Sita fogadalma

Egy sovány alak szökdécselt a sátor előtt. Teste árnyékot vetett a falakra. Kitárta a szőrmével borított ajtónyílást és belépett. Marcust a mellette ülő fekete ember ébresztette egy pofonnal. Pár perce szundikált csak el, miután Engvar kifaggatta.

- Megjött a sámán – mondta Engvar. A sámán odaugrott egy lámpáshoz. A csettintésére fény gyúlt benne. A kanóc sisteregve égett. A sátor belseje kicsi, de takaros volt. Prémek lógtak mindenfelé. Ezek mind vadászati ereklyéknek számítottak. Medvebőr, tigrisbőr és különféle csontok. Az étkészletek is csontokból álltak. Kör alakban elhelyezve oszlopok feszítették ki a sátrat, közepén egy kőből épített kandalló állt. A kéményből a hideg éjszakákon dőlt a füst.

- Mit akartok tőlem? – kérdezte Marcus halk, ijedt hangján.

- Információt, mint már mondtam – vetette oda Engvar.

- Nem tudok semmit. Mikor elindultam, még nem válaszoltunk a birodalmiak kérésére. Mi mással szolgálhatnék? Engedjetek haza, apám igazán hálás lesz, és a ti oldalatokra áll.

- Hohó! – horkant föl Engvar. – Valóban azt hiszed, hogy elengedjük Donaghby vérrokonát? Nagyon tévedsz, kölyök.

A sámán közelebb tolta arcát Marcushoz, és egyenesen a szemébe nézett. Szürkés szembogara vibrált a fiú előtt. Végül elkapta a fejét és elfordult Engvar felé. – Meg kell várnunk Muhklawot – mondta. – Apád a törzsfő, nélküle nem hozhatunk ítéletet.

- Tudom. De valamit kezdenünk kell vele. Amint valaki megtudja, hogy ez a fiú Donaghby vére; ki akarja hívni párbajra. Akkor pedig nem tehetünk semmit. Kötnek a törvények. – Elhalgatott, de kis idő múlva folytatta. – Apám mikor ér vissza?

- Pár nap, legföljebb egy hét – mondta a sámán. Szokatlanul komoly volt, ami Engvar érdeklődését is felkeltette. – Sita miatt kell aggódnod csak. Meg fogja tudni az igazat, hiába eszement – folytatta. Arcán a ráncok még öregebbnek mutatták, mint látszani szokott. – A törzsfő fiának kihívását pedig köteles elfogadni minden törzstag.

- Én nem vagyok tag! – vetette közbe Marcus. – Elutasíthatom, és megvárhatom a főnökötöket, akárki legyen is az.

- Fogd be a szád! – förmedt rá az öreg sámán.

- Nem. Igaza van – mondta Engvar. – Ha elutasítja, azzal időt nyerhet. Nem többet pár nappal, mert Sita előbb-utóbb kiáll ellene, ha védi magát, ha nem. Pár napot azonban nyerhetünk.

- Engvar – szólt a sámán sejtelmes hangon és közelebb hajolt a férfihez. – Hagynunk kéne, hogy megmérkőzzön Sitával. Tudod, hogy nem szívesen tűröm meg Donaghby vérét a törzsünkben.

- Én sem – mondta hidegen Engvar. – Másrészt Muhklaw ki akarja hallgatni. Ő dönt a sorsáról, senki más. Nincs rá jogunk.

Marcus mondani akart valamit, de a két fekete ember kiviharzott a sátorból. Ahogy a sámán kilépett a küszöbön a fény eloltódott, ismét sötétségbe borítva a sátorház belsejét.

- A legerősebbet! – kiáltott Engvar a kocsmáros nőnek, Gildának. Takaros és tágas kocsma volt. Egyedüli építmény az egész törzsben, ami nem sátorház, hanem kényelmes faház volt. Az oldalajtón kívül állt egy baromfiudvar, de már régóta nem állatok tartására használták. Ott zajlott a verekedés, amire bárki fogadhatott. Régebben a kocsma falain belül dúltak az összetűzések, de sok csillár, szék és asztal tört. Gilda ésszerűen kitelepítette a baromfikat és a verekedőket kifelé irányította. A nyertes mindig kapott egy korsó ingyen sört, míg a vesztes a megaláztatáson kívül állta a nyertes aznapi lerészegedését.

- Végzet gyermeke! – pukedlizett Gilda Engvarnak csalfa mosollyal a barna arcán. Ugratásképpen hívta őt így, tudta, hogy ki nem állhatta ezt a megnevezést. Fekete színű kotyvalékot tett le a férfi előtt a pultra. – A ház ajándéka.

- Mi a fene ez? – kérdezte, miközben megrázta a korsót. Sosem látott még ehhez foghatót.

