I

Faintlance, a halott város.Már csak a varjak járnak ide és azok a szerencsétlenek, akik úgy hiszik, bármit elérhetnek ezen az átkozott helyen.Edgar egyike ezeknek a szerencsétleneknek.Ő szintén átkozta a balszerencséjét, miközben a kastély felé sétált a szakadó esőben.Szikár ember, aki fiatal korához képest láthatóan megviselt az élet.A környéken már minden házból elköltöztek az emberek vagy elüldözte őket valami rettenet, ami miatt még a holmijaikat sem tudták összepakolni.Az egyetlen élettel teli hely a kastély volt, melyet már csak  a helytartó lakott az erőd őreivel és a személyzettel.Edgar séta közben bámulta maga előtt a földet.Nem kézzel foghatót keresett ott, hanem a bátorságát próbálta összeszedni, mielőtt odaér a robosztus erőd kapuihoz és bebocsájtást nyer falai mögé.A vihar egyre csak közeledett.Szerencséje van, hogy csak egy kis eső kapta el, mielőtt ideért - gondolta magában.

Mikor odaért, a kapuban két tagbaszakadt őr állt meg előtte.

„Mi szándékból érkeztél, vándor?” - kérdezte az egyik.

„.Aranath helytartónak hoztam fontos üzenetet. – válaszolta Edgar.

Az őr felismerni vélte az ifjút és félre állt az útból.Intett a másiknak, hogy tovább engedhetik a hírnököt.

Edgar lehúzta fejéről a fekete csuklyát és elindult befelé.Mielőtt akár egy métert is tehetett volna, az őr utánaszólt.

„Isten irgalmazzon, kölyök.”

Edgar csak átnézett a válla fölött, hogy lássa az aggódó arckifejezést, azután ment is tovább szó nélkül.

A kastély belül még vészjóslóbb volt, mint ahogyan Edgar kívülről látta, de ez sem tántorította el céljától.A megvilágítás igen gyér és berendezési tárgyaknak is alig akad nyoma.Egyelőre egy őrt sem látott a csarnokban, azonban egy fiatal, vékony szolgálólány lépett elébe, mielőtt körbenézhetett volna.

„Üdvözlet ifiúr.Milyen nevet jelenthetek a helytartónak?”

„Edgar.” – felelte nemes egyszerűséggel.

Látszólag nem volt megelégedve a válasszal a lány, de némi habozás után elindult az emeletre, amikor látta, hogy a fiatalember ennél nem lesz készségesebb.Miután eltűnt a folyosón a szolgáló, Edgar úgy gondolta, jobb lesz, ha a kis idejét, amíg várakozik, melegedéssel tölti.Így is tett.Lassan odalépett a kandallóhoz, amely látszólag nem is olyan rég lett begyújtva.Átdörzsölte végtagjait, ami olyan érzés volt számára, mintha újra élne.Hosszú utat tett meg ezért az egy emberért – gondolkozott el.Beletúrt ébenfekete hajába és nagyot sóhajtott.

„Végre kifújhatom magam mielőtt...”

Mihelyt a monológja végére ért volna, már meg is jelent újból a lány.

„Kérem jöjjön velem.”

Edgar még egy utolsó mély pillantást vetett a lángokra mielőtt elindult.Fontos dologra készül.

A lány hangja és az amit mondott, idegessé tette.Lassan haladtak a lépcsőn, utána pedig a folyosón, egyenesen a helytartó lakosztályához.

„Hol vannak az őrök?” – törte meg a csendet a fiatalember.

„A helytartó kérése volt, hogy az őrökre nincs szükség a kastélyban.Ehelyett kiparancsolta őket a bástyákra és a falakra.

Mielőtt bármit is reagálhatott volna rá, már az ajtó előtt álltak.A lány kinyitotta és beléptek rajta mindketten.Aranath háttal állt nekik, az ablakon keresztül fürkészte a viharos eget.Edgar minden izma megfeszült.A lány a helytartó felé nézett.

„Uram, hozhatok valamit inni?”

„Nem, köszönöm.De a vendég biztosan kérne valamit ekkora út megtétele után.” – válaszolta a helytartó.

