Zeyn Dorg

Ki az a Zeyn Dorg? Hogy került ide ez a férfi? Ilyen gondolatok ezrei özönlöttek Dalton fejében. Szóhoz sem jutott. Csak állt és csodálkozott. A szörny és a furcsán kinéző férfi előtte álltak.

- Tán meglep az emberi formám, Dalton? – kérdezte a férfi. Dalton próbált valamit kinyögni, de száraz torka csak hörgést hallatott.

- Ki vagy te? – kérdezte végül vékonyabb hanggal, mint ahogyan szerette volna.

- Remus vagyok, druida – válaszolt. – Mindent elmondunk neked, de kérlek, légy türelemmel. Zeyn, elvinnéd vendégemet a lakosztályomba? – kérdezte a szörny felé fordulva.

- Zeyn? – kérdezett vissza Dalton.

- Mindent a maga idejében – mondta a druida. Dalton még kérdezősködni akart, de a Bogro lehajtotta elé az erős nyakát, lábai alá nyomta, majd gyorsan felhúzta. Akarata ellenére is felpattant a szörny pikkelyes nyakába, két tüske közé. A szörny elkezdett szaladni. A fiú kétségbeesve kapaszkodott az előtte lévő tüskébe, nehogy leessen, s kitörje a nyakát ilyen sebesség mellett.

Átfutottak a romos városon. Töredezett kőoszlopok, moha lepte falak, s szenesre égett házak mellett. Volt egy kis forrás is a semmi közepén bántatlanul, mintha a rég dúlt háború nem érintette volna a tavacskát.

Végül elérkeztek a palota bejáratáig. Hatalmas kapu tornyosult előttük. A palotának két kaputornya volt, mindkettő felért a ragyogó pontokig, a hegy tetejében. Meg-megcsillantak a márvány falak, amint rájuk villant a fény. Az ajtóba mindenféle sárkánymintákat – legfőképp csak szárnyat és fejet - faragtak.

A kapu nyikorogva nyílt ki saját magától, mintha tudná, hogy közeledik valaki. Beléptek rajta. Daltont már a hegy belsejében kialakított város is lenyűgözte, de a palota valami mesés volt. Körben magasba nyúló csigalépcsők vezettek a tornyok tetejéig. Nemes lovagokról és mindenféle színben ékeskedő sárkányokról készült portrék díszítették a kör alakú előcsarnokot. A lovagok képein fényes, ezüstös páncél ragyogott a Sárkánycímerrel a mellkasukon. A címer egy sárkányfejet ábrázolt egy pajzson. Mindezt közrefogta egy tüskés fonál. Gyönyörű volt.

- Megjöttünk – mondta a Bogro. Dalton lekecmergett a szárnytalan sárkányról, s a terem közepére állt. Felnézett s ott is egy ragyogó látvány fogadta. Ékkövek csillogtak minden színben szabályos köröket alkotva.

- Látom tetszik – lépett elő Remus az egyik oszlop mögül.

- Te meg… - elcsuklott a hangja – hogy kerültél ide? – kérdezte végül Dalton észhez térve a csodálkozásból.

- Repültem – mondta Remus. Olyan meggyőződéssel mondta, mintha ez teljesen egyértelmű lenne. Dalton meg sem kockáztatta, hogy megkérdezze. Szerencséjére kíváncsiságára választ kapott. – Druida vagyok, már mondtam. A természet erejéből merítek, s képes vagyok varázsolni. Emellett át tudok változni állatokká is. A Régi idők alakváltói képesek voltak bármilyen állat alakját felvenni, de én csak farkassá, és bagollyá.

- A Régi idők? – kérdezte Dalton. – De hát az már egy évezrede volt, a könyveink szerint.

- Pontosabban ezer és háromszáz éve. Én már akkor is éltem. – Látta, hogy a fiú ajkán újabb kérdés fogalmazódik meg, de beléfojtotta a szót. – Az Erdő Őreként is ismernek. Régesrég itt élek már, mielőtt független országgá lettetek, én már itt voltam.

- Hogy hívnak? – kérdezte, de sejtette a választ.

