Visszatérés
Dalton kinyitotta a szemét és hangosan ásított. Régóta nem aludt már ilyen kellemesen. Az időt nem tudta megmondani, a hegy belsejében – mint mindig – most is fényesség volt. Ez a mesterséges fény jót tett a növényeknek. Mindegyik zöldelvén pompázott, nyújtózkodott a fényforrás felé.
A fiú kikecmergett kényelmes, hívogató ágyából és elsétált az ablakig. A torony tetején, a régen királyi szobaként üzemelt helységben töltötte az éjszakát. Bársonyos takaróját még mindig maga után vonszolta a földön. Elhúzta a sötétítőt az ablakról, a fény rögtön elárasztotta a szobácskát. Megfürdőzött a kellemesen hideg levegőben, takaróját ledobta magáról. Ásított egyet, majd mikor meggyőződött, hogy még mindig minden rendben van; visszafordult.
Nem ment messzire, csupán az ágya lábánál heverő ládikához lépett. Halk kattanással kinyitotta a lakatot, majd a ládát is. Ismét örömkönnyek szöktek a szemébe a sárkánybőrből készült vértezet láttán. Gyorsan fel is öltötte. Egy pillanatra sem feledkezett el, még az éjszaka folyamán sem a mai nap kihívásairól. Párbajoznia kell Zeynel, ha beakarja teljesíteni a sorsát. Belebújt barnának tetsző kaméleon köpenyébe is. Az ütőkártyája ez a köpeny volt.
Hátára dobta a musran fából készült fekete íjat, és puzdráját tele fehér tollú vesszőkkel. Övére felcsatolta a kitűnően megmunkált kardot és a tökéletes párját, a tőrt is. Pár rejtett pengét, és kedvenc vadászkését továbbra is magánál tartotta, köpenyét átfogó övbe dugva.
Remélve, hogy már delelőre jár az idő, kilépett a szobájából és elindult lefelé a tekergős csigalépcsőn. Leérve a toronyból rögtön belefutott Remusba. A druida háttal állt neki, nem vette észre a szaladva közlekedő fiút. Dalton majdnem fellökte a vén mágust, de sikerült lefékeznie lendületét még időben.
- Jó reggelt, ifjú! – köszönt neki Remus mosolyogva.
- Elnézést… - habogta. – Izé, jó reggelt neked is!
- Látom felöltötted a páncélodat. Jó, hasznát veszed hamarosan. Zeyn már kint vár rád, a kapu előtt szunyókál.
Dalton átfutott a márványpadlón, egészen a kapuig. Ott aztán megállt és nézte, amint Zeyn szuszogva aludt. Közelebb lépett hozzá a puha fűtakarón, s gyengéden megveregette a kobakját. Zeyn azonnal felmordult. Dalton ijedten ugrott hátra, tartva attól, hogy a sárkányszerű lény reflexszerűen támadni fog.
- Sose ébreszd fel az alvó sárkányt – hallotta Remus hangját a háta mögül.
- Bocsánat – szipogta. – Sajnálom, hogy felkeltettelek, Zeyn Dorg. Csak tudatni szeretném, hogy kész vagyok a megmérettetésre!
- Hol tanultad ezt a formai beszédet, gyermek? – hördült fel Zeyn. – Szólíts meg rendesen. Mindegy is. Azt mondod készen állsz? Akkor küzdjünk meg, itt és most! Remus ha lennél szíves.
- Rendben van – mondta a druida – készek vagytok, hogy megküzdjetek? Ne feledjétek nem halálig tart a küzdelem. Dalton, ha feladod azzal sincs semmi gond, de ne kockáztasd az életed. Zeyn, te pedig bánj kesztyűs kézzel, vagy mondhatnám úgy, hogy kesztyűs agyarakkal a fiúval. – Elmosolyodott saját viccén, de mikor látta, hogy egyikük sem értékelte, megrázta a fejét. – Jól van, no. Dalton, kész vagy? – A fiú bólintott. – És te, Zeyn? – Ő is felmordult, s bólogatott, bár gyengén volt kivehető a feje mozgása.