A szolgáló most Edgar felé nézett.Hirtelen ellazította az izmai és megfogta a lány vállát, jelezve kedvességét.

„Köszönöm, nem kérek semmit.Viszont a kapuőrök biztosan meginnának egy teát.”

A lány bólintott és elviharzott, becsukva maga mögött az ajtót.

Hosszú, percekig tartó csend következett.Edgar minden izma ismét megfeszült és várt.Habár nem látta, de érezte, hogy a helytartó mosolyog magában.Hatalmasat zendült az ég, miután néhány villám látszott elcikázni az ablakból.

„Jobb idebent, nem igaz?” – szólalt meg hirtelen a kastélyúr.

„Ami azt illeti, szívesebben lennék most odakint, mint ebben a siralomházban.” – vágta rá az ifjonc csípősen.

A férfi megfordult, hogy elkapja Edgar tekintetét.Korához képest magas, izmos férfi volt.Kopaszodó fejét nem takarta, annak ellenére, hogy a nemeseknél ez szokás volt.Ritka őszes haján megcsillanni látszott a villámok fénye, amikor dördült egyet.Ahogyan az ifjú vándor is sejtette, a férfi végig mosolygott.

„Foglalj helyet, kérlek.” – hangzott el a helytartó szájából.

„Ha lehet inkább állnék.Nem leszek sokáig.”

Aranath leült a díszes juharfából készült faragott mintás székébe és hátradőlt.

„Én azért leülnék, ha ez nem zavar téged.” – folytatta.

Edgar közelebb lépett néhány lépést, hogy ne kelljen hangosabban beszélnie.Nem szerette volna, ha bárki is meghallja őket.

„Hol van?” – kérdezte a vándor.

„Kicsoda?” – kontrázott rá a férfi.

Edgar még egyet lépett előre.Egyre feszültebb volt az arckifejezése.

„Óh, a lány.” – eszmélt fel Aranath. – „Már nincs itt.Biztonságba helyeztem.”

„Hol van?!” – kiáltotta el magát Edgar.Elfelejtette, hogy azért lépett közelebb, hogy ne hallják meg kintről a beszélgetést, akárki is jár erre. – „Ha baja esik, megöllek.”

A helytartó átkulcsolta karjait.

„Hiszen már halott vagyok.Nem tudsz megölni.”

„A vérivók sem halhatatlanok.Ha átdöföm a szíved, elpusztulsz, mint bárki más.” – folytatta Edgar.

„Igaz, - válaszolt Aranath – de azt nem fogom hagyni, kölyök.”

Amint befejezte mondatát, a helytartó hihetetlen erővel elrugta magától az előtte lévő asztalt, pont Edgar irányába, aki éppen csak el tudott ugrani a meglepetésszerű támadás elől.Az asztalt csak a csukott ajtó állította meg, azonban az is majdnem kiszakadt a helyéről.

„Látod már, mekkora erővel rendelkeznek az éjlények? – kérdezte a helytartó – Esélyed sincs ellenem.”

Az ifjú vándor látott már életében néhány vérivót, de sosem tudott eléggé felkészülni a harci taktikájukra.Kétség kívül erősek voltak, de minddel végzett.Rengeteg sebet hordozott már a teste eme küzdelmekből kifolyólag.Legutóbbi párbaja közben a jobb válla annyira megsérült, hogy még most sem tudja úgy használni, mint régen és ez megnehezíti a mostani harcát.Nehéz az ember élete, ha vérivók vadászatára adja a fejét, ezt tudta Edgar is.Azonban most nagyobb a tét, mint eddig.Ő sem tétovázott, mihelyt felpattant, már húzta is elő különleges kardját.Semmiben nem különbözött egy átlagos kardtól, kivéve, hogy vastagabb pengével rendelkezett, többször volt edzve, mint egy normális penge.Ez persze sokkal nehezebbé tette magát a fegyvert, ami nem jelentene gondot az ifjú számára, azonban a válla miatt ebben az esetben kétséges, hogy tudja-e használni rendeltetésszerűen.Emellett díszes rúnák ékesítették a pengét, melyeket papok véstek bele és szenteltek meg.

„Ah, szóval ez az a híres kard.” – lepődött meg Aranath.