- Remusnak. Mit gondolsz, magad találtad ki nekem ezt a nevet? Ugyan már! S tán neked van ilyen regenerálódó képességet, hogy pár nap alatt begyógyult a szilánkosra tört kezed? Én voltam. Én gyógyítottalak meg. Mi több én sarkalltalak a vadászatra is.

- A Bogro ellen?

- Igen. Vagyis nem. A neve nem Bogro, de már mondta neked. Nem igaz, Zeyn? – Hangosan felmordult, de nem beszélt volna emberi szavakkal. – Ne légy ilyen vele, Zeyn. Tudnia kell mindent. Gyerünk, mesélj neki.

- Mi? Miért nekem?

- Mert kiválasztott vagy. Háború fog kibontakozni, s neked kell legyőzni Alvetna romlott népét. Pontosabban egy embert, aki az egész háború fölött áll. Alvetna igazi uralkodóját, Griloha sámánt.

- Úgy tudtam, hogy a Fekete Medve törzsfője uralkodik Alvetna felett.

- Muhklawra gondolsz? Nos, nem. Ő csak egy báb, Griloha számára. Az öreg sámán ismeri az igazi mágiát, ami oly rég eltűnt már Gorliáról. Rábukkant egy ősi könyvre, és hatalomra tör. Segítened kell a háborúban, a Birodalomnak kell győznie. A könyvnek pusztulnia kell.

Remus tett pár lépést hátra, majd elindult az ablak felé. Kinézett a levegőre és hangosat sóhajtott. – Zeyn, mondj el neki mindent. Én megmozgatom a végtagjaimat. – Sűrű, lilás köd vette körül a druidát. Mikor a köd kitisztult a férfi helyén egy bagoly volt. Egyedül a füle, meg az éles, ragyogó szeme hasonlított a druidára. A madár kiröppent az ablakon, majd a hegy gyomrából is, s elkezdett körözni az éjszakai égbolton. Az erdőlakók tábora felé röpült szélsebesen.

- Bogro… vagyis Zeyn – javította ki magát Dalton, aki egy lépést sem tett az előtér közepétől. – Miért hívnak Bogronak?

- Hosszú éjszaka lesz a mai – dünnyögte a szörny az orra alatt. – Ez egy gúnynév – mondta, immáron már Daltonhoz beszélve. – Brogh Dorg rövidítése. Nem ismerem a régi, sárkány nyelvet, de Remus megtanított a szavak jelentésére. A te időd szerint öreg vagyok már, de egy sárkány számára épp, hogy a felnőtt kort elértem.

- Tehát sárkány vagy? Igaz a legenda, hogy megöltél itt mindenkit? – érdeklődött Dalton. Zeyn közelugrott hozzá és hangosan rámordult, kivillantva ökölméretű fogait.

- NEM! – harsogta. – Egy lovag kezdte a mészárlást, és az ő társa, egy fekete sárkány. A lovag és a sárkánya neve az én titkom marad. Nem mondom ki annak a kettőnek többé a nevét! – Dalton érezte, hogy a sárkány egyre dühösebb lesz. – A fekete sárkány rám támadt, mikor kihallgattam, hogy meg akarják mérgezni a rendet. – elhallgatott -  Bocsáss meg, a közepére szaladtam a történetnek. Hadd kezdjem a legelején

Szárnytalanul születtem erre a világra, de más testi erőm pótolta a hiányosságomat. Gyorsabban fejlődtem társaimnál, s erősebb voltam náluk, de repülni és tüzet okádni nem tudtam. A nevem Zeyn. Zeyn Dorg, a dorg sárkányt jelent a régi nyelvünkön. A rend egyik sárkányának, de még lovagjának sem kellettem. Remus fogadott a szárnya alá, aki szintén a rend tagja volt. Az alapítók között élt, de nem volt beleszólása a lovagok dolgába, se a sárkányokéba. Erős lettem, de a fajtársaim nem fogadtak el. Ekkor hallottam meg az összeesküvést, és ekkor vetette rám magát a fekete sárkány. Megöltem. Az az ostoba próbált tüzet fújni rám, de erős pikkelyeim, s Remus mágiája, amin felnőttem megakadályozta a tűz forró nyelvét. A lovag kiáltozni kezdett. „Elszabadult a korcs sárkány! Brogh Dorg megölte a sárkányom!” Igen, a brogh korcsot jelent – mondta, mikor látta, hogy Dalton egy kérdést próbál megfogalmazni. – Ekkor kezdődött a mészárlás. Az egyik lovag mellém állt, és megölt egy másik sárkányt, amikor az lesből akart megölni engem. Ezután a két faj gyilkolni kezdte egymást. A sárkányok a túlerővel szemben visszahúzódtak a hegyeikbe, de engem itt hagytak. Az emberek szemében, és a sárkányok szemében is korcs vagyok. Brogh Dorg vagyok, a Bogro. Remus ismét a szárnyai alá kapott, és vele éltem sokáig, senkit sem zavarván. Mígnem egy nap elkezdett utasítgatni, hogy támadjak a táborotokra, de semmit ne bántsak, csak a figyelmeteket keltsem fel. A küldetésem sikerrel járt, mivel te itt vagy, Dalton.