- Újdonság. Kóstold meg, ízleni fog. – Engvar egy hörpintésre lehúzta az adagot, de később megbánta. Az erős szesz marta a torkát. Köhécselt párat, hogy kiűzze az égető érzést. Semmihez sem tudta hasonlítani az ízét, még ehhez foghatót sem kóstolt soha. Gilda elkuncogta magát. – Mondtam, hogy erős. Medve kábítónak akartam hívni. Hogy tetszik? - Engvar bólintott, majd köhintett még egyet.

– Adj egy sört – kérte.

Ekkor rontott be Sita, kicsapva az ajtót maga előtt. A kellemes csevegés abbamaradt, mindenki tágra nyílt szemmel figyelte a nagy behemótot. Sita inni nem szokott, csak a verekedés miatt járt ide.

- Ki mer kiállni ellenem? – kiáltotta. Senki nem válaszolt. Megköszörülte a torkát. Mély tekintetével kémlelte az embereket. Senki nem nézett a szemébe, egyvalaki kivételével. Egy bizonyos Gilbow nevű, Engvarral egykorú férfivel. – Te! – kiáltott rá Sita. – Ki mersz állni?

- A nagy Sita ellen? Akinek testi ereje, mint egy bikáé, azonban esze, mint egy kavicsé? Ezentúl én leszek Gilbow, aki legyőzte Sitát fél kézzel – mondta és felpattant székéről. Kardot rántott, de azonnal bele is szúrta az asztalba maga előtt. – Puszta kézzel küzdjünk meg! – mondta.

- Gilbow, megőrültél? – kérdezte a mellette ülő alak.

- Ne aggódj, ismerem a harci szokásait. Régóta méregetem már. Könnyen elbánok vele. – Tett egy lépést Sita felé. – Gyere, rendezzük le kint!

A nagy mamlasz követte őt, csakúgy, mint a kocsma összes vendége, Engvar kivételével.

- Hé! Te nem jössz? – kiáltott utána Gilda.

- Minek? Két ütéssel leterítik a szájaskodót – mondta. Mélyet kortyolt a söréből, majd felnézett a kocsmáros irányába. – Talán három.

Kint azonnal elszabadult a pokol. A kocsmáros még ki sem lépett az udvarra, de Gilbow máris rávetette magát Sitára. Ez a nagy terve? Meglepetésszerűen támad? Fintorodott el Gilda.

A kihívó mindössze egy ütést mért a mozdulatlan férfira, majd visszatántorodott és harci állást vett fel. Sita lógatta a kezeit, mintha nem is figyelt volna rá. Az ütést sem próbálta meg kivédeni az előbb.

- Na, mi lesz már? Máris berezeltél? – Próbálta felidegesíteni a nagy harcost. Sita felsóhajtott, jobb harcra számított ennél a szájhősnél.

Gilbow előre vetette magát, és gyorsan ütött többször is. Sita kibújt mindegyik ütése elől, meg sem próbált visszatámadni. Párszor körbelépkedték a baromfi udvart, majd megunta a folytonos kitérést és egyik pillanatban elindított egy ütést. Az ellenfele mámortól úszott, hogy sikerült menekülésre kényszerítenie, így nem is számított támadásra. A saját lendülete csak fokozta a csapás erejét. Egyetlen egy ütés után elterült a földön. Orrát befogta mindkét markával. Ujjai közt vér buggyant elő.

Sita ránézett és elfintorodott. Megölni sem látta értelmét, szánalmasnak gondolta az ifjú harcost. Elfordult és kifelé indult búslakodva. Szeretett volna egy igazán jót verekedni a több napos vándorlás és kémkedés után, amit ki nem állhatott.

Gilbow felpattant, kihúzta az egyik törzstag övében lógó kardot és Sita hátába próbálta dobni, de a harcos reflexei nem hagyták cserben. Kilépett a kard elől, mi több még meg is fogta a markolatgombját, és visszadobta Gilbow felé. A kard egyet sem pördült, úgy állt bele a szívébe. A férfi halk hörgés után elterült a földön és többet meg sem szólalt.

- Egy – mondta Gilda, mikor visszatért a pult mögé. A kintiek épp a fogadás jussát zavarták le. Nem keresett rajta jóformán senki, mindenki Sitára szavazott. – Egy ütéssel leterítette. – Engvar elmosolyodott, s mélyet kortyolt a söréből.

- Túlbecsültem a kihívót – mondta. - Hol van a fivérem?

- Épp erre jön. – Ezzel Gilda el is ment, kiszolgálni a többi vendégjét. Már mindenki visszatért az udvarról és ismét önfeledten beszéltek, mulatoztak. Söröskorsók borultak le az asztalokról, ideges kiáltások csattantak. Máris készülődött a következő párbaj. Egy este alatt legalább öt verekedés szokott lezajlani.

