A király előtt

Zeyn fejében kavarogtak a gondolatok. Leraign, az utolsó. Tudta mit jelent ez a szó, Remus ezt is megtanította neki. Nem volt képes feldolgozni, hogy minden sárkány meghalt, ő maradt már csak, és a halálán lévő Graken, a sárkánykirály, aki visszafogadta őt, a korcs sárkányt.

- Amit tudnotok kell, már elmondtam. Békében halok meg most már – törte meg a csendet Graken. – Engedjétek meg, hogy elmondjak még egy mesét, mielőtt eltávozok az élők közül. Egy történetet hazánk megrontójáról, Griloha sámánról.

Hosszú szünetet tartott. Számára gyorsan telt már az idő, de az épp felnőttkort elért fiú már nagyon izgatottan várta Graken utolsó történetét. Egyedül a mélységes tisztelet tartotta féken a nyelvét.

- A Régi Idők mágiája visszatért és bemocskolta földünket. Griloha átkot szórt a vidékeinkre. A völgyben élő állatok betegek lettek és elpusztultak. A fák és növények szintén elrohadtak. A minket védő varázslat is enyhült, már a köd a határban sem olyan erős. A vadászok, ha visszatérnének, könnyen megtámadhatnának minket. Az életem utolsó szikrája tartja már csak fenn a ködöt. Vizeink poshadtak lettek, a gyűjtőszenvedélyünk is kiújult. Még köztünk, bölcs sárkányok között is faji széthúzások keletkeztek. Vörösek a kékek ellen, sárgák és zöldek a barnák és feketék ellen. Tennünk kellett valamit. A történet többi részét már tudjátok. A kudarcot, amibe én sodortam a népünket. Már csak mi ketten vagyunk, de az én időm hamarosan letelik. Zeyn, kérlek segíts, hogy a sárkány fajra tisztelettel és csodálattal emlékezzenek. Már csak mi ketten vagyunk. – Hangja elhalt. Halk, torokból jövő hörgés hangja hallatszott, majd csönd telepedett az egész palotára. A távoli források csobogó hangjait is hallani lehetett. Graken, a sárkánykirály meghalt.

- Már csak én maradtam – mondta keservesen Zeyn. Boldognak kéne lennie, hogy visszafogadták, de nem volt az. Bár ne fogadták volna vissza, csak élne még a fajtája.

- Őszinte részvétem – mondta Dalton, s kezét rátette a szomorú teremtmény vállára. Fejét mélyen, tiszteletteljesen meghajtotta az elhunyt király előtt. Olyan békésnek látszott. Nem zavarták már e világ gondjai.

- Furcsa érzés. Nem ismertem, mindössze kétszer találkoztam vele. Ő tagadott ki, ezért utáltam, de most ő tette értem a legnagyobb dolgot eddigi életemben. Ismét sárkány lehetek. Nem vagyok többé Bogro. Én vagyok az utolsó. – Dalton nem akarta megtörni Zeyn csekély örömét és kijavítani, hogy Graken mindössze akkor bánta meg bűnét, mikor már halálán volt és valójában Remus tett oly sokat érte. Meghagyta a sárkányt a saját hitében. Nem tudta milyen lehet gyászolni egy egész fajtát és tudni, hogy ő az utolsó közülük. A gondolatba is beleborzongott, hogy egyedül maradjon egy ilyen tágas és veszedelmes világban.

Elhagyták a palotát. Nem tudták mennyi idő telhetett el ide érkezésük óta és nem is érdekelte őket. Az éj viszont már leszállt, sötét borult az amúgy is sötét erőktől megkeserítette országra.

- Látnod kellett volna a hegyeket teljes pompájukban – mondta Zeyn. Dalton szerint azonban még így is lenyűgözőek voltak az égig érő, csúcsos hegyek. Sokuk tetejét hó födte már. Kupolaként nyúltak az ég felé a palota két oldalán, mintegy őrszemek. A palota csakugyan hatalmas volt és magas, magasabb, mint a Laghrok hegy, de az őt közrefogó hegyek mellett aprónak tűnt. – Mikor sárkányok repkedtek körbe-körbe és minden zöldellőn virágzott. – Könny szökött a szemébe, de elfordította a fejét Dalton elől, nem akarta, hogy a fiú lássa meghatódottságát. – Menjünk!