Daltonnak szüksége volt pár percre, míg feldolgozza a hallottakat. Levegőt is elfelejtett venni, miközben tátott szájjal hallgatta a történetet. Mélyet lélegzett és erőt vett magán.

- Nem értem, hogy nekem mit kellene tennem – mondta végül. Teljesen összezavarodott. A sárkányok és emberek közti háborút a Bogro indította ki. Eddig legalábbis így hitte, de most már nem tudja mi az igazság. A Régi idők könyvéről sem hallott még sosem. – Marcusnak igaza volt, és Alvetnában tényleg mágia folyik? – gondolkodott hangosan.

- Mit mondasz? – kérdezte Zeyn.

- Semmit, csak hangosan gondolkoztam. – Pár pillanatra elhallgatott. – Tehát jól értem, hogy nekem kéne megölnöm a sámánt?

- Nem. Megölne, a puszta akaratával – válaszolt Zeyn. – Neked az embereket kell összefognod a háborúban. A birodalmiak közül sem támogatja a harcot minden báró. A te feladatod rábeszélni őket. Ha Alvetna nyer, akkor a sámán megszerzi a másik könyvet is, és az egész világ fölött uralkodni fog.

- Megszerzem a másik könyvet. Az nem lenne elég?

- NEM! – üvöltötte a sárkány. – Nem figyeltél mindezidáig?  A könyvnek sötét hatalma van. Velejéig romlott. Aki kinyitja, megfertőzi őt a gonosz. Titokban kell tartani!

A beszélgetésük abba is maradt, mikor Remus visszatért, s ismét emberi alakot vett fel. Utasította Daltont, hogy térjen be az emeleti szobába. A fiú vonakodva bár, de elindult a lépcsőn. Ám túlzottan kíváncsi volt, ezért visszafordult hallgatózni. Annyi esze és tapasztalata már volt, hogy nem a fal mögé bújt be, hanem ügyesen egy oszlophoz settenkedett, mikor senki nem figyelte. Az oszlop mellett romok is voltak, bizonyára a régi harc maradványaiként. Azt a búvóhelyet szemelte ki magának, ha elkezdenének gyanakodni rá.

Nekidőlt a hideg márványnak, s hallgatózott. Remus és Zeyn eddig egy szót sem szóltak. Várták, amíg Dalton felér a szobájába.

A fiú valami mozgolódásra lett figyelmes. Remus tett pár lépést, mintha ideges lenne, s fel-alá sétálgatna.

- Nos, drága barátom – kezdte a druida – mi a véleményed a fiúról?

- Nem szívesen mondom, de tehetséges – mondta Zeyn a maga mély és sejtelmes hangján. – Sikerült bekeríteniük, és még a combomat is megsebesítette. De fiatal, túl fiatal. Nem adhatjuk a kezébe Gorlia sorsát.

- Jó előérzetem van vele kapcsolatban. Átment a próbán is.

- Melyiken? Amikor sebesült farkasnak adod ki magad? Segített tán?

- Amit tett, olyannal még sosem találkoztam hosszú életem során. Bekötötte a lábamat, ráadásul még vadászott is. A szíve jó. A karja erős. Remek vezér lesz belőle, csak szüksége van egy olyan társra, mint te vagy, Zeyn.

A sárkányszerű lény mérgében felmordult, körbe-körbe járkált. Szemei tüzet lövelltek, úgy nézte a druidát.

- Nem fogom dajkálni! – harsogta.

