Az erdőlakók királya

Marcus csak homályosan emlékezett a történtekre, minden olyan távolinak tűnt. A vadászok kirohantak a megmentésükre és nyílzápor alá vették a fekete férfiakat. Ők, látva, hogy esélyük sincs a győzelemre visszavonultak. Engvart is magukkal vitték. Ezután egy aggódó kiáltást hallott.

- Marcus! Maradj életben! Tarts ki! – Nem tudta ki mondhatta. Azt sem tudhatta, hogy él e vagy már meghalt, minden olyan sötét még most is. Koglerrel mi történt? Beengedték vajon ide, vagy őt is megölték? És Fred? Tanakodott magában próbálva elfeledni a saját bajait. Nem is fájt semmije végre, sok-sok nap kínszenvedés után.

- Ébredj, gyermekem! – szólt egy kedves, gondoskodó hang. Marcus felriadt nyugodt álmából és ismét elöntötte a fájdalom. Lassan kinyitotta elnehezedett szemét. Először nem látott semmit, csak halvány, elmosódott foltokat. Utána kiélesedtek a vonalak. Telma állt előtte, nagy mosollyal az arcán.

Az asszony szó nélkül segített neki felülni. A fiú körbepillantott. A korházban volt, egy takaros kis szobácskában. Az ágy tiszta vér volt. Lepillantott a hasára, de a kötés azon most is teljesen fehér volt, nem volt átvérezve.

- Nem a szúrt seb vérzett – mondta neki Telma. – Beütötted a fejed mikor már az ágyon feküdtél. Rémálmod lehetett és leestél róla. – Marcus elszégyellte magát. Telma meglátta szemében a csalódottságot és kedvesen megsimogatta a fiú fejét. A haja még nem kezdett visszanőni, még mindig csaknem kopasznak számított, dús, barna haja már nem ékesítette a kobakját. – Ne szégyenkezz. Sok mindenen mentél keresztül. A barátod elmondta, miket kellett kiállnod.

- A barátom? Fred? – kérdezett vissza meglepetten. Egy pillanatra el is felejtette őket. – Kogler még életben van?

- Kicsoda? Ki az a Kogler?

- A fekete férfi, aki megmentett. Ugye nem… - hangja elhalkult. Örökké mardosná a lelkiismeret, ha Kogler meghalt volna. Miatta!

- Nem – válaszolt Telma. – Még életben van. Igazán megmentett volna? Akkor úgy hiszem, ki kéne hoznunk a börtönből. – Hatalmas kő esett le a fiú szívéről.

- Apám majd kihozza őt, ugye?

- Nem, fiam. Apád nem fogja őt kihozni. – Szomorúan csengettek a szavai. Marcus egy pillanatra úgy hitte, hogy az apja meghalt. Valami szörnyű, szorító érzés ragadta el a szívét. Érezte, hogy egyre erősebb lesz a nyomás. – Többé már nem apád a főnök. Tudod, miután elmentetek és csak Dalton tért vissza, ő úgy érezte, hogy meghaltál. Talán igaza is volt. Többé nem vagy ugyanaz az ember, mint aki voltál. Erősebb lettél és tudod mi az a fájdalom.

Amíg Telma szünetet tartott Marcus egyre csak jobban érezte a szívét összeszorító érzést.

- Apád csaknem beleőrült. Korházba kellett hoznunk, Aliz ápolta, amíg én voltam a főnökasszony. – A fiú szeme elkerekedett. Kérdezni akart, de Telma nem hagyott neki időt. Felkacagott, majd folytatta. – Nem. Nem vagyok már főnökasszony. Átadtam Cowinnak a posztot, de ő sem tarthatta meg sokáig. Úgy hiszem, a főnökök rövid ideje lejárt, drága fiam.

- Csak nem halt meg Cowin is, mint az apám? – kérdezte félénken. Telma valamiért elkezdett hahotázni. A fiú úgy érezte, hogy meg tudná most ütni az asszonyt. Egyre csak gyűlt benne a düh.

- Nem. Apád sem halt meg – mondta végül Telma két kacaj között. – Itt van a szomszédos szobában. Azt hiszem, végre megjön az esze, ha elmondjuk, hogy visszahoztunk.

- Miért nem mondtátok el neki azonnal?

- Ugyan! És ha meghaltál volna? Jobb ha nem látja a hasadon a lyukat, amíg nem biztos, hogy megmaradsz, nem igaz?

- De, azt hiszem. – Bólintott. – Hogy értetted azt, hogy a főnökök rövid ideje leáldozott, ha Cowin nem halt meg?

- Királyt kell koronáznunk, ismét. – Elmosolyodott és megsimogatta Marcus arcát. – Donaghby vére visszatért közénk, apád pedig már nem kíván főnök lenni tovább. Téged kell megkoronáznunk Marcus. Mondhatnám úgy is, hogy Marcus király.

- Nem. Ne hívj így! – fakadt ki a fiú. – Nem érdemlem meg a koronát, nem lehetek király. Fiatal vagyok még hozzá. – Érvelt maga ellen. Fel sem tűnt neki, hogy Telma tudja, hogy Donaghby rokona. Számára ez már olyan megszokott lett, hogy nem is foglalkozott vele.

- Érvelésed is bölcs emberre utal, drága fiam – paskolta meg Telma a fiú sérült kobakját. Marcus felszisszent. – Te mégis sokkal többet láttál és éreztél, mint sokan közülünk. Ne aggódj, nem egyedül kell uralkodnod. Apád és Cowin bizonyára segíteni fognak, csakúgy, mint jómagam is.