„Jól fog mutatni a mellkasodban, te fattyú!” – kiáltott rá Edgar.

Mihelyt előhúzta kardját, késlekedés nélkül rohamozott előre az éjlény felé.Hihetletlen gyorsasággal ott termett Aranath előtt.Edgar meglendítette fegyverét, azonban mégis túl lassúnak bizonyult a támadás.

A vérivó könnyedén elhajolt előle és már támadott is vissza hosszú, éles karmaival.Úgy tűnt, Aranath tisztában volt vele, hogy a vadász válla sérült, ezért oda célzott.Az ifjoncot nem lepte meg az ellenfél reakciója és nem is próbált meg védekezni vagy elugrani.Hagyta, hogy a karmai a válla felé száguldjanak.Éles karistolás hallatszott és egy kiáltás.Azonban a kiáltás nem Edgar-é volt, hanem a támadóé.

„Vállvédő a köpeny alatt?! – harsant fel Aranath – Alábecsültelek, kölyök.”

Mivel már nem volt idő, hogy hátráljon és újra lecsapjon a kardjával, Edgar a másik vállával megpróbálta felöklelni a szörnyeteget.A vállvédője tompa puffanással landolt Aranath mellkasán, aki meglepetten hátrahőkölt az ablak felé.Edgar hirtelen ajtónyílásra lett figyelmes.Hátranézett, hogy megnézze ki lehet az, de ezzel egy nagy hibát követett el.Lankadt figyelmét kihasználva ellenfele ismét támadásba lendült.Mire észbe kapott már késő volt.Azonban érthetetlen oknál fogva nem halálos csapást mért a fiúra.Tenyér éllel a torkára ütött, amitől fuldokolni kezdett.Térdre rogyva egy pillantást vetett az ajtó felé, hogy lássa, miért nem ölte meg őt és ki állt az ajtóban.Egyre homályosodott a látása és a levegőt is nehezen vette.Edgar nem látta tisztán az alakokat, de a sikoltásból azonnal rájött, hogy a szolgálólány volt az.Keservesen próbálta kiáltva felszólítani a lányt, hogy meneküljön, de akkor már késő volt.Egy szó sem tudta elhagyni a száját az ütés miatt, csak a kőpadlót ütötte öklével.Próbált kúszni felé, de lassúnak bizonyult.Aranath már csaknem darabokra tépte szegény lányt, aki már egy hangot sem adott.Edgar egy pillantást vetett az áldozat szemeire.Félelem, kín, halál.Ez volt az utolsó dolog amit még tisztán látott, mielőtt a sötétség fátylat borított a szemeire és eszméletét vesztette.

II

„Ébresztő” – szólt egy hang a sötétben – ”Átkozott egy dolog a létünk, nem igaz?”

Edgar lassan kinyitotta a szemét.Meglepődve fogadta a felismerés, hogy még életben van.

„Nem tudtam, hogy te is éjlény vagy, kölyök.Ez igazán meglepett” – Lassan kirajzolódott Aranath alakja előtte.

Lassan úgy érezte, ismét tud beszélni, de a torkában még enyhe kaparást érzett.Gyorsan a kardjáért nyúlt, de nem akadt rá sehol.

„Ezt keresed?” – kérdezte a helytartó lóbálva előtte Edgar díszes kardját.

A lány holtteste ott hevert mögötte az ajtó küszöbén.A tekintete ráfagyott az arcára.

„Miért?” – szólalt meg Edgar –„Miért hagytál életben?”

„Nem nyílvánvaló?” – tette fel a kérdést Aranath. – „Közülünk való vagy te is.Csatlakozz hozzánk és soha többé nem lesz gondod az emberekkel.”

Edgar feltápászkodott a földről.A válla irdatlanul sajgott.

„Nem vagyok még éjlény teljesen.”

„De ha vért iszol, végleg azzá válsz.” – Aranath magabiztos tekintettel fürkészte a fiút.

„Hol van Elena?” – kérdezte immár nyugodtabb hangnemben.

„Hát legyen...” – sóhajtott fel a szörnyeteg – „Úgysem élsz már sokáig.Miért ne árulhatnám el, hogy ne tudatlanul halj meg?”