Remus tartott egy kis szünetet, mintha várna még valamire. Nem történt semmi különös. Összecsapta két markát, körülnézett még egyszer aztán megszólalt.
- Kezdődjék hát a küzdelem!
Zeyn úgy ugrott előre, mintha íjból lőtték volna ki. Dalton egyszer már szembesült ezzel a hihetetlen gyorsasággal. Meg sem próbált elugrani ez esetben. Egy csöppnyi gondolkodás nélkül hasra vágta magát és elterült a földön. Nem a legelegánsabb megmozdulás volt, de hasznos. Zeyn átugrott fölötte.
A fiú gyorsan fölpattant, megragadta íját és egy vesszőt tett az idegre. Mielőtt kilőhette volna, Zeyn megfordult és ismét felé vetette magát. Lassabb volt, mint az előbb, de jobban figyelte a fiú menekülésének útját. Ő nem látott más lehetőséget, mint elbukfencezni a felé csapódó lény elől. Ismét kitért a támadása elől.
Zeyn változtatott a taktikáján. Most nem úgy támadott, mint egy bika, ha vörös lepedőt lengetnek előtte, hanem megfontoltan, sárkányhoz méltón csapott le áldozatára. Sújtott markával, csapott farkával és agyarait is csattogtatta a fiú előtt. Ő azonban mindig kitért a támadások elől.
Ismét lecsapott hatalmas mancsával. Dalton hátraugrott előre és ismét egy vesszőt tett az idegre. Épp kilőni készülte, mikor Zeyn előtte termett.. A koponyája egyenesen a fiú bordáit találta el. Ő elejtette az íját és a földre zuhant magatehetetlenül.
Zeyn elfordult tőle, Remus felé. Szemében csalódottság tükröződött. Meg volt róla győződve, hogy Dalton a druida gyógyító ereje nélkül nem fog tudni felkelni.
- Megmondtam előre, hogy a kölyök gyenge – morogta.
- Nézz le a földre – válaszolt neki Remus. Zeyn lenézett, de nem látott ott senkit. Dalton kihasználta a helyzetét és fölpattant a földről, mi több álcázta magát kaméleon köpenyével. Nem volt ugyan láthatatlan, de olyan tehetséggel, mint neki van a lopakodáshoz könnyen észrevehetetlenné válhatott.
Zeyn kapkodta a fejét körbe-körbe, kereste Daltont, de sehol sem látta. Hirtelen egy nyílvessző csapódott neki a kobakjának. Lepattant róla, erős pikkelyei megvédték a sérüléstől. Felkapta a fejét, s ebben a pillanatban észrevette a fiút. Felmászott a fára, míg ő a fürkésző szemeivel a bokrokban kereste. Késő volt bármit is tenni, most elkapták.
Dalton ráesett a fejére, átölelte a nyakát egyik kezével, próbált egyensúlyozni a vergődő sárkányon. Kirántotta gyönyörű kardját és Zeyn nyakának szegezte. Hirtelen abbamaradt a mozgolódás, Zeyn megnyugodott. Muszáj is volt neki. Hiába erős a pikkelye, ez a kard úgy szelné át a nyakát, mint kés a vajat.
- Bravó! – tapsolt Remus hatalmas mosollyal az arcán. Örvendezett, ugrándozott örömében.
- Úgy hiszem, mégis méltó leszel a társamnak – mondta Zeyn. – Nem azért, mert sikerült elkapnod – rázta meg a fejét, ám hangjában volt valami. Valami, ami a letört büszkeségről árulkodott. – Hanem mert sikerült kihoznod egy több mint ezer éves emberből a gyermeket.
Dalton nevetésben tört ki. Arrébb húzta a kardot Zeyn nyakától, s visszadugta a hüvelyébe. Lepattant a földre, egy gondolattal ismét barnává tette a köpenyét.
- Tehát – kezdte – mihez kezdjünk?
