Párbaj

Pár pillanatra még a levegő is megállt körülöttük, megdöbbenve Marcus bátor kiállásától. A fekete férfiak arcára ráfagyott a mosoly. Ilyen még sosem történt velük, hogy egy fogoly ilyen bátran, s ekkora erővel lépjen ki. Megfeszült, ugrásra kész izmai, és harci állása elvette a kedvüket a harctól, nem úgy, mint Sitáét.

Elmosolyodott és elkezdett tapsolni.

- Gratulálok! – mondta gúnyosan, s közben egyre csak felé lépkedett. Körülötte a rabszolgák próbáltak elbújni, vagy elszaladni a kegyetlen harcos elől. Páran, akik jó barátságot kötöttek halott társukkal köré sereglettek, s lecsukták szemhéját, hogy békében nyugodhasson.

Marcus állta Sita tekintetét, még farkasszemet is néztek. Egyikük sem húzta el a fejét. A fiú már nehezen állta a harcos tekintetét, de nem akarta kimutatni félelmét.

- Kihívlak! – mondta megtörvén a csendet.

- Ismerős voltál nekem, tegnap reggel. Megszemléltelek. – Marcus bólintott. – Az öcsém nyírta le a hajad, és dugott a bányába? – Pár pillanatra elgondolkozott, majd mikor belátta, hogy nincs értelme hazudni; bólintott.

- Kihívlak! – ismételte meg. A célja az volt, hogy Sita elfordítsa a fejét, s ne nézzen tovább a szemébe, mert elöntötte a félelem, miközben a szemei fürkészték az ő pillantását. Nem tudta, mi játszódhatott le a férfi fejében, de sejtette, hogy csak a gyilkolási vágy iránt érzett perverz öröm. – Az elsőszülöttségi jogért – tette hozzá.

Sita meglepetten kapta el a fejét, Marcus megkönnyebbülésére. Ilyen még sosem történt vele, hogy valaki ilyen bátran állna ki ellene, ráadásul egy alultáplált fogoly. Végül ismét elmosolyodott, és mielőtt bárki is megszólalhatott volna a pillanatnyi némaság után, szólásra nyitotta a száját.

- Rendben van – mondta.

- De… - csuklott el az egyik kaszttársának a hangja. Próbált ellenkezni, de a kihívás már megtörtént, nincs mit tenni.

- Egy fogoly nem hívhatja ki a törzs egyik tagját sem! – förmedt Marcusra Sita másik társa. – A kihívás érvénytelen. A törzsfő fiának jogában áll kivégeznie a… - itt elhallgatott, ugyanis Sita lépett mellé, s törölte képen tenyerével. Az ütés nagyot csattant, s vörös tenyérnyomot hagyott a lándzsás férfin.

- Kételkedsz bennem?! – rivallott rá.

- Nem, uram, én csak… - nem tudta mit hozzon fel mentségből. Jobbnak is látta nem beszélni. Mélyen meghajolt Sita előtt, majd az árnyékba húzódott – elnézést, uram.

Amint lerendezte a kételkedő társát, visszafordult a foglyok felé. Marcus még mindig ugrásra készen állt szemben vele.

- Lándzsával küzdünk, hajnalban. A bánya mögötti tisztáson. Nyugati hegyek közt akarsz meghalni, vagy keleten a pusztán? – kérdezte.

- Nem vagyok valami ügyes a lándzsával – mondta Marcus ferde mosollyal az arcán. Látván, hogy senki sem kíváncsi viccelődésére; letörölte a mosolyt az arcáról. – Keleten, a pusztán – mondta eltökélten. Páran feljajdultak körülötte. Mindenki a sziklákat választotta volna, hiszen Sita nyílt terepen csaknem legyőzhetetlennek számított.

Sita és a kétfős testőrsége otthagyták a rabokat, de nem mentek messzire, mindössze a közeli sátorházba telepedtek le, várni a hajnalt. Ugyanis hajnalban ébrednek a törzs tagjai, és Sita be akarta harangozni párbaját Donaghby vére ellen.

Fred úgy látszott, hogy megőrül az idegességtől. Fel s alá járkált, körbe-körbe Marcus körül. Közben káromkodott és méregette a fiút. Néha mérgében a sziklába vágott, de fájdalom jelei nem mutatkoztak meg az arcán.