El is mentek. Maguk mögött hagytak mindent. A szomorúság béklyóként nyomta a szívüket, de mindenképpen maguk mögött akarták tudni a határt. Ugyanazon az ösvények távoztak, mint amelyiken betértek ide, de a halott lovagoknak már nyomát sem láttak, csak itt-ott egy-egy páncéldarab. A mágia véget értével Griloha ereje túlnőtt a földön és mindent elemésztett. Ők ketten is érezték, hogy ég a testük a láztól és sajog a fejük. Csak idő kérdése volt már, mikor ájulnak el.

Végül sikerült kiérniük az országból, a magas hegyek közül, de tovább már nem bírtak menni. Meggondolatlanul a nyílt terepen tüzet raktak és lefeküdtek. Zeyn mély álomba merült szinte azonnal, de Dalton szívét még mindig mardosta valami. Elővette hát a naplóját és írni kezdett.

„Egy vadász naplója

Harmadik bejegyzés

Megjártuk a sárkányok országát, de sajgó szívvel kellett elmennünk onnan. Graken, a sárkánykirály maradt már csak életben a sárkányok közül mire odaértünk, mindenkit szörnyű sors ért. A sötét mágia kietlenné tette a vidékeiket, ezért a fiatalok elrepültek új hazáért, de útjuk során meghaltak. Az idősek a bánatba és a széthúzásokba lelték halálukat. Graken visszafogadta Zeynt a sárkányok közé, de már csak ő él közülük, ugyanis a király is kilehelte a lelkét.

Erős szövetséges lehetett volna a sárkányokból, de már ők sosem csatlakoznak hozzánk. Számomra az út csak időpazarlás volt és rengeteg új bánat forrása, de Zeyn szemében mintha valami fény csillant volna ismét. Már nem az a kegyvesztett, kitagadott, korcs sárkány aki valaha volt, hanem ő az utolsó sárkány, Zeyn Leraign Dorg.

Fájó szívvel írom e sorokat és hamarosan le is teszem tollamat, mert lassan felemészt a bánat. A Birodalom fővárosa a következő célunk, Talbot király székhelye. Remélem, több sikert érünk el ott.”

Letette tollát, elcsomagolta naplóját és aludni tért. Álmatlan éjszakát várt, ehelyett csodás élménye volt az éjjel. Sárkányokkal röpködött körbe-körbe a hegyekben, látta Griborton városát és a palotát teljes pompájában, de ugyanakkor látta sötét felhőként elhatalmasodó mágiát is. Grilohát még sosem látta személyesen és képeken sem, de pontos képmása megjelent az álmában és ördögi kacajjal vihorászott. Görcsbe rándult tőle a gyomra.

Izzadtan kelt fel, nem bírt így aludni. Lihegett és várt, míg elméje kitisztult. Körülnézett. A kihalt pusztán senki sem volt körülöttük, egy árva lélek sem. Zeyn továbbra is megnyugtatóan szuszogott. A fiú végül visszafeküdt, bár félt a további rémálmoktól. Azonban félelme nem következett be. Nyugodtan aludta át az éjszaka további részét.

Reggel ismét útra keltek, de egyikük sem szólt a másikhoz. Egy falatot sem ettek, úgy indultak neki. Zeyn gyorsabban szedte a lábát, mint eddig bármikor, de Dalton nem panaszkodott. Meg volt róla győződve, hogy minél előbb sereget kell gyűjteni Griloha sámán és Alvetna egész serege ellen.

Útban voltak Mornein városába, Talbot királyhoz kétséges reményekkel együtt. A király tudott a háborúról, ő kérte fel az Erdőlakókat, hogy támogassák, de ennél többet Dalton nem tudott róla.

Mi van, ha a helyzet rosszabb, mint gondolták? Éhínség és járványok járnak szerte az országban? A sámán bármit megtehetett velük, ahogy a sárkányokkal is.