- Először is, letörjük a büszkeséged! – Zeyn hirtelen előre pattant és rányomta mancsát a fiúra, csakúgy, mint régen az erdőben. – Ne légy büszke semmire, csak ha megnyerted a háborút! – Ezek a szavak sokszor eszébe jutottak a későbbiekben is.
A rövid kis párbajuk után Remus oktató órát tartott neki. Elmesélt mindent, amit tudnia kellett a hadakozásról, és a történelemről. Donaghbyról mesélt neki legtöbbet, az utolsó királyról. Elárulta azt is, hogy Donaghby vére nem veszett el teljesen, még most is ott csordogál egy ifjú ereiben. Ám Dalton hiába kérdezte, hogy ki az örökös, Remus mindössze egy mondatot ismételgetett. „Majd megtudod, ha eljön az ideje”.
- Jól értem, hogy nekem kell meggyőznöm a bárókat, akik nem támogatják a királyt? – kérdezte az oktatás után. Remus alig kivehetően bólintott. – És nem fogod elárulni, hogy hol van a Régi idők könyve?
- Nem.
- Pedig tudod – vágta rá Dalton kicsit durcásan.
- Igen, tudom – felelt a druida. – Ugyanakkor azt is tudom, hogy a sámánt meglehet akadályozni a könyv ereje nélkül is. Ha azonban valaki megkaparintja a könyvet, akkor nem fog tudni ellenállni a hatalmának. Beismerem, hogy könnyebb lenne, talán sok ember életét is megkímélné, de jelenthetné Gorlia teljes pusztulását is. Nem kockáztathatunk ilyen nagy tétben!
Dalton nem értett vele egyet. Szerinte érdemes lenne kockáztatni. Nem merte azonban mondani a druidának, még a végén félre értené, és azt hinné magának akarja a hatalmat, ami távol állt tőle. Nem bírt megállni egy baljós sóhajtást, jelezve nem tetszését.
- Megértem, hogy nem tetszik – szólt közbe az elmélkedésébe Remus. – Nekem sem tetszik, hogy sokaknak kell meghalniuk egyetlen ember miatt. De a könyv még nagyobb veszedelmeket rejt, nem szabad háborgatnunk! Különben is, én bízom benned fiam, győzelemre segíted a birodalmat, hiszek benned.
- Tehát az én nyakamba rakod a felelősséget?! – csattant föl. Maga sem értette a kirohanását, pedig igazán nem akart ráförmedni a druidára, de egész nap csak tanult és már rendkívül elfáradt. Később ezzel magyarázta magának e mondatát. Ugyanakkor tudta azt is, hogy több száz emberélet függ tőle, és ez is csak idegessé tette. – Bocsáss meg, nem akartam… - hebegte.
- Ó, semmi baj. Megértelek, nem haragszom. – Arcán olyan kedves mosoly jelent meg, hogy Dalton rögtön jobban érezte magát. Egyaránt nyújtott neki biztonságot és erőt a rá váró feladathoz. – Mondd csak, írtál már a könyvecskédbe? – A fiú kérdőn felhúzta szemöldökeit. – Jaj, fene abba az öreg fejembe. Elfelejtettem odaadni, pedig megígértem. Lássuk csak, itt kell lennie valahol – turkált kabátja mélyében. – Á, meg is van!
Átnyújtott neki egy kis, fekete könyvecskét. Keménykötésű volt, elején egy vörös pecséttel, benne a Sárkánycímerrel. Dalton kinyitotta az üres naplót. A papírok fehérek voltak, még nem érte tinta. Fehérsége olyan csillogó, világító volt, hogy könny szökött a szemébe, amint a fényt visszaverte.
- Tintát és tollat találsz a szobádban. Eredj, írj pár sort magadról, de siess, hamarosan indulnotok kell – mondta Remus.
- Hová? – vonta föl a szemöldökét kérdőn.
- Vissza a táborba. Zeyn és én már beszéltünk róla. Ernest főnökkel kell beszélned. Mondd meg neki, hogy a fia életben van, hamarosan visszatér, de még nagyon, nagyon messze jár. Ha ott végeztetek, akkor a Sárkányok Birodalmába kell mennetek, ők nyújthatják a legnagyobb segítséget, de sajnos nem tudok róluk semmit.