- Nyugodj meg, barátom – mondta neki Marcus halvány mosollyal a képén. – Én harcolok ellene, nem te.

- Megöl… megöl… - mondogatta, mint ha nem is hallotta volna Marcust – Meg fog ölni. Most végleg meg fog ölni! – Természetesen ő Griloha sámánról beszélt, nem Sitáról. Kudarcot vallott Marcus megvédésében, ezért biztosra vette, hogy a sámán megöli őt.

- Van egy-két trükk a tarsolyomban – mondta Marcus nyugodtan – Ezzel csak segítek nektek. Nem ha…

- Segítesz? Igazán? Ne kelljen vért mosnunk a sziklákról, mielőtt kibányásszuk az ércet, ezért választottad a pusztát, ugye?! A kövek mögött elrejtőzhetnél, még esélyed is lenne, de így semmi. Az égvilágon semmi esélyed nincs Alvetna, sőt Gorlia legerősebb harcosa ellen – vágott a szavába vöröslő képpel.

- Nem ezzel – mondta a fiú. Hangjának nyugodtsága még mindig nem ingott meg. Ebben a pillanatban nagyon hasonlított Donaghbyra, a mindig nyugodt, bölcs királyra. – Ha nem lépek közbe, legyilkolnak kegyetlenül mindenkit! Nem nézhettem tétlenül! A pusztát pedig nem amiatt választottam, mert nem lehet hová elbújni, hanem egészen más okból. Mit is mondott Sita? A keleti oldalon található. Csak segítségemre lesz, hogy hajnalban akar megküzdeni velem. Alvetnában igen erős a nap, nincs igazam?

- De – vágta rá bosszankodva Fred.

- A bőrük lehet, hogy bírja a fényt, na de a szemük? – Ebben a pillanatban Fred megértett mindent. – A sziklák eltakarnák a felkelő…

- Napot! – vágott közbe ismét az ősz fogoly.

- Pontosan. Csak addig kell elhúzni a csatát, amíg elvakítja a nap fénye, aztán belévágom ezt itt – előhúzott ágyékkötőjéből egy élesre csiszolt szikladarabot. – Sok időm volt egyedül az utóbbi két napban, s bevallom, féltem, hogy lebukok. Ezért is készítettem ezt a bökőt. Egy szúrás a torokba, a szívbe, vagy a tüdőbe és a célpont lefegyverezve.

- Minek ez a kis fogpiszkáló, amikor lándzsával fogtok küzdeni?

- Nem értek a lándzsához, még elhajítani sem tudnám. Gyakoroltunk ugyan botokkal, de ez messze más, mint a mi házi botjaink, amikkel gyerekként játszottunk. A lándzsa eltereli a figyelmét erről az apró kis bökőről, és akkor képes leszek megölni.

- Ez őrültség! – fakadt ki Fred. – Mind meg fogunk halni, mert rejtegettünk téged. Ha nem győzöl, akkor… mind meghalunk. – Arca annyira sötét, és élettelen lett, mintha már több napja, sőt éve halott lenne.

- De, ha nyerek, enyém az elsőszülöttségi jog.

- Nem nyersz… - mondta Fred végszó gyanánt, sarkon fordult és eloldalazott a fekvőhelyéhez, ami történetesen pont a legyilkolt fogoly mellett volt. Elfintorodott a vér látványától, de végül letelepedett a vértócsa mellé és aludni kezdett, mit sem törődve Marcussal, aki bár eltökéltnek látszott, korán sem volt biztos tervének sikerében. Éjjel ő már aludni sem bírt, csak bámult maga elé, nézte a lándzsát a földön és a kis bökőt a kezében, ahogy tökéletesen illeszkedik a tenyerébe. Mintha csak a bütyke látszódna ki, ha ökölbe fogja, mindössze annyi különbséggel, hogy ez akár halálos is lehet.

A nap halvány ragyogását, amint elfoglalja helyét a reggeli égbolton már a bányából is látni lehetett. Még csak gyenge, vöröses fénnyel árasztotta el a vidéket, de a melegét már érezni lehetett. Most valahogy még erősebben, fényesebben és áthatóbban kelt fel a nap, segítve ezzel Marcust a terve végrehajtásában.