- Ó, nem is úgy értettem. Engedd, hogy a lovasod legyen, te pedig az ő…

- Hátasa? Ezt akartad mondani?

- Ne vágj a szavamba! – förmedt rá a druida. Hangja olyannyira tekintélyparancsoló volt, hogy még Dalton is megijedt tőle. Szíve gyorsabban kezdett el verni, a menekülésen gondolkozott. – A mestere legyél. Igaz, hogy ő csak egy kölyök, de rengeteg múlik rajta. Nem hinnének neki a bárók, ha nincs mellette egy ilyen ismert lény, mint te vagy.

- Nem! – utasította vissza egyértelműen a druidát. – Igazuk volt az embereknek, és a sárkányoknak is. Én csak egy korcs vagyok. Nem mutogatom magam elrettentésképpen!

Remus közelebb lépett hozzá, s rátette kezét az elkeseredett sárkány fejére. Csillogó tekintete beleásta magát a belsejébe. – Mi változtatná meg a véleményed? Ha megmented Gorliát, többé senki nem fog korcsnak hívni. Ez sem elég még?

- Nem. – Elkapta a fejét a druida mellől, s az ajtó felé indult nagy, öles lépteivel megremegtetve a márványozott padlót. – Ha a kölyök meggyőz valamivel, akkor elvállalom. Akkor, de csakis akkor: segítek neki.

Ebben a pillanatban egy kés szelte át a levegőt. Pörögve hasított végig a szobán, majd beleállt Zeyn mellett az ajtóba. A sárkányszerű lény egy pillanat alatt felpattant, és kereste a fegyver eldobóját. Dalton pördült ki az oszlop mögül.

- Állok elébe! – kiáltotta. Még Remust is meglepte Dalton feltűnése. Azt hitte, hogy a szobájában van. Ami pedig még inkább meglepte, az a bátorsága, hogy kiáll Zeyn megmérettetésének.

- Elismerem megleptél, kölyök – mondta Zeyn, visszafordulva az ajtóból tettetett nyugodtsággal – de ennél több kell ahhoz, hogy meggyőzz. Küzdjünk meg. Holnap, mikor már kint is delet jár a nap.

- ZEYN! – kiáltott rá a druida. Sugárzott belőle a méreg. Nem számított rá, hogy Zeyn ellenkezik majd vele, de jobban belegondolva gondolhatott volna erre is.

- Rendben van. Kiállok ellened holnap, délben. – Dalton hangja telis tele volt elhatározottsággal. Zeyn mit sem mondott, helyette kiszaladt a palotából, és ki egész Laghrok hegységből is.

- Bátor dolgot tettél, Dalton – mondta Remus. – De vajon nem volt-e értelmetlen?

- Bele fáradtam már az értelem keresésébe. Egy órával ezelőtt még farkasként sétáltál mellettem. Nem értem ezt a világot, de rájöttem, hogy nem is kell megértenem. A sorsomat kell betöltenem, s ha azt mondod az a sorsom, hogy ezt a háborút győzelemre segítsem, akkor megteszem.

- Úgy beszél, mint egy nagy harcos – mondta Remus az orra alatt, széles mosollyal az arcán. – Gyere fiam, ellátlak felszereléssel. Szükséged lesz rá. – Dalton hálásan bólintott. – Írni írsz még? – kérdezte a druida.

- Nem. Hoztam el otthonról papírt, de sosem jutott rá időm, hogy írjak is.

- Írj. Ha pár perced is van, írj, drága fiam. A hátralévő nemzedéknek tedd meg, ne magadnak. Mégis hogy fogják a történészek elmesélni a hősi énekedet, ha nem tudják mit tettél?

- Ebből sirató ének lesz – mondta Dalton keserűen. Közben követte a druidát, amint látványosabbnál látványosabb folyosókon sétál. Egyedül ő biztosan eltévedt volna.

- Ugyan! – horkant fel – Te csak írj, majd a sors eldönti a többit. Adok neked egy üres könyvet, ígérd meg, hogy kitöltöd fekete betűkkel az egészet!

- Megígérem – mondta, s mosoly szökkent az arcára. Már megértette, hogy miért Remus az erdő védelmezője. Ugyanolyan nyugodt, és friss, mint az erdő és bölcsebb is mindenkinél. – Áruld el, hányszor látott már téged ember?

