anderson hátrált egy lépést.
Hogy miért őt találja meg az összes pszichopata?
- Szeretem a karácsonyt, olyankor olyan sok a meglepetés. És a tűz. Én is tüzet fogok gyújtani és kiégetek egy szivet. Szeretnél égni Anderson? Óh, miket is beszélek! Maga már elégett. Csupa por és hamu - a férfi szomorún felsóhajtott, és beleszívott a cigibe. Anderson kihasználta, míg lehunyt szemmel élvezi a dohányt és eliszkolt, de egészen a Scotland Yardig a háta közepén érezte a pengeéles tekintetet.
A sajtótájékoztatón Sherlock arckifejezés elfelejtette vele a különös találkozást. Csak később bánta meg, hogy mégsem szólt róla senkinek.
Amikor már túl késő volt.
Az újságok hiénafalkaként vetették rá magukat Moriarty és Sherlock összecsapására, szépen, lassan, vagyis inkább csúnyán és gyorsan cafatokra szaggaták Sherlockot.
Anderson dermedten figyelte az ostobábbnál ostobább és valótlanabb szalagcímeket és egész egyszerűen nem hitt nekik.
Donovan persze saját feltételezéseinek igazolását látta bennük és mikor a kislány felsikoltott, szinte sugárzott belőle a Na, ugye én megmondtam! érzület. Anderson Donovan mellett állt, de nem mellette, és csak statisztált a rendőrfőnök előtt. Persze ő javította ki Lestradet, de akkor már kezdett kijönni a béketűrésből. Felmerült benne, hogy sherlock talán nagyobb biztonságban van a börtönben, mint szabadon, épp csak azt felejtette el, hogy Sherlock drámaian megszállott.
Meg is szökött.
Anderson pedig, ahelyett, hogy Sherlockot követte volna, John nyomába eredt. Nem akarta kérdőre vonni, valószínűleg úgyse tudta volna megnevezni, hogy mi van közte és Sherlock között, bár szívesen az arcába üvöltötte volna, hogy miért szakította el tőle, de ez csak mellékesnek számított.
Féltette Sherlockot, még akkor is ha ezt soha, semmilyen körülmények között nem ismerte volna be. Őszintén remélte, hogy John elvezeti ahhoz, akiből kíhúzhatja az igazságot.
Mycroft Holmeshoz.
Kapualjakba húzódva, kukák mögé guggolva, falhoz lapulva követte Johnt a nyirkos, sötét utcákon egészen a Diogenes Clubbig, de nem ment be.
Megkerülte az épületet, és ráakadt a parkolóra. Azzal, hogy tökéletesen látják minden mozdulatát, nem törődött. Átbújt a korlát alatt és megkereste a fekete autót.
Vagy egy tucat álldogált belőle.
Anderson vagy egy jó negyedórát bolyongott, egy kis fogodzót keresve Mycroft járgányához, de semmit nem talált. Leszidta magát, amiér nem írta fel a rendszámot.
- Keres valamit? - hallatszott mögötte a kérdés. Anderson megfordult és farkasszemet nézett Mycrofttal. Mycroft az esernyőjlre támaszkodott, keresztbe vetett lábakkal és csal a tekintete árulkodott fáradságról.
- Magát. Mi ez az egész?
- Hosszú és fárasztó napom volt és nem akarok még egy ilyen beszélgetést. Sétáljon el és ne ártsa bele magát más dolgába.
Anderson kinyitotta majd becsukta a száját. Mycroft megkerülte, kinyitotta az egyik kocsi ajtaját, beült, majd tőle szokatlan lágysággal megjegyezte:
- Menjen haza Anderson és felejtsen el mindent. De ezúttal végleg.
Mycroft becsukta az ajtót, a motor felbőgött és a tanácstalanul álldogáló Andersont megkerülve elhajtott.
Anderson várt még egy kicsit, a néma autók között, majd szót fogadott s hazament. Egy nap szabadságot is engedélyezett magának.
Talán, de csak talán ezúttal tényleg megszabadul Sherlocktól. Nem fűzött hozzá nagy reményeket, hiszen se a saját szava, se az elmúlt évek nem tudták kivájni a szívéből, miért sikerülne pont most?
A nap már a delelőt is elhagyta, mikor Anderson hajlandónak mutatkozott felöltözni és lesétálni az újsághoz.
Puszta megszokásból végignézett a kínálaton, és nem akart hinni a szemének.
Hogy a fenébe lehetne Sherlock csaló? És halott? Sherlock Kibaszott Holmes volt a legnagyobb túlélő és zseni akivel összehozta a balsors! Ez csak valami álhír lehet, egy rohadt nagy, sárga kacsa.