Edgar a köpenye alá nyúlt, de nem mozdult, várt valamire.

„A város szélén van egy fogadó.A Fekete Kecske.Éppen az egyik nővérem tartja fogva, Zilar.Sajnálatos a számodra, de a Tanács holnap érkezik a városba és döntenek a lány léte felől.Ha úgy látják jónak, befogadjuk közénk.Ha nem...akkor kár érte...”

A fiú lehunyta a szemét és elmosolyodott.

„Hát te min vígadsz ennyire?” – harsant fel Aranath – „Hiszen könnyen lehet, hogy te és a lány is meghaltok?”

„Köszönöm az útbaigazítást.” –válaszolt Edgar. – „És bocsáss meg, gyermek...”

„Hogy mi?Te kihez beszélsz?” – kérdezte a szörnyeteg.

Edgar előhúzott a köpenyéből egy fekete medált.Félhold alakja volt, semmi különös nem látszott rajta.

Egyetlen dolog azonban mégis feltűnt a helytartónak.Edgar arcára fájdalom ült ki.Gyötrődött, miközben a medált felé emelte.A fiú csukott szemmel, fogcsikorgatva mormolt valami ismeretlen fohászt vagy átkot.Senki ember fia meg nem mondta volna, minek hangzott az a szörnyű kántálás.

„Na jó, elég a játszadozásból.Most meghalsz!” – támadt rá Aranath a fiúra.

Edgar kardját lendítette gazdája felé, azonban nem fejezte be a mozdulatot.Valami meggátolta.

Aranath meglepődve vetett pillantást a mellkasára.Egy tőr hasította át a szivét, valaki hátulról döfte belé.

„Ki...?Hogyan?...” – értetlenkedett a helytartó.

Edgar kinyitotta a szemét és verejtékes homlokán lassan megkönnyebbülés látszott.Lazított a fogásán, amellyel a medált szorította és Aranath szemébe nézett.

„A holtaknak nem szabadna járniuk, de megszegtem a törvényt.Ezért majd vezekelni fogok, de előbb a te átkozott létednek vetek véget.”

Eközben egy alak borult a földre a helytartó mögött.Aranath hátrafordult, hogy megnézze ki volt támadója, de csak a szétmarcangolt lány holtteste hevert ott, ahol életét vesztette.Az arcán azonban fájdalom és düh mutatkozott, nem a kétségbeesett halálfélelem, mint percekkel ezelőtt.

„Te átkozott...” – suttogta a szörnyeteg – „Az a medál...”

„Csak segítettem neki, hogy bosszút állhasson a saját halálán.Mindemellett ezzel vetettem véget istenkáromló életednek.” – szólalt meg Edgar.

Aranath térdrerogyott és lassan a földre hanyatlott, miközben Edgar köpenyét markolta.A fiú eltette a titokzatos medált és odasétált a lány testéhez, kikerülve a vérivó immáron élettelen testét.Lehajolt elé és

lehunyta a lány szemét ujjaival.

„Remélem megbocsájtasz nekem egyszer.” – könnyes szemmel suttogta Edgar – „Újra át kellett élned a fájdalmat, amit utolsó pillanataidban éreztél.De mostmár megkönnyebbülhetsz.Vége van...”

Felállt, hogy visszavegye a kardját és elindult ki a kastélyból.A villámok csak cikáztak a szürke égen és nem hagyott alább az eső sem.Mikor kiért, látta, hogy a személyzet, az őrség befelé siet a borzalom színhelyére.Ő már messze jár, mire rájönnek, mi is történt.Felnézett az égre és emlékeztetve magát céljára, a szörnyeteg utolsó szavai jártak a fejében.

„Fekete Kecske....Zilar...”

„Tarts ki, Elena, jövök.”