- A helyzet erre jobb – mondta Zeyn, mintha hallotta volna Dalton elmélkedését. – A könyv itt van valahol, amíg a sámán meg nem szerzi, nem árthat aljas mágiájával ennek a vidéknek. Nézz csak körbe. – Valóban, a sárkányi igazat mondott. Az erdők még most is gyönyörűek voltak, a fák az égig értek.

- A mi országunknak, hogyhogy nem ártott akkor? Megtehette volna, a mi határaink sem a Birodalom része.

- Igaz, – válaszolt Zeyn – de ne feledd el, hogy az erdőtök valaha tagja volt a Birodalomnak. A könyv elrejtése után vált csak külön, míg a sárkányok hegyei óidők óta állnak külön országként.

A nap további részében nem beszélgettek egymással és csak sötétedéskor álltak meg. Hasonló volt a következő pár nap is. Harmadnapra azonban éjjel már megpillantották Mornein városának fényeit. A távolból ugyan, de egy pár órás járással már megközelíthető volt.

- Holnap találkozunk a királlyal – suttogta Dalton az orra alatt. – Holnap.

A nappal együtt ők is felkeltek. Éles, erős fény világította meg a tájat, messziségben a tornyok ablakai megcsillantak a ráverődő napfény miatt. Dalton álmélkodva nézte Mornein városát. Már a távolból is látszott, hogy két fallal van körülvéve. Az egyik a várost takarta és külön volt egy magas, erős fal, ami a palota köré épült.

Közelebb érkezvén már az egész vár építését is kivehették. Külső kapuművet építettek, ahol le volt engedve a csapórács. Mögötte egy másik kapu is volt, felvonóhíddal védve. A várárok körülölelte a falat, átfolyt a kapumű alatt, végül egy kis patakban ért véget észak felé.

Tornyok a fal síkjába építve magasodtak körbe-körbe rendszeres elhelyezéssel. A falakon oromfogak voltak, mögöttük őrszemek figyelték árgus szemmel a környéket. Mind a Birodalom jelét viselték sisakjuk homlokán, kék mezőben sárga korona.

A kapumű előtt négy őr állt, talpig páncélban. Fényes, ezüstszín páncéljukon megtört a reggeli nap sugara. Zeyn hátán Daltonnal pedig egyre csak igyekezett előre. Ők már látták az álmos katonákat, akiket hamarosan felvált a reggeli őrcsere, de az őrök szemei már le-lecsukódtak. Amikor a sárkány látóhatáron belülre érkezett, még mindig nem vették észre. Kezdték remélni, hogy nyugodtan elérhetik a kaput, amikor hirtelen egy trombitaszó harsant.

- SÁRKÁNY! – üvöltötte az egyik őrszem a falon. A kapuőrök azonnal felébredtek. Alabárdjaikat keresztbe tették, készen várták a fenyegető támadást. A falon az íjászok kihúztak íjaikat, feltöltötték nyílpuskájukat és vártak, míg lőtávolságra ér az ellenfelük.

Zeyn azonban megállt. Dalton ráállt a sárkány hátára és kiterjesztette a kezét. Fejéről levette a csuklyát. Mutatta, hogy békés szándékkal jött.

- Mornein hős lakói! – kiáltotta, remélve, hogy a szél elviszi a hangját az őrökhöz. – Nem kívánunk ártani nektek. A királlyal akarok beszélni. Fontos ügyben. Engedjetek be a város falai közé!

- Ki vagy te? – hallott egy gúnyos kérdést, valakinek a szájából. – Gyere közelebb! Amíg fegyvertelen vagy nem bántunk. – Dalton visszahuppant Zeyn nyakába és megpaskolta a vállát. Már éppen indulni készültek, mikor felfigyeltek egy másik hangra is.

- A sárkány ott marad! Egyedül gyere, fegyver nélkül! – Az utasítás egyértelmű volt. Dalton nem kívánt ellent mondani nekik. Szó nélkül lepattant a földre és kitárt kézzel odasétált a kapuhoz. A kapuőrök köré tódultak, közre fogták alabárdjukkal.

Az éles fegyverek csillogtak a fényben, amint a fiú torkához nyomták őket. Az őrök láthatóan meglepődtek. Idősebbnek néztek az ifjút távolról.

- Ki vagy te? – kérdezték ismét.