- Azt hiszem… - kezdte volna mondani, de valami zajt hallott a szomszédos szobából. Mintha valaki megpróbálná elszakítani a szíjakat és közben az ágyhoz ütögetné magát.

- Telma! – ordította a szobából egy férfi. – Telma te vagy az?! Jöttél nevetni a kínomon, mi?! – Marcus felismerte a hangot. Az apja volt az. Könny szökött a szemébe. Attól, hogy újra hallhatja apja hangját örömkönny, de attól, hogy ilyen keserves állapotban van, bánatos könnyek is csepegtek a szeméből.

A gyógyító asszony felsegítette Marcust és lassú léptekkel elvezette Ernest szobájának ajtaja elé. A csarnokban Aliz olvasgatott belemerülve egy könyvecskébe. Amint Marcus botladozva kijött a szobából, a lány letette a könyvet és odaszaladt a fiúhoz. Odaugrott és átölelte őt. Marcus nem tett semmit, mozdulatlanul állt, nyakában a rácsimpaszkodó lánnyal.

- Túlélted! – kiáltotta örömteljesen a lány.

- Igen – felelt szárazon a fiú. Aliz lassan elhúzódott tőle. Megrémült Marcus látványától. Régen mindig mosolygott, most pedig csak a bánat és a rettentő fájdalom látszott az arcán.

- Meg… megváltoztál – dadogta Aliz könnyekkel küzdve. Telma megcsóválta a fejét. A lány kimondta azt, amit mindenki tudott.

- Sosem leszek már az, aki régen voltam – mondta egyszerűen, s elfordult. Lenyomta a kilincset a faajtón. Hallotta, amint apja tesz még egy utolsó kísérletet a szabadulásra, aztán reménytelenül visszahuppan az ágyra.

- Mégis bejöttél, ugye Telma?! – kiáltott dühtől vörös fejjel. Egy nagy púp is éktelenkedett rajta, amit Cowin ökle okozott. Azóta Ernest minden nap csak kiabál és próbál szabadulni fáradhatatlanul.

Marcus belépett. Apjának az álla is leesett és azonnal elárasztotta az öröm a szívét. Nem érdekelte, hogy fia úgy néz ki, mint aki halálán van, sem pedig, hogy mennyire gyenge és megváltozott. Még az arca is teljesen más, körszakállal és rövidre nyírt hajjal. Nem. Ezek mind nem érdekelték, csak az, hogy végre visszatért halottnak hitt fia.

Neki is, Marcusnak is könny szökött a szemébe. Egyikük sem titkolta el, nem szégyellték könnyeiket.

- Igen, apám – mondta Marcus lassan ejtve ki a szavakat, kiélvezve a pillanatot. – Visszatértem!

Ernest megszólalni sem tudott, úgy megdöbbent. Csak feküdt leszíjazva, közben könnyeivel küszködött. Mosoly jelent meg az arcán, aztán gyorsan felváltotta a szomorú bánat kifejezése.

- Mi a baj, apám? Nem örülsz nekem? – kérdezte megdöbbenve Marcus.

- Fiam… - hebegte lassan. – Persze, hogy örülök neked! Ennél nagyobb örömöm nem is lehetne, drága fiam! Bugyutának érzem magam, ahogy bántam az emberekkel. Veled, drága Telma, s Cowinnal. Aliz – szólt ki az ajtón. A lány felkapta a fejét – sajnálom, hogy bántottalak. Mégis, leginkább azt sajnálom, ahogy Daltonnal bántam. Hol van most? Bocsánatot kell kérnem tőle.

- Dalton már elment – mondta Telma. – Jelenleg a Birodalomban lehet, talán a királynál.

- Mit keres ő a királynál? – kérdezett közbe értetlenül Marcus. Telma rátette kezét a fiú vállára.

- Mindent elmesélek, de most szeretném, ha apáddal maradnál egy kicsit, aztán mindketten kijönnétek és egy rendes reggelit fogyasztanátok az asztalnál, az előtérben. – Marcus rámosolygott Telmára. Olyan mosoly volt ez, mint amit régen villantott folyton. Boldog, gondnélküli.

- Az remek lenne.

Telma magukra hagyta őket, sok dolgot kellett még megbeszélniük. Marcust királlyá fogják koronázni, ő lesz a legfiatalabb király az erdőlakók történetében. Sok mindenre kell még őt felkészítenie Ernestnek.

Marcus elmesélt mindent, hogy mi történt vele, amíg távol volt. Beszámolt apjának arról is, hogy ő valóban Donaghby vére. Amikor azt mesélte, hogy megmentette Fredet, illetve a Sita elleni párbajt: az apja elismerően bólogatott, mosolygott fiára. Látszott rajta, hogy büszke.

- El sem tudom hinni, hogyan élted túl, drága fiam. Sokkal erősebb vagy, mint képzeltem. Én pedig itt a táborban majd megőrültem. Szégyellem magam – mondta az apja, miután Marcus mindent elmesélt.

- Ne tedd, apám. Igazság szerint nem tudtam, hogy mit teszek, csak megpróbáltam túlélni. Te pedig elvesztetted a fiad. Nem is lennél igazi apa, ha nem így tettél volna. – Megölelték egymást és sokáig úgy maradtak, egymás karjában.