III

Lassan már egy órája sétált a kihalt utcákon, ahol csak elvétve néhány embert látott, de ők is mind kerülték a társaságát.Nem azért, mert felismerték volna, hanem mert nem ismerték.Nem minden újonnan érkezettel bántak így, csak azokkal, akik hasonlóan vészjósló öltözettel és ábrázattal rendelkeztek.Miért is hibáztatta volna őket, hiszen csak a saját épségükért aggódtak.Ez a város már sok borzalmat átélt és még csak nem is tudják, hogy immár helytartójuk sincs.Bizonyára már egy ideje őt keresik a kastély őrei, gondolta magában Edgar, de már nem számít.A vihar úgy tűnt, elvonulni látszik, de a sötétség még mindig fátylat borít az égre.Bebizonyosodott, hogy hamarosan leszáll az est.Edgar-nak fogalma sem volt, hogy mely időtájban érkezett a városba, így most legalább nagyjából betájolhatta az időt a nap nyugvásából ítélve.

„Szóval nem maradt sok időm.” – mormogott magában.

Mielőtt befordult volna a következő sarkon, egy játék labda gurult ki elé a ház mögül.Hamarosan egy apró gyermek is követte a játékot, ám mikor meglátta Edgar-t, megtorpant és tétovázva figyelte a labdáját.A vadász lehajolt érte, hogy odaadja neki.Eközben megpillantotta a gyermek lehetséges szüleit nem messze egy ház ablakában, akik sokkal inkább lemondóan tekintettek a fiukra, mintsem aggódva.

Edgar undorodva gondolt ezekre az emberekre.Hiszen mi lenne, ha tényleg egy gonosztevő állna a gyermekük előtt?Inkább lemondanak sarjukról, mintsem kimerészkedjenek az utcára, nehogy nekik is bajuk essék.Szánalmasak, gondolta magában.

„Tessék, itt van, ne félj tőlem.” – nyújtotta át a játékot mosolyogva Edgar.

Meglepő módon a fiú már kevésbé visszahúzódóan viselkedett vele.

„Hogy hívnak, kisfiú?Én Edgar vagyok.”

A gyermek még egy kicsit tétovázva, de halkan válaszolt.

„Eros-nak, uram.”

A fekete ruhás idegen megsimogatta a fiú fejét, amire ő mosollyal válaszolt.

„Meg tudnád nekem mondani, hol találom a Fekete Kecske nevű fogadót?” – kérdezte Edgar.

Eros csak némán mutatott a tőle jobbra helyezkedő utca felé, aztán sietve elszaladt a ladbájával.

Az ifjú felállt és elindult abba az irányba, melyet a fiú mutatott neki.Alig néhány percig sétált, miután meglátta azt a cégért, amit keresett.Egy fekete kecskét ábrázolt a tábla.Bár igen kopott és viharvert volt, azért felismerhető.Mielőtt belépett az ajtón, nagy levegőt vett, hiszen most nehéz feladatnak nézhet elébe, nem tudja, mire számíthat.Mikor belépett, meglepődve tapasztalta, hogy alig fél tucat ember ül az asztaloknál és nem harsognak, mint ahogyan egy fogadó hangulatához illene.Akárcsak a város, a helyiség is szegényes volt.Gyér megvilágítás, csak néhány fáklya pislákolt itt-ott a falakon, amitől elvesztette a hely a fogadó mivoltát.Néhol nagyobb repedések tűntek elő a falon, ami magyarázatot adott arra, hogy miért érzi Edgar hűvösnek még idebent is a levegőt.A fekete ruhás baljós tekintetű alakot mindenki észrevette és tekintettel kísérte, kivéve egy valakit.Egy nő ült a sarokban egy korsóval a kezében.Ő volt az egyetlen, aki ügyet sem vetett a betoppanó vendégre.Haját lófarokba fogta, ruhája korántsem volt nőies, sokkal inkább férfiak viselnek hasonló öltözéket.Vándorok, fejvadászok, talán harcosok.A fekete vándor sejtette, hogy ő lesz az a Zilar nevű éjlény, akit keres.Azonban észrevette, hogy csak egyedül üldögél a félhomályban, Elena sehol.Biztosan az emeleten zárta be egy szobába, hogy biztonságban megvárja a Tanács érkezését.Kissé kínosan érezte magát a bámészkodók miatt, de szerencséjére hamar elvonták tekintetüket róla.

Edgar úgy döntött, közelebb lép a nőhöz.Ekkor már tisztábban látta az arcát.Nem tudta megállapítani milyen idős lehet, nála biztosan idősebb volt, a tekintetén látszott, hogy megviselte az élet.Bal arcán a szeme alatt egy égtelen sebhely helyezkedett el.Immár tudta, hogy egy jól képzett harcossal van dolga, jobb, ha óvatos lesz vele.Minden bátorságát összeszedve leült a nővel szemben.