- Dalton vagyok, erdőlakó. A király hol… - elhalt a hangja. Az egyik őr megbökte bárdja nyelével.

- Itt most mi kérdezünk! – rivallt rá. – Az erdőlakók már elküldték az üzenetüket. Örömmel vesszük a segítséget. Valld csak be, a gonoszt szolgálod! Mi másért keresnél egy sárkány hátán? Hát már ők is ellenünk fordulnak?!

- Nem – válaszolt nyugodtan Dalton. – Fontos küldetésben vagyok. Beszélnem kell Talbot királlyal. Engedjetek be a palotába. Engem és társamat is, Zeyn Leraign Dorgot.

- Ez a Bogro! – kiáltott fel rémülten az egyik őr, felismervén a sárkányt. Térdre lökték Daltont. A rémült őr kihúzta kardját és a fiú nyakára szegezte. – Háborúra készülünk, te pedig elhozod nekünk a Bogrot?! Beszélj, különben levágom a fejedet!

A többiek leeresztették alabárdjukat. Úgy gondolták, hogy a fiú nem fog menekülni a kard elől. Fegyverek leengedésével azonban esélyt adtak neki a szökésre. Nem is tudták, hogy négy bárd jobban fogva tartotta, mint egy egyszerű kard.

Dalton leszegte állát, elkapta a kardot jobbjával, baljával pedig alhason könyökölte az őrt. Jobban fájt neki az ütés, mint gondolta. Az őr erős páncélja csaknem felfogta az erejét, de mégis hátratántorodott. Dalton felpattant, kezében az őr nehéz kardjával. Megperdült, elgáncsolta a férfit és leszúrta a kardot. Pont a megszeppent férfi nyaka mellé állította.

- Meg is ölhettelek volna – mondta nyugodtan a fiú. – Még sem tettem meg. Engedjetek be a királyhoz, nem mondom még egyszer, hogy nem kívánok ártani neki!

A rémült döbbenet tette, vagy az áhítattal vegyes csodálat, a fiú gyors mozgása láttán, de az őrök engedtek neki, azonban még most is fennakadtak valamin.

- Te beléphetsz, a Bogro marad – mondta az egyik, aki testes alkatából, erőteljes kiállásából, pödört bajuszából és megkeményedett arcvonásaiból következtetve a főnökük lehetett.

- Nem lehet. Neki is jönnie kell velem együtt.

- Őt nem tűrjük meg a város falain belül – vetette oda egy másik. – Örülj, hogy nem öltünk meg, kölyök. Bántalmaztál egy városi őrt, ezért halállal is lakolhatnál! Lépj be, vagy távozz. Te döntesz, de a szörnyeteg kint marad!

Dalton ökölbe szorította a kezét, mérgesen meredt a férfira. Nem tudta mitévő legyen. Szerencséjére valami belső erő – talán Remus mágiája – megmentette őt.

A király állt a falon, kék palástja ráomlott vállára. Arany koronája, benne az ékszerekkel csak úgy pompázott. Hosszú, fekete hajába ősz tincsek vegyültek, csakúgy, mint dús körszakállába. Arcán ráncok voltak a sok aggódástól a háború miatt. Kemény kiállása volt. Az ember egy elkényelmesedett, puhány alaknak képzelné el a királyt, de Talbot más volt. Széles válla, erős mellkasa és izmos karjai voltak. Nem is bársonyos pamut ruhákba volt öltözve, hanem ragyogó ezüst páncélba, amit arany vonalak ékesítettek. A Birodalom címerét aranyból verték a páncélra.

- Mi ez a nagy felfordulás? – kiáltott ki a várfalról.

- Ez a fiú és az a szörnyeteg, a Bogro beszélni kívánnak önnel, uram – válaszolt a parancsnok.

- Engedjétek be őket. A háborúban, aki nem az ellenségünk, az a barátunk. – Dalton máris elkezdte tisztelni őt.

- Nem tehetjük. A nép elborzadna szörny látványától. A fiú nélküle nem hajlandó bemenni.

- Rendben van – intett a király erős kezével. – Lemegyek én. – A kapuőrök mind megszeppenve láttak, ahogy királyuk lesétál a várfalról, egészen a kaput kezelő őrökig, kiadja a parancsot a felvonóhíd leengedésére és a csapórács felhúzására. Ezután kilépett ő, Talbot király és szembekerült Daltonnal, egy egyszerű erdőlakóval.