- Hogy lehetséges ez? Te mindent tudsz – mondta csodálkozva. Remus halkan felnevetett. Jól esett neki, hogy a fiú így felnéz rá.
- Nem tudok mindent én sem, de sok igét ismerek, amivel olyanokat láthatok, amiket ti, emberek nem. A sárkányokat azonban mágia védi születésüktől fogva. Ha próbálok benézni otthonukba nem látok mást, csupán üres hegyoldalakat és barlangokat. No, elég legyen a beszédből. Menj föl, írj egy keveset, aztán egyél, és induljatok. Éjfélre a táborban kell lennetek. – Dalton válaszképpen csak elmosolyodott és már sietett is felfelé. Már megint csodálkozva nézte a márvánnyal borított falakat, a tekergő csigalépcsőt és a hatalmas királyi szobát.
A szoba ugyanolyan volt, mint amikor ott hagyta, az ágy kivételével. A bársonyos takarót ugyanis a földre dobta, de most az ágyon volt. A párnák felrázva hevertek a helyükön a takaró alatt. Dalton megvonta a vállát, sok furcsaságot látott már ebben a palotában.
Leült íróasztalához, ami a szoba egyik sarkában hevert. Ez is musran fából készült, teljesen fekete volt. Gyönyörű mintákat véstek bele az asztalosok. Töviságak tekeregtek körbe-körbe, sárkányok repültek széttárt szárnyakkal és fújtak tüzet nyitott szájukból. Az asztal teteje csiszolt volt, hogy könnyen lehessen rajta írni.
A szék egyszerű, párnázott szék volt. Az asztal fölött egy kép is csillogott keretbe téve. A kép a királyt ábrázolta. Idős férfi volt, fehér szakállal és hajjal. Fején korona volt, szakállában díszek. Szemei körül ráncok voltak, de a szemében csillogó tűz a képen keresztül is fiatalnak mutatta őt. A keretben egy kis papír volt beszögelve. Ez állt rajta „Rozher, az örökifjú király”.
Rozher, ismerősen csengett neki ez a név, nem is olyan távolról. Eszébe villant, hogy a minap hallotta Remustól, az oktatás közben. Rozher király nem hiába kapta az örökifjú nevet. Száz éves volt már, mikor király lett, de testi és szellemi ereje, még akkor is felvette a versenyt a fiatal lovagokkal. Ő volt az, aki megölte azt a sárkányt, aki rátámadott Zeynre.
- Vajon miért nem mondta, hogy a király védte meg? – elmélkedett hangosan. Nem tudta a választ, ezért kis ideig ezzel foglalta el magát, de végül beletörődött. Megvonta a vállát, elhúzta a száját, s helyet foglalt a székben. Egy gyönyörű, barnás toll hevert az asztal közepén, mellette egy teli tintatartó. Kivette naplóját zakója mélyéből és letette az asztalra kinyitva.
Felemelte a tollat, belemártotta a fekete tintába, és írni kezdett. Rótta a sorokat, nem törődve az idő múlásával.
„Egy Vadász Naplója” Firkantotta címnek legfölülre.
„Első bejegyzés
Itt ülök most, egy hegység mélyén heverő palotában. Fogalmam sincs, hogy kerültem bele ebbe a varázslatos világba. Minden úgy kezdődött, hogy vadászatra indultunk, a barátommal, Marcusszal. Egy legendás lényt kergettünk, kit a nép Bogronak nevezett el. Én azonban már tudom, hogy nem egy korcs sárkány, mint ahogy a gúny neve mondja, hanem egy igazán jótét lélek, Zeyn Dorg.
A hegységbe először valami belső erő vonzott, csakúgy, mint másodjára is. Ez a belső erő tartja fenn az erdőnk pompáját. Egy bizonyos druida ereje, Remus varázsereje teszi ezt. Megjelent nekem farkas alakban, én segítettem rajta. Nem tudom biztosan, de ez vehette rá, hogy ide vezessen engem.