- Héj! – kiáltott egy mély hang Engvarnak. Sita ment oda hozzá és telepedett le mellé a fából készült bárszékre. A szék alján faművesek mintái látszódtak. Sárkány tekergett körbe a lába körül.

- Üdv, fivérem! – üdvözölte Engvar. – Egy ütésből leterítetted? – Válaszképpen csak egy helyeslő morgást kapott. – Mi szél hozott? Nem hiszem, hogy csak verekedni akartál egy iszákossal.

- Ki ez a fiú? – kérdezte. Lándzsája ismét a hátán ékeskedett. Tilos volt ugyan fegyvert – kard kivételével – behozni a kocsmába, de Sita tett a szabályokra. Gilda sem próbálta kitessékelni a kegyetlen harcost.

- Marcus. Közel áll az uralkodójukhoz, sokat megtudhatunk tőle. Amint apánk visszatér; kihallgatjuk.

- Ki akarom hívni – mondta halkan. Engvar nyelt egyet. Remélte, hogy a mai nap még nem akar vele megküzdeni a bátyja.

- Ne tedd. Fontos dolgokat tudhatunk meg tőle…

- Kiszedem belőle, ha a lándzsám hegyén áll – vágott a szavába – Azt mondod, közel áll a királyukhoz? Annál jobb, harcolhatok végre rendesen. – Engvart is meglepte, hogy ilyen sokat beszél a bátyja, ráadásul értelmes mondatokat nyög ki.

- A francba is, Sita! Muhklaw mondta, hogy én vagyok a főnök, amíg ő távol van. Kerüld el a sátramat, különben megjárod! – Ismét morgás volt a válasz.

- Azt hívok ki, akit akarok! Téged is kihívhatnálak, az uralkodói posztért!

- Tedd azt, drága bátyám. Erős harcos vagy, de íjam átlövi a nyakad, mielőtt lándzsádért nyúlsz!

- A főnök fiaként, én választok fegyvert! – mordult rá Sita és kezét ökölbe szorította.

- Csakugyan? Én is a törzsfő fia vagyok. Most pedig kotródj innen, ha nem akarod kivívni apánk haragját! – Sita felállt egy morgás közepette és ököllel csapott az asztalra.

- Elegem van! Az egész úton védelmezted! Esküszöm neked, megölöm a kölyköt! – Ezután ki is viharzott a kocsmából. Öklével beleütött a falba, amitől lezuhant egy lámpás és halkan ropogni kezdett a tűz a kocsma fapadlózatán. Engvar felpattant székéről, s megmaradt sörét ráöntötte a tűzre.

Miután a tűz kialudt ő is kilépett a kocsmából. Kézlegyintésével megköszönte a sört, meg az erős szeszt és Sita után sietett.

Bátyját feldúltan találta, amint épp sétált az akadémia felé. Bizonyára megint verekedni ment, hogy levezesse a feszültségét. Kezében pörgette lándzsáját, egyenes háttal sétált. Senki sem merészkedett a közelébe, messziről elkerülték.

- Hé! – kiáltott bátyja után Engvar. – Állj már meg! Hová mész?

- Ölni – mondta Sita, miközben meg sem fordult, hogy öccse szemébe nézzen. Sétált továbbra is a sátorházak között, a fehér homokon.

- Ha megölöd a harcosokat, elgyengül a törzsünk! Apánk nem engedi az öldöklést! Nem emlékszel, mire tanított minket a tíz kilós kövekkel?

- Egy olyan kővel is képes vagyok ölni.

Végre beérte testvérét, s útját állta. Jobbját rátette Sita mellkasára, megállította a sétában. Baljában egy recés élű tőrt tartott, csak a biztonság kedvéért. – Nem fogsz megölni senkit sem, legfőbbképpen Marcust nem!

- Engedj.

- Nem! – Sita fölött a nap épp most kelt fel vörösre festve az égboltot. Szép napfelkeltét köszönthettek volna, de Engvarnak semmi kedve nem volt megcsodálni a napot. Attól félt, meg kell, hogy ölje fivérét, ha nem ad fel a gyilkolási vágyával. Muhklaw törzsfő is megmondta neki, hogyha Sita túl messzire menne, döfjön tőrt a hátába. Nem vitte rá a gyomra, de kezdett úgy tűnni, nem marad más eshetőség.

A magas férfi nem tágított, továbbra is pörgette a lándzsáját. Jól ismerték az egész törzsben ezt a szokását. Ezzel hihetetlen mennyisége lendületet szerezhet lándzsájának, s egy pillanat alatt képes vele lecsapni. Magát Donaghbyt is ő sebesítette meg először, ezzel a technikával.