- Uram, a kíséret… - kezdte volna a parancsnok, de a király rátette a kezét a vállára és kedves mosolyát rávillantotta.

- Nem kell félned, drága barátom. Nem lesz gond. Térjetek csak nyugovóra, én majd elbeszélek velük. Ne zavarjon meg senki!

A király Dalton kíséretében elsétált Zeynhez. A rövid séta közben egy szót sem váltottak egymással, de amint elérték a sárkányt, mindenki meglepetésére Talbot meghajolt előtte.

- Fönséges sárkány – hajbókolt. – Minek köszönhetjük tiszteletedet? – Fölegyenesedett és szembekerült Zeynnel. Állta a pillantását, a legkevésbé sem riadt vissza. Dalton ebből is tudta, hogy Talbot nagyszerű király: bátor, nemes és jóságos.

- Fönséges? – dörmögte Zeyn ki nem érdemelt gúnnyal. – Azért irtottátok ki a sárkányokat, mert fönségesek voltak?!

- Sajnálom elődeim tetteit – válaszolt Talbot. – Jómagam próbáltam helyreállítani a rendet, de a hírnökeim sosem tértek vissza. Mondd csak, mi járatban vagytok itt? Igazán egy erdőlakó volnál, ifjú fiam?

- Igen – válaszolt. – A nevem Dalton, az övé pedig Zeyn. Ismertebb nevén ő volt a Bogro, de mára már megváltozott. Hadd mondjam el történetünket. – A király figyelmesen hallgatta az ifjú történetét. Elmesélt mindent Zeynről, Remusról, a barátjáról, akit Alvetnába hurcoltak, Griloha sámánról az egész kibontakozó háború valós okáról és a sárkányokról is. Helyenként Zeyn közbeszólt és kijavította, megtoldotta Dalton történetét. Kisebb csend után a király szólalt meg.

- Sajnálattal hallom a sárkányok pusztulását. Őszinte részvétem – meghajolt tiszteletteljesen még egyszer. – Zeyn Leraign Dorg, örülök, hogy a fajod visszafogadott, még ha utolsó lettél is közülük. Rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Tudtam Alvetna híres törzsi harcosairól, de mágia még a legrosszabb rémálmaimban sem jelent meg. Rendem, a Talbot rend kiváló harcosait a háborúra képeztük, mind lenyűgöző harcosok, de mágiával ők sem veszik fel a küzdelmet. Örömmel hallom, Dalton, hogy segítenél, és ha találkozol a druidával, küldd el neki őszinte hálámat. Igazán nagy szükségünk van most a segítségre.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, királyom. Kérlek, mesélnél nekem a Talbot rendről? Még sosem hallottam róluk. – A király meglepetten nézett a fiúra.

- Valóban? Úgy hittem mindenki hallott már róluk. – Dalton megrázta a fejét, Zeyn halkan morgott. – Rendben van. A rendet én alapítottam, amint trónra kerültem. Először féltem a sárkányok bosszújától, s a sárkányvadászok visszavonulása után létrehoztam egy rendet, tele erős férfiakkal, akik meg tudják védeni az otthonunkat, ha a sárkányok megtámadnának. Belátom, rosszul cselekedtem. A sárkányok nem jöttek ki többet a hegyeikből, a kapcsolatot pedig túl későn próbáltam felvenni velük.

Elnézett a távolba. A nap csaknem félúton járt dél és kelet közt. Elmosolyodott és visszafordult Dalton felé. Folytatta a történetet.

- A rendet azonban nem akartam felszámolni. Alvetnába küldött kémeink olyan jelentéseket küldtek, hogy az ott élő emberek remek harcosok és könnyűszerrel elpusztítanának minket, ha nem lenne az a nagy páncélunk. Könnyen mozognak, mégis erősebbek és izmosabbak. Küldtem egy expedíciót, hogy megtudják mi lehet a titkuk. Nem tért vissza senki sem közülük.