A fiú felkapta fejét a meleg lágy ölelésére. Pár perce szundított csak el, eddig nézte a sötétben himbálózó füveket, amint a gyenge szellő suhogtatta leveleiket. Jobban izgult, mint mikor Daltonnal a vadászatot tervezték. Bízott ugyan tervében, de rengeteg kétsége volt. Nem látta még harcolni sosem Sitát, nem tudta mire számítson. Az elmélkedéséből az egyetlen menekülési út a környezet volt, azért is szemlélte a közeli növényeket. A tömör sziklák közt egy-egy résben néhol előbújt kevés barna fű, egy elhervadt virág, vagy csak moha vette körül őket.

Mire felkapta a fejét Sita és a két követője már a bejáratnál álltak teljes harci páncélban. Törzsi létüknél fogva a páncél sem volt több mint egy bunda, bőrből készült alkar és lábvédő és pár szíj a testén átvetve. Erős, izmos hasa kivillant X alakban átfutó testét befogó szíjak közül. Minden bőr fekete volt, mint az éjszaka. Homlokán egy kendőt viselt, szintén feketét. A kendő közepébe egy fehér medve fejet hímeztek, amit két lándzsa fogott közre.

Sita lándzsája egészen lenyűgözte a fiút. Kénytelen volt megcsodálni a fegyvert, ami könnyen a halálát okozhatja. Sötét barna, csaknem fekete fából készült, mindkét oldalán pengékkel. Az alján kis, rövid penge állt, amivel könnyen a földbe lehetett állítani, vagy éppen egy védtelen emberbe is. A fegyver igazi hegye a lándzsa tetején volt. Vörösre festett, edzett acél villogott a nap lágy fényében. Hossza meghaladta az egy láb hosszat, pengéje kétélű, recés volt. Rombusz alakban borult a lándzsanyélre. Ha ezzel beledöfnek valakibe, akkor nem lehet kihúzni, hanem át kell nyomni a testen, csakúgy, mint a recés nyílvesszőket.

Marcust kirázta a hideg, ahogy elképzelte, hogy a lándzsa áthatol a bordái közt, egyenesen a szívébe. A recés hegy lehetővé tette a halált, egyetlen kis szúrással is. Ha egy nem is mély sebet üt a hasán, akkor sem tudja kihúzni, mert szétszaggatná a szerveit. Át kell nyomnia a testén, amitől még egy hatalmas medve is elterülne.

A harcos jobbján álló férfi gyolcsba tekert ruhákat tartott a kezében. Tett pár lépést Marcus felé, s ledobta elé a ruhát. Összevonta szemöldökét parancsolóan, s rákiáltott.

- Vedd fel! Sita egyenlő harcot akar. Kapsz tíz percet, hogy elkészülj. Reggeli vár a bánya előtt. Egyedül menj oda! – Elfordult tőle, meg sem várva a fiú válaszát. Mikor visszaért a helyére, a másik lándzsás lépett előre. Baljában saját fegyverét tartott, jobbjában pedig egy másik lándzsát, amit Marcusnak szántak.

A lándzsa egyszerűbb kialakítású volt, mint Sitáé. Vöröses fából készült, egy hegy ékeskedett rajta. Jól megmunkált acél volt, semmi különleges nem volt benne. Rövidebb is volt a törzsfő fiának készült lándzsától, és minden bizonnyal gyengébb is. Marcus nem értett ugyan a lándzsákhoz, de az íjakhoz igen, amik szintúgy fából készültek. Ez a fa nem volt túl erős. Könnyen eltörhet egy összecsapásban.

- Az én fegyverem nem éppen a legjobb – mondta keserű szájjal. Az előtte álló harcos V alakban húzta össze a szemét, majd mordult egyet. Ledobta a fegyvert Marcus lába elé, majd visszafordult, s lassú léptekkel a hűvös kövön elsétált a helyére.

- Igyekezz! – parancsolt rá hátat fordítva neki. Marcus megrázta a fejét, majd felvette a fegyvert. Párszor megsuhogtatta, kipróbálván a lándzsát, amihez hasonlót sem fogott még a kezében. Rossznak tűnt a szemében, de aztán meglátta benne a lehetőséget. Őt, mint minden erdőlakót kiképeztek a kétfegyveres harcra. Ha a lándzsát ketté törné, akkor hátrányából előnyre tehetne szert. Persze ezzel közelebb kellene engednie Sitát magához, ami nem szerepelt a tervében.