Régen volt már, mikor az erdőlakók királya ellátogatott hozzájuk békés szándékával. Az ifjú Sita nyolc esztendős volt csupán, de apjától hallott Laogh mészárlásairól, és gyermekfejjel bosszút esküdött ellene. Mikor Donaghby távozni készült a törzstől, miután megölték egyik társát, Sita útját állta. Elkezdte pörgetni előtte gyermekméretű lándzsáját. A király próbálta arrébb lökni kedvesen, de akkor Sita két kézre fogta a fegyverét és szúrt. Oldalát csak súrolni tudta Donaghbynak, de így elindított egy harcot.

A király ököllel vágta képen a gyermeket és elkezdett futni három megmaradt társával együtt. A fekete emberek üldözték őket. A végén az erdőlakók megmenekültek, de a király vérét azóta is őrzik fiolákba rejtve, a sámán sátrában.

- Most, hogy itt egy erdőlakó meg akarod bosszulni Donaghbyt, nem igaz? – kérdezte Engvar. – Amiért képen törölt, akkor sok-sok évvel ezelőtt. Ha tudnád, hogy Marcus Donaghby vére máris vérszemet kapnál. – Kezét rátette a szájára. Átkozta Gildát, amiért olyan erős alkoholt adott neki. Józanul sosem árulta volna el Sitának az igazat.

A harcos férfi félrelökte megijedt öccsét és elkezdett futni Engvar sátorháza irányába. Készen rá, hogy megölje Marcust, és végre megbosszulja az elszenvedett ütést.

Engvar pár pillanatig a földön kuporgott térden állva, még most sem akarta elhinni, hogy mit mondott az előbb. Végül összeszedte magát és bátyja után iramodott.

Sita nagy zajjal rontott be az ajtónyíláson és kereste Marcust kémlelő szemével. Arca izzott a haragtól. Ha most bárki megzavarná, bizonyára felnyársalná szemrebbenés nélkül. Még a saját apját is.

- Hol vagy, te korcs?! – kiáltott Marcust keresvén. A fiú elbújt az ágyként szolgáló szalmarakás alá. Már régóta ott kuporgott, nem várta meg, míg Sita őrjöngve beront. Jól tette. – Megöllek!

Marcus keresett bármi éles tárgyat, amit fegyverként használhat, de semmit nem talált. Kezei össze voltak kötve, így rendesen az arcát sem tudta védeni. Lélegzet visszafojtva várt, hátha valaki a megmentésére siet. Engvar már úton volt.

Sita egy pár pillanat alatt megtalálta Marcust és kirántotta a szalma mögül. Gallérját kapta el, és emelte fel a földről, majd dobta le maga elé – Kihívlak! – üvöltött a földön fekvő fiúra. Marcus felvergődött, csak utána nyitotta száját szólásra.

- Nem fogadom el – mondta próbálva elfojtani hangjának remegését. Nem látta még ilyen mérgesnek a kopasz harcost.

- A törzsfő fia vagyok, köteles elfogadnod! – mondta neki Sita és rászegezte lándzsája hegyét. Az éles vas megkarcolta a fiú nyakán a bőrt.

- Nem vagyok a törzs tagja. Nem fogadom el a kihívást. Hagyj békén! A törzsfő fiának, Engvarnak a vendége vagyok! – próbálta győzködni Sitát hazugságaival. Tulajdonképpen foglya volt, de mégiscsak Engvaré, és nem Sitáé.

Sita eldobta a lándzsáját, ami beleállt a sátorház falába, pont egy vízesést ábrázoló festmény fölött. Ökölbe szorította jobbját és alaposan képen törölte vele az ijedt fiút. Aztán újra és újra.

Ekkor lépett be Engvar és mentette meg a „vendégét”. Kését eldobta, ami közvetlen Sita előtt állt bele a falba. Levette hátáról az íját és egy fekete vesszőt tett az idegre. Hátrafeszítette a húrt, Sita fejére célzott.

- Kotródj a sátramból bátyám, különben megöllek! Ez is törzsi szabály! – látszott rajta, hogy nem viccel. Bánta volna ugyan, de képes lett volna megölni testvérét. Sita megtorpant. Elengedte Marcus gallérját. Az összevert fiú lerogyott a földre csaknem holtan. Kék-zöld foltokkal volt tele az arca, és az orra is, a szája széle is vérzett.

- Ezért még megfizetsz! A törzs harcos törzs! – mondta Sita, miközben kibújt az ajtónyíláson. Lándzsáját bennhagyta a sátorházban, nála úgyis tucatnyi fegyver volt.

Engvar tudta, hogy bátyja megpróbálja majd megölni Marcust amint tudja, tán még a törzset is fellázítja ellene.