„Zilar, ha jól sejtem.” – vetette fel a fiú habozás nélkül.

A fejvadász hosszasan felmérte a látszólag nála sokkal fiatalabb, tapasztalatlanabb vendégét.

„Szóval Aranath halott...” – kontrázott rá.

„Már akkor az volt, mikor feladta emberségét a hatalomért, amit sosem tudott volna kezelni.” – folytatta Edgar.

Zilar mosolyogva helyezte magát kényelembe a sarokban a székén és kortyolt egyet a korsójából.

„Már nem is értem, minek isszuk mi ezeket. – kezdett bele a nő ismét – Egyedül már csak a vér ízét érezzük.Ez csak a megszokás.”

A fiú értetlenkedve nézett rá.Gondolta, talán valamiféle összezavaró taktikát akar alkalmazni, ezért jobb, ha résen van.

„Tehát a lányt keresed, nem igaz?” – kérdezte Zilar.

„Hol van?”

„Biztonságban.Egy emberem vigyáz rá, ne aggódj.”

Edgar körbenézett, remélte, hogy nem kelt nagy feltűnést a jelenléte.A nő előrébb hajolt, hogy lássa a fiú feszült arcát.

„Ugye nem tervezed, hogy itt fogsz balhézni ennyi ember előtt?”

„Ha egy mód van rá, akkor kénytelen leszek megölni téged is, nem számít, ki látja.” – válaszolta Edgar.

A nő felállt a széktől és elindulva hátrafordult az ifjú felé.

„Na jó.Nem hozlak kínos helyzetbe.Találkozzunk egy óra múlva a déli erdő szélén.Ha küzdeni akarsz, akkor ott tegyük, ne az emberek előtt.Ott lesz a lány is, hogy lássa, amikor kitépem a szived.”

Edgar feszülten figyelte a nőt, ahogyan kilépett az ajtón.A hely, amit megadott, nincs messze, de út is vezet arra.Talán nem jár arra egy ember sem, amikor ezek ketten széttépik egymást.De most az egyetlen amire gondolni tudott, a lány, akit szeret.Minden áron meg kell mentenie, mégha nem is szereti őt viszont.Nem csak a megbízó miatt, aki egyben Elena mostoha apja is volt, hanem mert annyi dolgon mentek keresztül együtt, amit nem hagyhat elvészni a sötétségben.A reménytelen szerelem fájdalmasabb, mintha egy éles penge szúrja át az ember szívét.Ezzel Edgar is tisztában volt, azonban ő mégsem a pengét választotta.Hosszú utat tett meg érte és lehet, hogy talán ez lesz ennek az útnak a vége is, de legalább még egyszer utoljára látni akarja.Küzdeni fog érte, akármilyen akadály áll majd elé.

Edgar hamarosan elhessegette a gondolatokat, melyek befolyásolhatják koncentrációját.Szüksége lesz az összpontosításra, hiszen az a nő képzett gyilkosnak látszott.A gyengébbik nemmel szemben még soha életében nem kellett ily drasztikusan fellépnie, ezért kétségbeesetten próbálta meggyőzni magát, hogy nem emberről van szó, hanem immár egy éjlényről.Élete talán legnehezebb küzdelme vár rá.

Mielőtt elindult végzetébe, még kért egy pohár vizet, amivel remélte, hogy a baljós gondolatait is letisztítja, aztán felbátorodva már csak egyetlen dologra kellett összpontosítania...

IV

Félhold tündökölt az ég peremén, mire a fiú is megérkezett a végső megmérettetés színhelyére.

A vihar teljes egészében elvonult, csak a tücskök muzsikáltak az éj leple alatt, kísérve az égi háború távozását.

„Milyen gyönyörű éjszakánk lesz.” – kezdett rá Zilar.

„Látni akarom.” – mordult fel a fiú.

A fejvadász intett egyet és két alak lépett előt a fák mögül.Az egyik Elena volt, a másik pedig Zilar egyik embere.Edgar hirtelen elindult felé, amikor a nő elé ugrott.