Felkapta a gyolcsot a földről és a három harcos után indult. Mikor kiért a hajnali napfényre, ott magára hagyták. Egy tálon két szelet hús volt, s mellette egy kis, barna cipó. Nem túl nagy adag étel, de mégis több, mint több napi kosztja. Gyorsan befalta, szinte rágás nélkül nyelve a falatokat.

Miután a reggelivel végzett kiborította a gyolcsba tekert ruhákat a földre. Ez is satnyább volt, mint Sita vértezete, de azért egész jó munka volt, csak régi. Felöltötte a barna kesztyűket, amitől végre – több nap után – érezte az ujjait. Ezután levette a szakadt zsákszerű ruhát a testéről, s felvette a barnás színű bélelt kabátkát. A meleg rögtön átjárta az egész testét.

A kabátkára egy páncélinget vett fel, majd felcsatolta a szegecses bőrből készült alkar és lábvédőket is. A bőrre rá volt festve a Birodalom címere. Kék körben egy sárga korona. Ebből értette meg, hogy ez a páncél nem a törzsiek páncélzata, hanem egy birodalmi könnyűlovasé, vagy egy felderítőé lehetett. Erősebb a vas, mint a bőrszíjak, de nehezebb is, ráadásul rozsda ette hosszú idők óta. Ahogy elnézte a nehéz páncélinget a testén, rájött, hogy ez csak hátráltatná. A lándzsa könnyűszerrel haladna át rajta, s ráadásul a mozgása is lassabb lenne tőle. Levette hát a kabátkát és a vértet is. A hideg ismét megcirógatta a testét.

- Hé! – kiáltott a sátorház felé, ami előtt a három harcos – köztük Sita – ült. – Bőrvértet kérek!

- Majd én… - pattant föl székéről az egyik harcos. Sita egy pillantás alatt ütötte hozzá a lándzsáját. A férfi megszeppenve ült vissza a helyére.

- Ott – mutatott Sita a sziklás hegységre. Engvar sétált le róla, egyenesen Marcus felé.

Engvar lecsúszott a kis kövekkel kirakott sziklafalon, egészen a fiúig. Üdvözlés képben arcul ütötte a tenyerével. A csattanást még a szellemek is meghallották.

- Elment az eszed?! Mit nem értesz azon, hogy bujkálnod kell?! – kiabált Marcusra. A fiú szeme sem rebbent, állta a pillantását. Engvar lenyugodott pár pillanat zsörtölődés után. – Vedd fel a páncélt!

- Nem – utasította vissza Marcus. – Rozsda marta és nehéz. Nem bírok benne jól mozogni. Könnyű vért kellene.

- Tessék, fogd ezt! – Levette magáról a prém borította köpenyét, s átnyújtotta Marcusnak. A fiú felvette, és becsatolta magán az övszíjakat. Most már úgy nézett ki, mint egy törzstag. Nem védte ugyan a prém jobban, mintha nem viselne semmit, mégis átjárta a meleg és ez kellemes érzéssel töltötte el. – A hátadat megvédi. A korbács mély nyomokat hagyott rajta.

- Miért segítesz?! – kiabált utána a fiú, mikor Engvar hátat fordított neki. – Bizonyára tudod, hogy ha én nyerek enyém az elsőszülöttségi jog! Miért segítesz hát? – Engvar visszafordult. Arcán nyoma sem volt az érzelemnek, olyan volt, mint egy üres vászon.

- Nem nyersz – mondta, aztán eloldalazott.

Pár perccel később a két harcos jött Marcusért, s elvezették a pusztára a hegyek ölelésében. A puszta olyan volt, mint egy sivatag. A legkevesebb élet sem volt rajta, még a hideg kövek közt is több növény bújt meg, mint a homokos talajon. A tűző nap sok év alatt teljesen kihalttá tette a sivatagos pusztát. Többnyire a sárgás-barna szín dominált, az egészséges földszín helyett.

Sita már ott állt az egyik oldalon, Marcusszal szemben. Teljes harci öltözéke rajta volt, szemmel láthatóan élvezte a közönség éljenzését, kurjongatásait. Csaknem az egész törzs ott volt, még a rabszolgák is. A sámán oldalán állt Engvar, kezében tartotta íját, de vessző nem volt nála egy sem. Gilda a fogadásokat rendezte le a közönség között. Meglepően sokan fogadtak Marcusra, bár mind titokban tették. Senki nem merte volna felvállalni, hogy Sita ellen fogad.