Miután Marcus elmesélte szerencsétlen történetét, kisétáltak a szobából és a nekik felállított asztal mellé ültek le. Rengeteg finomsággal készültek nekik. Sűrű raguval kezdték az étkezést, utána sült combot ettek mindenféle körettel, majd zárásképpen gyümölcsöket is fogyasztottak. Mézédes szőlőt és szilvát épp úgy ették, ahogy a savanykás almát is.

- Nem fogod elhinni apám, de most többet ettem, mint mióta Alvetnába hurcoltak. – Arcán mosoly volt, de tekintete még most is a szenvedést árasztott. Viccnek szánta, először. Utána azonban belegondolt és valóban igaza is volt. Szörnyű sorsa volt ott, maga sem tudja miként élhette túl.

Ernest nem válaszolt neki. Ő maga is élvezte az ételt. Kapott ugyan mindenféle finomságot, míg fia távol volt, de nyelve minden ételt fűrészpor ízűnek érzett.

Miután megettek csaknem mindent az asztalról, ittak is. Vörösbort és a vadászok kedvencét: pikáns almalevet ittak.

- Ízlett az étel? – kérdezte Telma nagy, elégedett mosollyal az arcán. Rég látta már Ernestet ilyen boldognak, és bár ezt a férfi sosem tudta, de a gyógyító asszonynak is rossz volt úgy látnia őt.

- Igen, nagyon finom volt, köszönjük – mondta Marcus, majd azonnal felállt és elkezdte összeszedni a tálakat.

- Mit csinálsz? – kérdezte tőle Telma. Az apja meglepett pillantásokat vetett fiára, aki bár járni is alig tudott a hasán és a fején éktelenkedő sebtől, amiből ez idő alatt ismét vér kezdett el csurogni, mégis elindult, hogy elmosogasson.

- Elmosom a tálat, különben este nem kapunk enni – mondta, mintha egyértelmű lenne. – Ó… - hűlt el és huppant vissza a helyére. – Már nem vagyok fogoly.

- Bizony, hogy nem – helyeselt Telma. – Ernest, talán neked kéne fogolynak lenned, tanulnál egy kis jó modort – viccelődött. Senki sem vette észre, de Marcus a legkevésbé sem értékelte a viccet. Rosszul esett neki, valójában fájt is, hogy ezt emlegetik. Csak meredt maga elé az üres tányérra, amit Telma nemsokára felszed és eltűnik velük, hogy elmossa őket.

Amint az asszony kilépett, egy férfi surrant be a házba. Ernestnek és Marcusnak háttal állt, nem láthatták őt, és ő gondoskodott róla, hogy ne is hallják meg. Cowin volt az, aki csuklyájába rejtve az arcát, halk léptekkel közeledett feléjük. Rátette a kezét Marcus vállára, meg akarta őt lepni, ehelyett őt lepték meg.

Marcus felpattant, megragadta az egyik tiszta kést, kicsavarta Cowin karját és lenyomta az asztal lapjára. A kést a torkának szegezte, s erősen tartotta ott. A legkisebb mozgásra képes lett volna megtenni a végzetes vágást.

- Bocsáss meg – habogta és kezéből kihullott a kés, ő pedig teljesen elernyedt. Az öreg vadásznak – aki csakugyan meg volt döbbenve – kellett elkapnia őt, mielőtt a földre zuhan.

- Ne kérj bocsánatot. Jól tetted, bár beismerem, most eléggé megleptél. – Cowin felkacagott. Marcusnak jobb kedve lett tőle, az élet is visszaszállt a testébe. – Hiányoztál, kölyök.

- Te is nekem, régi mesterem. – Kezet fogtak. Cowin hiába használta a kölyök jelzőt, már nem úgy tekintett rá, mint tanoncra, vagy gyermekre, hanem egyenrangú vadászra. Sőt, mint leendő királyra.

Az öreg vadász körbejáratta tekintetét, keresett egy üres helyet. Miután segített Marcusnak visszaülnie a székre, leült vele és apjával szemben. Karba tette a kezét és hátradőlt.

- Hamarosan király leszel – mondta. – Nem félsz tőle?

- De, nagyon is. Őszintén megmondom, én nem akarok király lenni. Nem látok benne dicsőséget, csak sok felelősséget. Ki kellett volna vezetnem a rabokat Alvetnából. Ehelyett mit tettem? Mindenkit megöltek miattam. Ha nem kérem, hogy jöjjenek el, még élhetnének. Igaz, szolgaként, de akkor is.

- A halál sokkal jobb nekik, mint szolgaként tengődni. Vagy tán, te nem gondoltál erre? – Marcus bólintott. Valóban gondolt erre, el kellett ismernie.

- Azt hiszem, muszáj lesz királynak lennem. Ha nem is magam miatt, hát reményt kell hoznom a harcosainknak. Alvetna népe valóban erős, szüksége lesz a birodalmi királynak pár remek vadászra. – A király helyett birodalmi király jelzővel illette Talbotot, ez csakis azt jelenthette, hogy kész elfogadni a királyságát.

- Reméltem, hogy ezt mondom, fölség. – Cowin meghajolt előtte. Marcus azonban mérgesen ráförmedt.

- Azonnal emeld föl a fejed, s még egyszer ne hívj így. Marcus vagyok, még mindig, nem pedig Marcus király, de legkevésbé sem fölség.