- Emberi formámban? Donaghby látott utoljára. Ne vesződj a múlttal, Dalton, neked a jövő miatt kell aggódnod. – Ez a mondata kicsit sem nyugtatta meg a fiút, hanem csak még idegesebbé tette. Bánata azonban elmúlt, mikor Remus kitárt egy kamrát előtte. Vaskapu volt, a legsivárabb az egész palotában, de a szoba, ahova nyílt csodás volt.

Kardok, pajzsok, lándzsák, buzogányok és páncélingek ragyogták be a fényes szobán. Egy kis világító pamacs itt is volt. Az acélon megcsillanva ezernyi helyről világított. Daltonnak meg kellett törölnie a szemét, mert pár pillanatra megvakult a rengeteg fénytől.

- Mondanám, hogy válassz kedvedre, de még a végén egy csillogó páncélt választanál. Ne feledd, te nem vagy lovag, ezért is választok neked én páncélt. Várj meg itt! – A druida pár perc múlva visszajött, kezében egy ládikával. Letette a fiú elé. Mormolt pár szót, de Dalton nem hallotta rendesen, és amúgy sem értené. A láda zárja felpattant. Benne összehajtogatva állt egy vörös mellvért, ugyanilyen színű lábvért, kesztyű, és minden ami egy páncélhoz szükséges, a sisak kivételével. Mindegyikbe bele volt égetve egy Sárkánycímer. – Sárkánybőr – mutatta a fiúnak.

Miután Dalton megcsodálta a vértet, még két látnivaló hátra volt. A druida előhúzott övében lógó kardhüvelyből egy kétélű kardot és átnyújtotta Daltonnak. A kard nem volt nagy, épphogy akkora volt, mint az ő kardja. Keresztvasa rövid volt, nem olyan, mint a lovagoké. A markolatgomb ellenben nagy volt, s benne egy sárkányszemre kifaragott ékkő volt. Csakúgy, mint a vért, a kristály is vörös színben pompázott, közepén éjfeketén egy hüllő(sárkány) szembogara. Könnyű volt, tán még az ő íves kardjuknál is könnyebb. Próbaképpen megsuhogtatta párszor. Tökéletes volt az elosztása, és a kezébe is éppen bele illett.

- Ez egy egykezes kard, tessék a mellé illő tőr. – A tőr párja volt a kardnak. Megmondhatatlanul hasonlított rá, épp csak kisebb volt. Mindkettő ragyogott, mindkettőt ugyanabból az acélból kovácsolták. – Mielőtt elfelejtem, vedd át ezt az íjat is. – Leemelte a hátára akasztott íjat. A fa egészen fekete volt, Dalton még sosem látott ehhez hasonlót. – A Régi idők fájából, musran fából készült. Sosem törik el, és messzebbre hord bármelyik mostani íjnál.

Dalton szóhoz sem jutott a csodálkozástól. Épp meg akarta köszönni az ajándékokat, amikor Remus még egy csuklyás köpenyet is a kezébe nyomott. A köpeny tökéletesen egyezett a márványfal színével.

- Ez egy kaméleon köpeny. A sárkányok készítették, még a régi idők mágusainak. Bármibe beletudsz vele olvadni, legyen az fal, fa, vagy bármi más, amit eltudsz képzelni. Természetesen, ha nem akarod, hogy felfigyeljenek rá, akkor az akaratoddal egyszerű barnára változtathatod a színét.

Felpróbálta. Meleg volt, és kényelmes. Csak egy pillanatra gondolt rá, hogy legyen barna és a csodás márvány szín egy szempillantás alatt átváltozott unalmas barna színné.

- Na, most menj, és térj be a szobádba. Kövesd a fénypamacsot. – A fegyverteremből kiröppent a sárgás fénygolyó és remegni kezdett a fiú előtt.

- Köszönöm – mondta, mikor végre kijött valami a száján. Visszatette a vértet a ládába, mellé a tőrt. A kardot az övére csatolta hüvelyestül, amit szintén a druidától kapott. Köpenyét a vállára csapta, ahogy íját is. Épp indult volna a fénypamacs után, mikor Remus utána szólt.

- Ne köszönd. Még nem tettem érted semmit.