Marcus elszakadt a két harcostól, elfoglalta a helyét és kihúzta magát. A tömeg hirtelen elhallgatott. Rajta is ugyanolyan törzsi prémköpeny volt, mint egy törzstagon. Az ilyen párbajoknál a foglyokon mindig birodalmi páncél szokott ékeskedni, nem pedig törzsi felszerelés.

A fiú büszkén lépdesett előre, nem mutatva mennyire fél. Sita szintúgy elindult felé, szemében már előre látta a vért. Az öldöklési vágy gonosz mosolyt csalt az arcára.

A nap még mindig a sziklák mögött bújt, de már elég fényt biztosított, hogy mindenki lássa miként mossa fel a pusztát Sita Donaghby vérével. Marcus idegességében nyelt egyet.

Már csak egy lándzsahossznyira volt a nagydarab harcostól. Elterelte gondolatait a félelemről, s kieszelt egy tervet. Hirtelen mindenki megdöbbenésére ledobta a lándzsát a földre. A köré gyűlt népség baljóslatúan felkiáltott. Engvar mancsába temette az arcát.

- Vívjunk ökölharcot – mondta a fiú. Bal öklében szorongatta a csiszolt, éles követ. Azt már tudta, hogy tiszta harcban nem nyerhet, ezért mocskos taktikákhoz folyamodott. Eleinte nem vitte rá a lelkiismerete, de aztán eszébe jutott, hogy igazságtalan párbajra kényszerítették.

Minden elcsendesedett, még a szellő lágy, egyenletes fújása is megállt pár pillanatra. Sita habozott, de végül meghajtotta a térdét, s lejjebb hajolt. A lándzsa recés hegye már súrolta a földet, de ekkor egy pillanat alatt felpattant, s előre döfött végzetes lándzsájával. Marcus fürgén elugrott, de a lándzsa megkarcolta bal vállát. A hirtelen belenyilalló fájdalomtól kiejtette a csiszolt követ a kezéből.

- Vedd fel a lándzsát! – parancsolt rá Sita. Marcus teljesítette a parancsot, de közben nem vette le róla a szemét, ám a nagydarab harcos nem támadott, sőt hátat is fordított neki, s tett pár lépést.

Marcus felvette a lándzsát, megfeszítette izmait és harci állást vett fel. Egy gondolat erejéig el szándékozta dobni a fegyverét, egyenesen a feketeember gerincébe, de aztán elvetette az ötletet. Amúgy sem bírnék vele célozni, gondolta keserűen.

- Sámán – fordult a nép és a sámán felé Sita. Meghajtotta a fejét, ám csak formaságból, nem tiszteletből. Egy ilyen nagykimenetelű küzdelem csak a sámán, vagy a törzsfő intésére kezdődhetett el.

- Hajtsd meg a fejed, erdőlakó – förmedt rá mély, morgós hangon Engvar. Marcus gondolkodás nélkül hajbókolt. Arcán olyan kétszínű mosoly volt, hogy mindenki megértette mit tenne legszívesebben a sámánnal.

- A harc ezennel kezdetét veszi! – üvöltötte a sámán. A két párbajozó mindkét kezét rátette a lándzsájára, s egymást méregették.

Marcus idegei edzettek voltak, ezért bírta Sita tekintetének mardosását. Egymással szemben lépkedtek körbe-körbe. Keresték a gyengepontokat másikjuk védelmén. Sita döfött. A fiú nehézkesen, de elhárította az első támadást, aztán a következő kettőt is. A negyedik szúrás azonban megkarcolta az arcát az egyik – még halványlila – monoklin.

A fekete férfi elvigyorodott. Tett hátra pár lépést, majd beleállította lándzsáját a földbe, ami függőlegesen megállt mellette. Marcus lihegett. Ilyen közeli élményben még nem volt a halállal, talán csak amikor a Bogro állt fölötte, készen a lecsapásra. Próbálta magát megnyugtatni, de nem sikerült. A pánik eluralkodott a testén. Mélyen lélegzett párat, s hallgatta a szél cikázását. Hátratekintett egy pillanatra. Mögötte álltak a foglyok és a sziklák, eltakarva a napot.