- Igazad van, amúgy is furcsa volt ezt mondani, egykori tanítványomnak. A koronázásra azonnal sor kerül, amint felépültél. Pár napon belül törvényes királlyá leszel.

- Előtte el kell intéznem valamit. – Arcán eltökéltség jelei jelentek meg. – Ki kell engednetek Koglert a börtönből. – Cowin értetlenül nézett rá, épp kérdezni akart, mikor Marcus folytatta. – Kogler a fekete férfi, aki megmentett a szökésünk közben. Csakúgy, mint te, ő is a jobb kezem lesz, valamint Fred is, a másik egykori rab, aki segített túlélni!

Másnap Marcus elhagyta a korházat. Cowin és a hirtelen meggyógyult apja, Ernest támogatta őt két oldalról. A vadászok meghajoltak előtte, tisztelet- és szeretetteljesen. Mind örültek, hogy visszatért a főnök fia, hát még mikor megtudták, hogy Donaghby, hőn szeretett királyuk vére folyik benne.

Első útjuk Frederich házához vezetett, Marcus kérésére. Hallott róla, hogy a vadász csaknem mindenét elvesztette a becsületén kívül is Dalton miatt. Most, hogy őt megmentette, visszanyerte becsületét. Marcus meg akarta őt jutalmazni másképpen is.

Frederich egy kis, takaros házban lakott, messze elzárva a tábor közepétől. Kevés hasonló, alig pár négyzetcentiméteres házikó álldogált kis körben elhelyezve. Középütt egy virágos kert volt, ahol - a virágok mellett - fűszerek is nőttek. Egy asszony épp a kertet gondozta. Eliza volt az, Frederich felesége. Fiatalabb volt a vadásznál, de már ő is az idősebbek, tapasztaltabbak közé tartozott. Harminchét éves volt, három évvel fiatalabb Frederichnél.

Amint meglátta a bukdácsolva közeledő fiút és az őt támogató két komoly férfit, letette a lapátját és fél térdre állt. Meghajolt előttük. Tán maga sem tudta, ki előtt hajolt meg, ezért is csak ennyit mondott:

- Tisztelt urak!

- Állj föl, Eliza! – szólt Cowin mély, rezgős hangján. Az asszony fölállt. Meglepetten sikoltott fel, igazán vékony hangon, mikor Marcus meghajtotta előtte a fejét. Őt követte Cowin, majd picivel utánuk Ernest is.

- Hol van a férjed, asszonyom? – kérdezte Marcus a legtöbb tisztelettel, amit csak mutatni tudott.

- Bent tölti a szabadnapját. Holnap visszamegy a határhoz. Be kell valljam, féltem kicsit az én drágámat. Hiába mondja, hogy még tud lőni az íjjal, már akkor is gyengébb a szeme. Kérem, uram nem kaphatna valami kevésbé veszélyes munkát? – kérdezte reménykedve Eliza. Szőke fürtjeivel babrált, látszott rajta, hogy ideges. Leginkább zavarban volt, s ez váltotta ki belőle. Marcus, a fiú, akit mindig megdorgált, aki az ő férjével gyakorolta az íjászatot, most király lesz. Nehezen tudott ehhez hozzászokni. A megfelelő megszólításon is sokat gondolkodott.

Marcus elszakadt két segítőjétől és közelebb lépett az asszonyhoz. Kezeit rátette annak kezére, és óvatosan lelökte a hajáról. Rámosolygott, s a szemébe nézett.

- Ne hívj uramnak. Nem csak neked, nekem is szokatlan és fura a megszólítás. Hívj csak nyugodtan Marcusnak. Ne aggódj, férjed, ha akarja nyugdíjba is mehet és veled, meg gyereketekkel lehet. Leszerelni azonban csak akkor fogom, ha ő maga is akarja. Ha más munkát kíván végezni, hát legyen. A raktár őrzése is rendelkezésre áll még.

- Köszönöm, uram – mondta könnyes szemmel az asszony. – Illetve, Marcus. Köszönöm, gyermekem.

Eliza elszaladt és kihívta férjét. Frederich meglepetten sétált ki a házból. Barna, szőtt pulóvert viselt, pedig a nap tűzött. Szokatlanul meleg volt ez Erdőlakók országában. Marcusnak nem tűnt fel, ő már hozzászokott, de mindenki más sokkal lazábban öltözött, sokkal nyitottabb ruhákban jártak. Frederich mégis didergett, s az arca is el volt hűlve.

- Mi történt veled, öreg barátom? – kérdezte Cowin felvont szemöldökkel. Frederich intett feleségének, hogy menjen be a kis faházikóba. Az asszony szó nélkül engedelmeskedett. Nekilátott az ebéd főzésének a tűzhely előtt felállított kis bográcsban.

Frederich odabotorkált eléjük és meghajolt.

- Ne hajolj meg, uram – szólt Marcus és felsegítette Frederichet, pedig neki is segítségre volt szüksége, ugyanis ismét elkezdett lüktetni a feje és szédült is. Ő azonban elleplezte érzéseit, félig szándékosan, félig pedig megszokásból. Alvetnában a gyengéket még jobban sanyargatták.

- Uram! Hallottad ezt, Cowin? – kérdezte Frederich az öreg vadászt. – A király uramnak szólított! – Szemében örömkönnyek gyűltek.

- Mi történt veled, Frederich? – kérdezte ismét Cowin, mintha nem is figyelt volna az eddigi rövid beszélgetésre.