„Csak lassan, kölyök.Itt van, láthattad.Mostmár tegyük azt, amiért idejöttünk.”

A vándor levetette éjfekete köpenyét maga mellé és hátrébb lépett egyet.Nincs rá szüksége, hiszen csak akadályozná a mozgásban, márpedig most sokmindenen múlhat a párbaj kimenetele.Vállvédői csillagként kápráztak az éjszakában a rájuk vetülő holdfénytől.Mielőtt bármit is mondhatott volna, a nő már rohamozott is, miközben előrántotta szablyáját.Mivel Edgar késve tudta csak előhúzni fegyverét, ezért hárítás híján hátraugrott, hogy elkerülje a támadást.

„Gyors vagy, kölyök.” – ismerte el a fejvadász.

Edgar válaszra sem méltatva haraggal telítve már lendítette is kardját a nő bordái felé.Élesen suhant a kard útján a levegő, mérhetetlen dühtől vezérelve támadott vissza a fiú.Mégcsak a vállában keletkező fájdalomról sem vett tudomást.Csakis a célpontra összpontosított.Tudta, ha hibát ejt, az könnyen az életébe kerülhet.Egyetlen esélye, ha addig támad folyamatosan, míg egy rossz lépést tesz ellenfele.

A szablyával igen körülményes a hárítás, ezért ez egy olyan hátrány, amit könnyedén kihasználhat.

Zilar szintén tisztában volt vele, hogy ezt a támadást nem háríthatja, ezért megpróbált elvetődni, amilyen távolra csak tudott.Meglepetésére érezte, ahogyan a penge megsebzi oldalát, de nem ért húst vagy fontos szervet.Edgar meg sem várta, míg a nő felkel, már rohamozott is tovább.Mire ismét talált volna a penge, Zilar a földet érés közben markába gyűjtött port dobta a fiú felé.Nem hőkölt hátra, azonban érezte, hogy a kardja a földbe csapódik.Az a kis idő, amíg a porfelhő megzavarta Edgar látását, éppen elég volt a fejvadásznak, hogy felpattanjon, de nem kardjával támadott, hanem elrugta maga elől az ifjú vándort.

A nő sem habozott, amíg Edgar próbált felkelni, szablyáját a vállvédő alá döfte, aztán gyorsan ki is húzta azt, hogy már készülhessen a következő lépésre.Zilar azonban meglepetten tapasztalta, hogy a fiú nem kiált fel, csak eltorzult arccal viseli a fájdalmat és már fel is tápászkodott a földről.Edgar tisztában volt vele, hogy ez a szúrás nem amatőrre vall, ezért nem szabad hagynia, hogy mégegy ilyen helyzetet idézzen elő.Mivel rájött, hogy a vállvédők hasztalanok, egy-egy mozdulattal lepattintotta a csatokat és eldobta őket.Immár mindkét válla sérült.A nő kihasználva a helyzetet, támadásba lendült szablyájával, de ezt Edgar könnyedén hárította, de nem lökte el a kardot.Összeakaszkodva próbálták egymást eltolni, holott bármelyikőjük kicselezhetné a másikat, mégsem teszik.Mindeketten egyforma erővel és elszántsággal tartották a másik fegyverét alig néhány hüvelyknyire arcuktól.A fejvadász bizonyult a türelmetlenebbnek.

„Samir!” – kiáltotta el magát.

Edgar ügyet sem vetett a kiáltásra, amíg nem hallott mégegyet.Ez azonban ismerős volt.Elena sikolyát hallotta, amire oda is kapta a fejét.Ez volt az a hiba, amit nem tudott elkerülni, akárhogy is koncentrált.

A sötétben nem látta, hogy mi történt, csak annyit vett észre, hogy a lány már a földre rogy.Mire bármit is reagálhatott volna, szúró fájdalom térítette észhez.A mellkasában érezte az ellenfele kardját és ismét a földre került.Ezúttal a harag nem segített rajta.Érezte, hogy egyre gyengül és nincs ereje felállni.Csak feküdt hanyatt, tekintetét az ég felé szegezte.

„Félhold...” – mondta erőtlenül a fiú.