Háború kezdődik. A győztes nem megnyer egy csatát, vagy hírnévre tesz szert, hanem megmenti, vagy elpusztítja Gorliát, csodálatos világunkat. Griloha sámán, Alvetna igazi uralkodója birtokában van egy régi varázskönyvnek, amivel képes elpusztítani mindent, ami jó, ha megszerzi a párját. A párja itt van valahol, a Birodalomban. Nekem kell megakadályoznom, hogy megszerezze. Erre egy mód van Remus szerint. Megnyerni a háborút, s megölni a sámánt. Kész vagyok bármire, csak véget vessek a világot fenyegető veszélynek!”
Ekkor le is tette a tollát, ugyanis Zeyn mindent átrengető bődülését hallotta meg a földről. Ráfújt a friss tintára, hogy megszáradjon, majd elrakta és lesietett a lépcsőn, egyenest az udvarra.
- Váratlan hírek, indulnunk kell azonnal – morogta Zeyn. – Nincs idő megvacsorázni, eszel az úton, Remus csomagolt neked pár gyümölcsöt. Gyere, pattanj már fel.
Dalton kérdezni akart valamit, de erre már nem maradt ideje. Zeyn aládugta a fejét, és a fiú a következő pillanatban már a sárkány nyakában volt.
- Mi történt? – kiáltotta, miközben érezte Zeyn hátizmainak folyamatos dolgozását.
- Telma átvette a hatalmat az országotok fölött. Időben beszélnünk kell vele!
- Nem várhatott volna, legalább még pár percet? – kérdezte a fiú, miután elrakta köténybe csomagolt vacsoráját, mert képtelen volt ilyen iramban elfogyasztani. Ekkor látta meg a másik csomagot is Zeyn hátán. Nem volt rá szükség, hogy megnézze mi az, így is tudta. Kardja, tőre és íja. Azt azonban nem tudta, hogy mikor kerültek oda. Megmert volna esküdni, hogy az előbb még nem volt ott.
- Minden perc számít! Remus már beszélt vele, hogy várjon a had mozgósításával, de nem tudni mit fog művelni. Saját ötletei vannak, ami keresztbe tehet nekünk. Sietnünk kell. Húzd be a fejed! – Dalton lekuporodott, észre sem vette a barlangnyílást. Túl gyorsan elérték.
Zeyn hátán Daltonnal átfutotta az erdőt, meg sem állt a táborig, s nem is lassított. Mikor odaért beugrott az éjjeli őrök elé és elbődült. Ordításától mindenki felébredt aki már aludt.
- TELMA! – zengte be a levegőt az átható, mély hang, mint valami földrengés. A vadászok rögtön elkezdték lődözni a fehértollú vesszőket az irányába. Egy pillanat alatt nyílzápor alá vették őket.
- Elég! Hagyjátok abba! – kiáltotta Dalton, miután már a második vessző találta el a páncélját. Persze kárt nem tett benne, de a feje, a nyaka és pár kisebb része nem volt lefedve csaknem áthatolhatatlan sárkánypikkellyel.
Az erdőlakók ekkor vették észre, hogy a szörny hátán ül valaki, aki hozzájuk hasonló köpenyt visel. Egy sortüzet elmulasztottak, de parancs hiányában folytatták a tüzelést.
- Állj, tüzet szüntess! – ordította az egyikük, előrelépve a sorból. A hamarosan kibontakozó vihar előszele lesöpörte csuklyáját a fejéről. Dalton azonnal felismerte régi példaképét.
- Arthur! – kiáltott fel megkönnyebbülve az abbamaradt nyílzáportól. Ekkor kitört a vihar villámokat szórva hangos dörrenések közepette. Az eső záporként zuhogott a földre. Nagy esőcseppek csattantak a fákon, a faházakon és a vadászok csuklyáin is. Zeyn félelmetes mérete a villámok közepette még nagyobb pánikot keltett.
- Dalton? – kérdezett vissza hitetlenkedve a rangidős vadász.
|