- Hát jó, - sóhajtott Frederich – elmondom. Amikor üldöztük a sötétbőrűeket az egyik hozzám vágta a tőrét. Először észre sem vettem, mert csak karcolást okozott a karomon, de mostanra már nagyon fáj. Ég a bőröm, lassan használni sem tudom a kezemet semmire. Nehéz felemelnem. Szerintem valami méreg lehet. Mégsem akartam említeni Eliza előtt. Így is folyton aggódik a gyermekért és értem is. Meg akartam várni, míg holnap kivonulok és segítséget kérek akkor, de mint láthatjátok, már nagyon emészt a láz. Nem hiszem, hogy megélem a holnapi napot.

Marcus megpróbálta leküzdeni hirtelen rájött hányingerét és szédülését. Nagy nehezen túltette magát rajta, s ismét a vadászra tudott figyelni.

- Mutasd a karod – mondta neki. Frederich kinyújtotta a kezét, de látszott rajta, hogy nehezére esik bármiféle mozdulat. A kezén egy kis seb volt, de körülötte teljesen fekete lett a bőre és dagadt is. A seb maga pedig kék volt. Borzasztó látványt nyújtott.

- Mesélt ilyenről az egyik fogoly Alvetnában – mondta Marcus megkönnyebbülten. Halovány mosoly jelent meg az arcán.

- Fiam, te meg minek örülsz? – kérdezte indulatosan az apja. Már azon volt, hogy leteremti gyermekét, mint régen oly sokszor, de aztán eszébe jutott, hogy a fia rangban fölötte áll. Ez nem zavarta volna a leszidásában, de aztán arra is rájött, hogy a fiú bizonyára tud rá gyógymódot.

- Ez semmiség. Ennek lázméreg a neve – mondta mosolyogva, elfeledve saját baját, ami sokkal komolyabb volt, mint Frederiché, de ezt akkor még nem tudta. – Egyszerű rá a gyógymód, de fájdalmas. – A férfi arca elhűlt. – A kezed hasznavehetetlen lesz, mint te magad is láthatod, ráadásul láz éget még sok-sok napon át. Az egyetlen gyógymód rá, amit én ismerek az mindössze annyi, hogy először hideg vízzel lemosod a kezedet, amilyen hideggel csak tudod, utána pedig a seb mentén forró vízzel bekened. Utána megint egy hidegzuhany és már kész is.

- Fiam, biztos vagy benne, hogy működni fog?

- Igen, apám. Biztos vagyok. A bányában, mikor kihallgattak bennünket a sámán ilyennel mérgezett meg valakit. Én nagyon sokat aggódtam miatta, de ő mosolyogva leintett, hogy semmiség. Pár óra múlva hoztak neki a fekete férfiak hideg és meleg vizet és kimosták vele a sebet, hogy másnap másmilyen kínzásnak tegyék ki.

- Ez esetben azt hiszem, felkeresem a korházat. Elizának jobb, ha elmondom.

- Ne tedd! – mondta Marcus. – Csak aggódna érted. Ezért igazán kár elmondanod neki. Mondd azt, hogy elkísérsz engem, hogy megbeszéljük az új állásodat, majd visszajössz, ha végeztél.

Frederich bement a házba, elköszönt Elizától és mondta neki, hogy nemsokára visszatér. Az asszony meghagyta, hogy siessen, mert az étel hamarosan készen lesz. A vadász mosolyogva hagyta el a házat és indult el a korház felé Marcusszal és Ernesttel. Cowin időközben elment. Marcus meghagyta neki, hogy hozassa ki Koglert a börtönből és vitesse elé, beszélni akar vele, de nem érzi magát jól, ezért inkább lefeküdne.

El is indultak a korház felé, ismét hárman, egymást támogatva.

Marcus a kis szobájában feküdt, Ernest mellette egy zsámolyon üldögélt, s fogta fia kezét. Frederichet már Telma gondjára bízták. Alig volt pár perce, hogy az idős vadász fájdalmasan felordított. Akkor mosta ki Telma forró vízzel a sebét.

A fiú úgy tett, mintha aludna, de nem jött az álom a szemére. Csukott szemmel feküdt és várta Kogler megérkezését. Nem is kellett sokáig várnia. Az ajtó kitárult, Cowin lépett be rajta, s egy fekete férfi volt az oldalán. Kogleren szőtt, hosszú ujjú ruha volt. Látszott rajta, hogy szokatlan neki befednie a testét.

- Meghoztam, akit kértél – mondta Cowin és előrependerítette a fekete férfit. Kogler odalépett Marcus mellé, ott letérdelt és meghajolt előtte.

- Uram – mondta.

- Ne szólíts így! – kérte Marcus. Kogler bólintott, megértette. – Meg akarom köszönni neked, hogy megmentettél. Sajnálom, hogy börtönbe zártak.

- Ugyan, te mentettél meg minket Alvetnából. Számomra ez a börtön is sokkal jobb, mint odahaza. – Kogler arcán mosoly villant. Marcus most vette észre, hogy a csapzott, ápolatlan haja és körszakálla most szépen nyírva volt. Megmaradt hosszúra a haja is, szakálla is, de formára vágták, s a belőle kiálló szálakat lenyiszálták.

A fekete férfi felállt, de fejét még mindig lehajtva tartotta.

- Kérhetnék valamit? – kérdezte félénken.