„Hogy mi?” – kérdezett vissza Zilar értetlenül.

„Szüksége van a másik felére, különben nem lesz egész. –folytatta Edgar – Elena.Szüksége van rám.”

A fejvadász a fiú nyakához tartotta kardjának pengéjét.Még nem végez vele.Előbb meg kell aláznia.

Rálépett a frissen ejtett sebére és ránehezedett.

„Hát ennyi volt?Ennél többet vártam attól, aki a fivéremmel végzett.”

Edgar keze lassan elgyengülni látszott.Már nem szórította fegyverét, ahogyan eddig.Már nem is érzett fájdalmat.Legalábbis fizikait nem.Ez a fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit legbelül érzett ebben a pillanatban.

„Elena...” – suttogta halkan.

Lehunyta a szemét, hogy átadja magát a sötétségnek, de pillanatokkal később mintha hallani vélte volna szerelmének erőtlen de mégis határozott hangját.Őt szólította.Talán még él?Kérdezte magától.

„Kár is húzni az időt ilyen férgekkel.” – vágta rá önelégülten a nő.

Edgar úgy érezte, talán ez az utolsó lehetősége, hogy megmentse a lányt.A kardját már nem bírta megszórítani, ezért mást kellett kitalálnia.Zilar a szemébe nézett, hogy még utoljára a szánakozó tekintetével alázza meg ellenfelét, de olyat látott, amire nem számított.A fiú szemeiben elszántság tükröződött.Támadásba lendült, de nem kardjával, hanem amivel a legkönnyebben tudta elhárítani a szemeibe meredő pengét.A fogaival harapott rá a szablyára és ezzel kapott lendületet a felálláshoz, amikor a nő ijedten rántotta vissza a kardját.Amikor Edgar teljesen fel tudott állni, egyik kezével a fegyvert szorította, másikkal a nő nyakát.Rövid dulakodás után megcsúsztak az egyik árok szélén és mindketten legördülten az oldalán.Mindketten kisebb zúzódást szenvedtek el, de egyikőjüknek itt véget ért a küzdelem.Edgar féltérdre emelkedett és látta, hogy a nő mellkasából a saját szablyája emelkedik.

Úgy állapította meg, a szívébe ékelődött a penge, de még halovány életjelet vélt felfedezni az arcán.

„Mi vagy te?” – kérdezte rémülten és erőtlenül Zilar.

„Csak egy ember.” – válaszolta megkönnyebbülten Edgar.

A nő mosollyal viszonozta a válaszát.

„Félhold.” – suttogta maga elé, mielőtt végleg  beleégett a látvány az élettelen szürke szemeibe.

Miután Edgar megbizonyosodott róla, hogy ő győzött, felmászott az árokból, hogy megkeresse Elenát.

Samir, a testőr már nem volt sehol, de a lányt megpillantotta a földön fekve.Maradék erejét összeszedve odasietett hozzá.Lehajolva látta, hogy a lány annyira vérzik, hogy már nem tud tenni ellene semmit.

„Edgar.” – nyögte a lány.

„Itt vagyok.Ne hagyj itt.” – reagált kétségbeesetten a fiú.

Elena megfogta a fiú kezét.Próbálta szorítani, de egy cseppnyi ereje nem maradt.

„Eljöttél értem.” – folytatta lány.

„Igen, szerelmem.Itt vagyok.”

Mindkettejük szeme könnybelábadt, de a lány többé már nem tudta letörölni ezeket a cseppeket.

Hogy a bánaté vagy az örömé voltak ezek a könnyek, már nem tudta meg Edgar.Haragjában felkiáltva az erdő is visszhangzott.Ha ezt valaki a városban hallotta, a hideg rémület lehetett úrrá rajta, hiszen ez a kiáltás már kevésbé hallott emberinek.Edgar miután letörölte a lány könnyeit az inge alá nyúlt.Kivette a félhold alakú ébenfekete medálját.Az arcára fájdalom ült ki és veríték.Elena mellkasához emelte és lehunyta a szemét.Mielőtt az éjszaka elnyelte őket közös emlékeikkel együtt, még egy utolsó mondat hagyta el a vándor száját.

„Bocsáss meg...”