- Csak egy kicsit bírd még ki – suttogta magának bíztatóan.

- Támadj! – kiáltotta felé Sita. Két kezét széttárta, köpenyét lecsatolta magáról. Könnyű célpontot jelentett, de Marcus nem hitt a szemének. A harcos bizonyára nem tárná fel védtelen testét, ha nem lenne egy terve. Eszébe jutott egy ötlet. Közel sétált hozzá, mosollyal az arcán. Sita szemében kétszeres érzelmek dúltak. Örült terve sikerében, ugyanakkor csalódott, hogy ilyen hamar véget ér a küzdelem. Természetesen Marcus tervéről fogalma sem volt.

A fiú beleszúrta a lándzsahegyet a földbe, de erősen markolta a nyelét. Tett még egy lépést Sita felé, és ekkor meglátta annak ugrásra kész izmait. Jól sejtette. Ahogy rátámadna, a férfi elugrana, kirántaná földből a lándzsáját és átdöfné vele a testét. Kirántotta a lándzsát a földből, de nem támadásra lendítette, hanem egy marék homokot szórt vele a harcos szemébe.

Sita készült a támadásra, ezért rögtön ugrott is odébb, de a homokkal meglepte őt a fiú. A száraz homok a szemébe ment, elvakítva őt. Marcus ekkor előreugrott és lecsapott lándzsájával. A tömeg felkiáltott megdöbbenésében. Engvar tágra nyílt szemmel, s leesett állal figyelte a fejleményeket. Egyedül a sámán volt az, aki megcsóválta a fejét.

A döfés nem talált. Sita eltáncolt előle, kirántotta Marcus kezéből a lándzsát és vakon, csupán megszokásból vágott. A fegyver acélhegye ugyan nem érte el a fiú testét, de a lándzsanyél a kulcscsontját találta el és tört ketté rajta.

Marcus felüvöltött fájdalmában. Térdre rogyott, arcán könnyek csöpögtek végig. Ha nem viseli a medveprémet a hátán, a csontja is eltörött volna a lándzsával együtt.

Sita kitörölte szeméből a homokot. Dühtől vörös fejjel Marcus elé lépett. Belerúgott a mellkasába, ledöntve a fiút a homokba. Tehetetlenül feküdt ott a harcos meztelen talpa alatt. Próbálta felverekedni magát, de reménytelen volt a helyzete. Végül a férfi lelépett róla és lándzsája után nyúlt. Marcus kihasználta az alkalmat. Fogát összeszorítva pattant föl a földről, ragadta meg a csiszolt kődarabot - ami pont mellette feküdt a porban - és támadt rá a háttal álló Sitára.

Azonban a harcos gyorsabb volt, mint a fiú. Kihúzta lándzsáját a földből, s beleszúrta Marcus hasába. A recés hegy csaknem teljesen belefúródott a testébe. Érezte, amint elhagyja minden remény. A fájdalom elöntötte a testét, lassan lecsukódott a szeme is. Rendkívüli akaraterő kellett hozzá, hogy ébren maradjon. Egy végtelenségnek érezte az időt, amit ott töltött, farkasszemet nézve a mámorban úszó férfival. Meg akart halni, de valami nem engedte. Ekkor, mintha új remény kelne föl, kibújt a nap a sziklák mögül, elvakítva az örömtől vihogó Sitát. Szemeit becsukta, nem látott pár pillanatig. A mámortól reflexei is csökkentek, amúgy sem volt mitől félnie. Ám ezt kihasználva Marcus rászorított az éles kőre és egy végső erőfeszítéssel beledöfte azt Sita nyakába. Vörös vér buggyant ki a nyaki ütőér mögül. A harcos szeme felvillant, majd elhagyta az élet. Összerogyott, magával rántva Marcust is.

A tömeg a legnagyobb csendben követte az eseményeket. Nem láttak mást, minthogy Marcus keze meglendül, aztán vér fröcsköl szerteszét, majd mindketten eldőlnek. Mindenki őket nézte, próbálta kitalálni a történteket. Mindenki, kivétel a sámán. Ő másik irányba, délnyugat felé nézett. A reggeli napsütésben pár törzstag alakja rajzolódott ki. Medvesapkás fejéről megmutatkozott, hogy a törzsfő, Muhklaw tért vissza a gyűlésről.