- Természetesen, bármit, barátom. – A férfi azonnal válaszolni akart, de könny szökött a szemébe. Gyorsan elfordult, eltitkolta, hogy meghatódott.

- Maradhatnék a közeledben, uram? Attól félek a törzsem nem hagyja annyiban a távozásunkat. Valamint a közelgő háború is aggaszt. Nem árthat két erős kéz, ami ért a lándzsák forgatásához.

- Már van segítője! – mordult föl Ernest. – Íjaink és kardjaink vannak. Meg tudom védeni a fiamat!

- Apa! – szólt rá Marcus, de Kogler nem tűnt sértődöttnek, hanem bólogatott elismerően.

- Meg is lepődtem volna, hogyha hagyjátok az első kérésemre. Én is gyanakodnék magamra, hisz sötétbőrű vagyok. Mégis, esküszöm, hogy nem ártok Marcusnak, hanem megvédem őt. Az íjak csodás fegyverek, de ha közelharcra kerül a sor, a lándzsának jobb haszna van.

- Igaza van, Ernest – helyeselt Cowin a maga mély, mindentudó hangján. – Marcus? Tiéd a döntés. Koglert szabadon küldöd, vagy magad mellé fogadod? Hacsak nem akarod visszaküldeni a börtönbe.

- Nem, valóban nem akarom. Kogler, válassz. Én szabadon engedlek, de ha úgy akarod, akkor jobb kezem lehetsz. Meg fognak becsülni az erdőlakók, ebben biztos lehetsz!

- Uram – mondta Kogler, s letérdelt előtte. – Életem a kezedben. – Ezzel el is dőlt a kérdés. Kogler Marcus jobb keze lett, csakúgy, mint Cowin és Ernest.

A fiú eltanakodott és magába fordult. Mindenki kívülről szemlélte őt, miközben ő sorra vette magában a dolgokat. Három jobb keze csak nem lehet. Efelől tanakodott.

- Nincs ez így jól – mondta végül. Minden tekintet felé fordult.

- Hogy érted ezt? – kérdezte az apja.

- Nem lehet mindenki a jobbom. Cowin, te leszel a hadiparancsnok, ha nincs ellenedre. – Az öreg vadász bólintott. – Apám, a helytartó poszt neked kitűnőnek tűnik, nem igaz? – Ernest elégedetten, mosolyogva bólogatott. – Kogler, te pedig személyes testőröm leszel, Fred pedig a tanácsadóm. – Most, hogy mindent ilyen jól kitervelt eszébe jutott egy apró bökkenő. – Hol van Fred?

- A tónál – szólalt meg egy női hang mögülük. Telma volt az. Mióta hallgatózhatott az ajtóban?

- Mit keres ott? – kérdezte Marcus. Egyetlen tó volt a táboron belül. Körbe szép virágokkal és kövekkel elkerítve. Tiszta vizű volt, mégsem onnan merték a vizet, azt meghagyták szép látványosságnak. Maguk közt néha Örömtónak hívták, mert ha valakit bántott valami, mindig oda ment ki, és szerintük éjfélkor lélekgyógyító ereje is van. Éjféltájt valóban mintha fények gyúlnának rajta, a hold ragyogását visszavervén.

- Kiment elmélkedni. Feldúltnak tűnt. Folyton csak azt hajkurászta, hogy Kogler áruló. Mondtam neki, hogy menjen ki az Örömtóhoz, hátha jobb kedvre derül – mondta Telma. – Leápoltam a sebét a vállán. Borzasztóan kellene fájnia, de fel sem szisszent, miközben összevarrtam. Elég kemény fából faraghatták.

- Sokat szenvedett. Mint én – ez utóbbit halkan mondta a fiú, senki nem hallotta meg.

- Fiam, egészen biztos, hogy Fredet kéred fel tanácsadódnak? Nem bízom meg benne teljesen.

- Igen apám, egészen biztos. Furcsa egy férfi, azt meg kell hagyni, de bölcs, rendkívül bölcs és sokat tud Alvetnáról. – Szemeit Koglerre emelte. – Csakúgy, mint te magad is, barátom.

- Bocsássatok meg, hogy megszakítom a tervezést – mondta az asszony az ajtóban. – Nem hallgatózni jöttem ám, hanem egy üzenetet hoztam. Ernest, s te, Marcus menjetek el Donaghby emlékműhez haladéktalanul. Vár rátok ott valaki.

A fiú szótlanul kikecmergett az ágyból, Kogler vállára támaszkodva. Felállt, mellette az apja is. Indultak kifelé a szobából, de Marcus visszaintett, hogy Kogler is menjen vele, segítse őt az úton.

- Csak ti ketten! – szólt Telma és kedvesen becsukta az ajtót Marcus és Ernest után. Ott maradtak a kis szobában hárman: Telma, Cowin és a sötétbőrű Kogler.

- Marcus még gyenge. Segítségre lehet szüksége! – próbált vitatkozni a fekete férfi. Telma azonban kedvesen leintette, majd Cowinhoz fordult.

- Az Erdő Őre kíván beszélni velük.

A fiú és az apja együtt sétáltak a Donaghby emlékmű felé. Egymást támogatták. Hol egyikük lett rosszul, hol másikjuk. Legtöbbször Marcusnak volt szüksége apja támaszára. Az ifjú királynak lelki és testi sebek armadájával kellett megküzdenie.