A Talbot rend egyik nemes lovagja, Lord Mergoran javasolta, hogy fejlesszük tovább a rend tagjait. Megtanultak bánni könnyű- és nehézfegyverekkel is. Gyorsan mozognak akár a legnagyobb páncélokban. Egészen kiskoruk óta harcosnak nevelik őket. Náluk kitűnőbbel még sosem találkoztam. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy én alapítottam a rendet, ami talán megvédheti gyönyörű országunkat. Azonban, mint már mondtam a varázslás ellen nem készültünk fel.

- Ezért vagyok itt. Az én feladatom a varázslás ellen van. A sereg elég nagy, uram?

- Sajnos nem. A Talbot rend mind a száz fője képes lenne akár holnap is harcba indulni, de a többiek nem. Sok báró nem támogatja a háborút, nem fogják, fel mekkora veszedelem fenyeget. A saját háromezer fős seregem pedig csekély létszám. A kis bárók többen támogatnak, ők féltik a kevés földjüket is, vagy csak jutalmat remélnek, de az igazán nagyhatalommal bírók aligha. A Körvárosok bárói közül senki sem kíván segíteni.

- Körvárosok? – kérdezett vissza értetlenül a fiú.

- Igen. Nem hallottál még róla? – Meglepettnek látszott. A fiú ismét megcsóválta a fejét. – Úgy hiszem jobban kéne terjeszteni a híreket. – Talbot elhúzta a száját és sóhajtott egyet. – A Körvárosok nem más, mint egy összefoglaló név. Ha megnézed a Birodalom térképet láthatod, hogy Morneint, a fővárost szabályos kör alakban veszik körül más fontosabb városok. A kereskedelem és a védelem szempontjából is igen nagy haszonnal szolgálnak. Hat városról van szó. Grolha, Vigron, Hebrad, Folyószél, Toronyhon és Lovaspart. Az első három a város akkori uraikról kapták a nevüket, az utóbbi három pedig egy-egy jellegzetességről. Folyószél városát egy folyó széléhez építették, de mára sajnos kiszáradt a kis folyócska, a valahai Bornen folyó. Toronyhon valaha támpont volt, ahonnan az ország nyugati részére rá lehetett látni és Lovaspart pedig egyértelműen az ottani lovakról kapta a nevét.

- Értem – bólintott Dalton. – Mit javasolsz, hol kezdjem a toborzást?

- Mindenképpen Toronyhonba vigyen az utad, az ottani báró, Lord Rolcha öntelt és kicsinyes, de nagy befolyással bír. Ha ő rábólint az ügyünkre, akkor a többieket is könnyebb lesz meggyőzni. Bevallom őszintén, nagyon örülök, hogy az Erdő Őre ide küldött téged és az utolsó sárkányt, Zeynt. Ha nem sikerül meggyőznötök a bárókat, akkor attól félek, vesztes háborúnak nézünk elébe.

- A legjobb tudásom szerint cselekszem. – Dalton meghajolt Talbot előtt, majd fölpattant Zeyn hátára. – Indulok is, ha nem bánja kegyelmed.

- Maradjatok, térjetek be palotámba egy napra, hogy kipihenjétek a fáradalmakat, amiket az eddigi út okozott. A legjobb ételről gondoskodom neked és természetesen neked is, mélyen tisztelt sárkány.

- A Zeyn megszólítás megteszi – morogta.

- Ne vegye rossz néven, királyom a morgását. Sok bánat érte az utóbbi napokban. Nem fogadhatjuk el a meghívást, a parancsnoknak igaza volt Zeyn valóban megriasztaná a népet, és nekünk is mihamarabb indulnunk kell.

Talbot arcán bánat tükröződött. Egy pillanat alatt visszaöltötte megszokott arckifejezését és mosolyt erőltetett magára.

- Kár. Igazán kedvem lett volna beszélni még veled, erdőlakó. Legalább hadd hívjalak meg titeket egy kiadós reggelire, és hadd töltsem fel hátizsákotokat az út hátralévő részére.

- Igazán mennünk kéne… - mondta Dalton, bár szíve legszívesebben marasztalta volna.

- Elfogadjuk az ételt – szólalt meg váratlanul Zeyn. – Hosszú utat megtettünk már, és bár te ettél pár falatot én semmit nem ettem az elmúlt pár napban. A várba azonban nem megyünk be. – Ez ügyben hajthatatlannak tűnt.