Megdörgölte a homlokát, figyelmen kívül hagyta a szíve reszketését, az összeszoruló gyomrát, és a tudata mélyén villogó vörös balsejtelmet, és az újságos elé vágta a papírt.
- Mi ez a baromság?
Az újságos vetett rá egy lapos pillantást a cikkre, majd megvonta a vállát.
- Nem baromság. Hír. Bekattant oszt leugrott a kórháztetőről, teljesen szétloccsant az agya, slaggal kölött lemosni a vért a járdárul - magyarázta komotósan a férfi. Anderson ingerülten felhorkantott és fizetés nélkül távozott. Taxival a Scotland Yardhoz sietett és becsörtetett Lestradehoz.
Lestrade arca nyúzott volt, keserű és a szokott határozottságot elfedte a bánat.
- Anderson! Azt hittem szabadságon van - jegyezte meg Lestrade. Anderson szerint a felügyelőnek nagyobb szüksége lett volna arra a szabadságra, de inkább az ominózus hírre hívta fel a figyelmét:
- Igaz ez? - kérdezte zaklatottan. Észre se vette a szavaiba kiülő érzelmet, sem az ökölbe szorult kezét.
- Igen - válaszolta Lestrade. - Sherlock meghalt. Törődjön bele.
Anderson nem akart beletörődni, mert nem hitte el, hogy csak így vége, amikor...nincs amikor. Csak nem lehet vége.
Anderson vett egy mély, reszketeg levegőt, és úgy esett ki Lestrade irodájából, még csak el sem köszönt. Lestrade vetett egy szánakozó pillantást távolódó, megrogyott alakjára, majd összegyűrte az újságot és belevágta a kukába, majd igyekezett összeszedni magát. Az élet megy tovább, és a bűnözők sem pihennek. Bár Lestrade egy fanyar fintorral hozzágondolta, hogy egy bulit igazán csaphatnának, hadd jusson ő is levegőhöz.
Anderson nem tudta felidézni, hogy hogyan került a Diogenes Club elé, csak arra eszmélt fel, hogy az ajtót üti dühös állhatatosággal.
Egy kéz visszalökte a járdára, az emberek sértéseket vágtak a fejéhez, de Anderson nem hagyta magát. Az öklét rázta az épület felé, mire újra kinyilt az ajtó és ezúttal a bokszolótermetű biztonsági őr berántotta az előcsarnokba. Mycroft már várta, Anderson pedig nekitámadt.
- Sherlock nem lehet halott!
- Szóltam Anderson. Fogja be a száját és nyelje le a békát! - Mycroft megtört fensőbbséggel viselkedett, Anderson szerint mégis hiányzott valami az összképből.
Az igazság.
- Sok mindent lenyeltem, de ezt nem fogom. A szentségit maga a bátyja, magának kéne ezt a legjobban tudnia!
- Akkor higgye el, hogy meghalt - Mycroft nem emelte fel a hangját, és Andersonra se nézett. A padlót bámulta, és az esernyője fogantyúját piszkálta.
- Nem!
- Anderson!
- Sherlock él!
- Látom ragaszkodik ehhez az álláspontjához, így berekeszthetjük ezt a beszélgetést - Mycroft az ajtó felé mutatott. Anderson keseű szájízzel és nehéz lélekkel távozott.
A lakásába visszaérve, végignézett a szobán, majd a konyhába sétált. Kinyitotta a konyhaszekrényt és módszeresen a falhoz vágta az összes tányért. Görcsös zokogását nem tudta elnyomni a csörömpölés, és mikor az utolsó szilánk is lehullt a földre, Anderson némán, zihálva, patakzó könyekkel sírt tönkrement valósága romjai fölött.
- Ez ostobaság! Semmit sem csináltam, ezt maga is tudja!
- Sajnálom Anderson, a bizonyítékok...
- Pokolba a bizonyítékokkal! Ha Sherlock élne szóba se került volna a nevem!
- Sherlock halott, hányszor mondjam még el?
- Tudom, hogy él. És nem nyúltam a pénzhez.
- A rendőrfelügyelő másképp gondolja. Tegyen vallomást Anderson és akkor segíhetek, de ez a makacsság nem segít magán.
- Nem fogom bűnösnek vallani magam, mikor ártatlan vagyok. Ez a névtelen bejelentő viszont nagyon gyanús, inkább az ő körmére kéne ránézni.
- nem tehetem, meg van kötve a kezem, és a szavamra se adnak, ami kész röhej.
- Nem segít az együttérzésével Lestrade.
- Sajnálom Anderson. Ki van rúgva.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