Miközben haladtak előre Marcust csak egyetlen gondolat érdekelte. Vajon ki lehet az? Dalton? Igen, biztos ő az. Nem érdekel, hogy azt mondták, a Birodalomban van. Ő lesz az. Biztos vagyok benne. Vagy mégsem? Tanakodott magában.

- Szerinted ki akar látni minket, fiam? – kérdezte Ernest, mintegy válaszként az ő elmélkedésére.

- Nem is tudom. Talán Dalton – mondta több magabiztossággal, mint gondolta.

- Jó lenne találkozni vele. Bocsánatot kell kérnem a viselkedésemért.

A rövid beszélgetésük abba is maradt. Járták továbbra is a fűtől benőtt régi ösvényt. Donaghby halála után naponta jártak ki az emberek az emlékműhez, de mostanra a király már csak egy emlék, senki sem jár ki hozzá. A moha a fákon már elterjedt, egészen elhagyatott lett az erdő ezen része. Hemzsegtek a kis állatok is a fűben. Nyulak ugráltak, egerek szaladgáltak.

Ketten próbálták leküzdeni az erdőt, de már sok-sok éve nem járt erre senki, a természet ismét meghódította a területét. Csaknem átláthatatlan bokrok állták a két legyengült vadász útját.

Mire nehezen kivergődtek a sűrű növények mögül, s megpillantották a moha lepte, töredezett szobrot, ami a királyt ábrázolta, már nagyon fáradtak voltak. Még most is megcsodálták az emlékművet. A király szakálla és hosszú haja ki volt faragva a kőből, csakúgy, mint fiatalos szeme, mosolyra görbülő szája, erős karja és magabiztos kiállása. Tökéletes mása volt az egykori királynak.

A szobor előtt egy farkas állt. Mindketten őt nézték. Hirtelen színes köd vette körül a farkast, s lassan emberi alakká vált. Hosszú szakálla, haja és szemöldöke volt. Egy druida állt előttük, nem más, mint Remus, az Erdő Őre.

A két – immáron Marcus is – férfi megszeppenve állt tátott szájjal, s csodálkozott. Sosem képzelték volna, hogy egy farkas emberré változzon. Remus azonban csak mosolygott rájuk, azzal a bölcs, kedves mosolyával. Közelebb sétált feléjük a puha pázsiton.

- Látom eljöttetek. Örülök – mondta mély, velejéig hatoló hangján. Felvonta bozontos, bagolyéhoz hasonló szemöldökét és megvizsgálta Marcus arcát. – Á, látszik, hogy megjártad Alvetnát. Az arcodról le lehet olvasni a fájdalmat, amit, ha nem tévedek, még mindig érzel. Nem a seb fáj, hanem az emlékek. Nincs igazam, ifjú király?

Marcus csak bólintani tudott, hang nem jött ki a száján. Megkönnyebbülve látta, hogy apja is hasonlóan reagál, de neki a szája mozgott ugyan, mégsem beszélt.

- Jó döntéseket hoztál, míg odavoltál. Mindössze egyetlen apró hibát vétettél. Hogy apró e, vagy hatalmas azt sajnos én sem tudom.

- Hogy érted ezt? Milyen apró hibát? – kérdezte Marcus, akinek hirtelen mindenféle gondolatok rohamozták az agyát. – Csak nem Koglerre gondolsz? És ki vagy te, mielőtt többet beszélnénk. Egyértelműen valamilyen mágus vagy, de mégis ki a csuda?

- Ó – dünnyögte a druida. – Nem, nem Koglerre gondolok. Az ő szíve tele van jósággal. Az apró hiba, akire gondoltam az Fred. Nem látok bele, fogalmam sincs miért, de ő valahogy ellenáll nekem. Pedig nincs élő ember, akibe ne látnék bele.

- Ki vagy te? – kérdezte több indulattal a hangjában, mint szándékában állt.

- Remus vagyok, az utolsó druida. Más néven én vagyok az Erdő Őre. Így talán már hallottál rólam, ifjú király.

Marcus csalódottnak tűnt, de igyekezett elrejteni érzéseit. A druida azonban rögtön észrevette rajta szomorkodását. Közelebb lépett hozzá és – feltűnően erős – kezét ráhelyezte a vállára.

- Mi a gond gyermekem? – kérdezte kedvesen. – Tán nem rám számítottál?

- Nem – dünnyögte. – Azt hittem, hogy Dalton jött vissza. Beszélni akarok vele.

- Dalton nincs itt, messze jár, a Birodalomban. Mit akartál tőle kérdezni? – Sárgás farkasszemei belefúrták magukat a fiú lelkébe. Érezte, hogy a druida belelát és tudja a szándékait, talán azelőtt is, hogy ő maga tudhatná.

- Sikerült levadásznia a Bogrot? A táborban sehol sem láttam a fejét, pedig igazán ki kéne rakni trófeaként – kérdezte, nem tagadva büszkeségét. Ha Dalton él, s a Birodalomban van, az csakis azt jelentheti, hogy túlélte a vadászatot, azaz sikerrel járt. Ő legalábbis így gondolkodott.

- Nem. Nem sikerült neki – mondta az apja.

- Akkor… - nehezére esett kimondani a rettegett szavakat. – menekülnie kell előle? A Bogro most még dühösebb lett?

Remus hirtelen eszeveszett hahotázásba kezdett. Mély nevetésétől remegtek a fák ágai. Ernest is csatlakozott a nevetgéléséhez. Marcus rendkívül rosszul érezte magát. Nem tudta elképzelni, hogy mi lehet olyan vicces, abban, hogy a barátja menekülni kényszerül és egy szörny még jobban sanyargatja a népet.