- Természetes. Várjatok itt, a legjobb embereim, a Talbot rend tagjai hozzák a fenséges ételt elétek. – A király meghajolt előttük és elfordult. Háta mögül még utánuk kiáltott. – Remélem, sikerrel jártok. A harcmezőn találkozunk!

Alig telt negyed órába a kapu ismét kinyílt és négy talpig páncélba öltözött férfi hozott nekik egy hatalmas tálcán szebbnél-szebb étkeket. Volt rajta egészben sült malac almával a szájában, töltött pulyka, narancsos kacsa, krumpli mindenféle módon elkészítve, saláta, paradicsom és minden mi szem szájnak ingere.

A lovagokon aranyozott páncél és bronz sisak volt. A sisak mögül csak a szemük látszott ki, szájuknál redőnyszerűen volt szedve. A páncél valóban keménynek, csaknem áttörhetetlennek tűnt, de mégis könnyű volt. Erős szíjakkal voltak egymáshoz kötve a hajlatokban, – nyak, hónalj, könyök, csukló, csípő, térd és lábfej – mindenhol, ahol csak szükség volt a könnyű mozgásra.

Mindegyik lovag magas volt, erős és széles vállú, hasonlítottak a királyra testalkatilag. Az ő páncéljuk közepén is arannyal volt kidíszítve a Birodalom jelvénye. Kihúzták magukat, úgy vitték az étket. Az ember azt hinné, hogy ezek a büszke lovagok lekicsinylőnek tartanák az étel hordozását, ami a szolgák munkája, de ők mégis örültek neki, hogy egy sárkánynak vihetnek ételt. A legnemesebb harcosok jöttek eléjük.

Maga Lord Mergoran is ott állt közöttük. Letették az ezüst tálat a sárkány és a fiú elé, majd meghajoltak és sorra levették a sisakjukat. Lord Mergoran ősz hajába belekapott a szél, meglebegtette a válla fölött. A többi lovag fiatal volt, többnyire rövidre vágott, fekete vagy barna hajkoronát viselt.

- A király jó étvágyat kíván az étel fogyasztásához és a küldetés sikeréhez, csak úgy, mint mi magunk is a Talbot rend tagjai. Rendünk legjobb harcosai jöttek el tiszteletüket tenni az utolsó sárkány előtt. – Meghajoltak mindnyájan. – Reméljük kedveteket lelitek az ételben. Drokka, az italt és a hátizsákot!

Az egyik lovag lekapta hátáról a vászonzsákot és kivett belőle két tömlőt, mindkettőben nagyon finom, mézédes bor volt. Kitárta előttük a hátizsákot. Volt benne még három boros tömlő, két kulacs víz és csomagolt étel, többnyire kenyér.

- A király ajándéka. Neked, mélyen tisztelt sárkány…

- Zeyn – vágott közbe.

- Neked, Zeyn nem tudunk inni hozni, egy hordónyi sem lenne neked elég, de van itt egy kis patak, tiszta forrásvíz, szolgáld ki magad kedvedre belőle. – Drokka meghajolt, s visszaállt a sorba.

- Köszönjük – mondták mindketten majdnem egyszerre. A Rend lovagjai elmentek, miután búcsút intettek nekik. Ők elfogyasztották a reggelit. Dalton nem evett sokat, mindössze egy mellet a kacsából és a pulyka egyik szárnyát. Zeyn egy falásra benyelte a sült disznót és a többit is sorban felfalta. Hangosan felbődült, látszott rajta, hogy elégedett a friss, finom étellel. Miután mindent elfogyasztottak Dalton ivott a borból, Zeyn pedig felkereste a patakot és ivott belőle. Csaknem az egészet kiitta pár hatalmas korttyal.

Gyors étkezés után keservesen indultak ismét útnak. A sok étel lehúzta őket, legszívesebben maradtak volna pihenni egy vagy két napon át, de a kötelességtudat túl erős volt. Útjukba vették hát Toronyhon hatalmas, égig érő városát, ami legközelebb állt Alvetna határához a Körvárosok közül.