A vén druida szeméből könnycseppek potyogtak a nevetéstől. Letörölte vaskos karjával – amin karvédőként valamilyen barna bunda volt – és komolyra fordította az arcát.

- Nem menekül ő, hacsak nem sértette meg Zeynt – mondta Remus még mindig mosolyogva.

- Zeyn? – kérdezett vissza értetlenül a fiú.

- Engedd meg, hogy az elejétől kezdjem – a druida leült egy fatörzsre, ami – Marcus megesküdne rá – egy pillanattal ezelőtt még nem volt ott. – Miután különváltatok Dalton folytatta a vadászatot… - mindent elmesélt neki az elejétől a végéig.

***

Mindenki részt vett a ceremónián. A legkisebbektől a legidősebbig mindenki ott volt, s tátott szájjal nézte. Nem csoda, nem mindennap láthat az ember egy koronázást. Az idősek közül is csak kevesen vehettek részt Donaghby megkoronázásán, a fiatalok pedig csak képekről ismerhették.

Nagy ünnepet rendeztek az erdőlakók éjfélkor, mikor rendszerint már mindenki nyugovóra tért, most mégis fényáradatok cikáztak körbe-körbe a fák ágain, a törzsein és bárhol, ahol helyet tudtak szorítani egy-egy fáklyának. A szentjánosbogarak is mind előjöttek, s vidáman röpködtek Remus, a druida parancsaira.

Álmos ásítások sora hallatszott a gyermekek felől. Nem azért, mert unták volna, hanem mert ilyenkor már rég ágyban lenne a helyük. Marcus mégis ragaszkodott hozzá, hogy éjfélkor történjék a koronázása, nem pedig napközben.

A pódium közepén Marcus állt. Megborotválkozva, s rövid haja is megfésülve. Előtte Telma és Ernest, mellette Kogler és Fred álltak. Cowin valamivel távolabb állt tőle, de ő sem maradhatott le a kimagasított részről. Az Erdőlakók Törvénykönyve kimondja, hogy a gyógyító, vagy jelen esetben a gyógyító asszonynak kell megkoronáznia a királyt. Ernest esetében ez más volt. Ő is Telmától kapta a címét, meg az uralkodói engedélyt, de koronát ő nem kapott. Donaghby emlékművénél őrizték ez idáig, keseregve, hogy sosem tér már vissza a királyuk.

Az egyszerű, bronz koronát egy vörös párnán tartotta a gyógyító asszony, s várt míg a közönség örömujjongása alábbhagy. Mire a gyermekek is kiordították magukat ismét csönd borult a táborra. Telma megköszörülte a torkát és intett Marcusnak, hogy térdeljen le. A fiú engedelmeskedett. Mellette Kogler és Fred vigyázban álltak, csakúgy, mint az apja is előtte. Szemüket a térdeplő fiúra meresztették.

- Te, Marcus az Erdőlakók országából, Ernest főnök fia, Donaghby vérrokona, aki megjártad Alvetnát, fogoly voltál a Fekete Medve törzsben, megölted a törzsfő fiát, s elmenekültél pár rabtársaddal együtt életedet kockáztatva: méltónak bizonyultál az egy és igaz koronára. Az erdőlakók óidők óta ezt a koronát hordják, Donaghby királlyal bezárólag, aki tragikus módon utód nélkül halt meg. De most mégis, kiderült, hogy benned az ő vére folyik. Hősi tetteid is ezt jelzik. Elfogadod hát, Marcus, a koronát és ezentúl az erdőlakók királya leszel, más néven Marcus Király?

A fiú egy gombócot érzett a torkában. Felesleges lett volna megpróbálnia beszélni, tudta, hogy úgy sem tudna. Elkezdte járatni a szemét körkörösen, mígnem megpillantotta a druida távoli alakját, amint egy fának dőlve, mindenkitől elkülönülve áll. Az ajkai pár szót suttogtak, amit ő úgy hallott, mintha mellette mondanák.

- Majd én megsegítelek – hallotta a mély hangot a fejében.

Bátorságot gyűjtött, összeszorította fogát, felhajtotta a fejét és amilyen méltósággal, s dicsőséggel csak tudta, elmondta a szavakat.

- Elfogadom a koronát. Hívjanak ezentúl Marcus Királynak! Én leszek az, aki segít átvészelni a háborút, és mindhalálig kiállok a népemért!

Telma a fejére tette a koronát. A fiú úgy nézett ki, mint a királyok a mesében. Tekintélyparancsoló kiállása az egész népet térdre kényszerítette. Mind meghajoltak, még a gyermekek is és csöndben tisztelegtek újdonsült királyuk előtt.

- Apámat helytartónak nevezem ki, így továbbra is uralkodni fog! Öreg Cowin elnyerte a hadiparancsnok címet. A sereg mostantól az ő szavára hallgat. Személyes testőröm lesz drága barátom, aki segített kijutni Alvetnából, Kogler a fekete ember. Másik fogolytársam, és bátran kijelentem, hogy barátom, szintén Alvetnából: Fred legyen a tanácsadóm!

Ezek voltak az első rendelkezései. A nép leborult előtte és büszkén állíthatta, hogy ismét királyuk van. Méghozzá milyen dicsőséges!