2. fejezet
A lány mozdulatlanul feküdt a földön, sűrű, fekete haja szétterült a lehullott leveleken. Jeremy teljesen lesokkolt. Nem tudta, mit csináljon. Segítségért kiáltott, de nem válaszolt senki. Megpróbált visszaemlékezni, arra a kevésre, amit a suliban tanult az elsősegélynyújtásról. Légzés, pulzus! – jutott eszébe. Mindkettőt ellenőriznie kellene. Letérdelt a lány mellé és várt, hogy mikor fog megemelkedni a mellkasa, ami azt jelezné, hogy lélegzik. De nem történt semmi. Kísérteties csend honolt a lassan besötétedő erdőben. Elkapta a lány csuklóját és megpróbálta kitapintani a pulzusát – semmi. Egy bagoly huhogása törte meg a csendet. Jeremy ijedtében ugrott egyet. Az egész helyet valami furcsa, félelmetes aura vette körül. Jeremy legszívesebben villámgyorsan elhúzott volna az erdőből. De nem tehette. Nem hagyhatja magára Rose-t. Újra próbálkozott a pulzussal, ezúttal a lány nyakánál. Rose hirtelen hörögve levegőt vett. Végre újra uralta a testét.
- Hál’ Istennek, Rose! A frászt hoztad rám! Azt hittem, meghaltál – hadarta megkönnyebbülten Jeremy.
Rose ülő helyzetbe támaszkodott. Köhögni kezdett.
- Rose? Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Jeremy.
- Igen – felelte Rose, amikor végre szóhoz jutott a köhögéstől. – Csak… csak össze vagyok zavarodva. – mondta homlokráncolva. Nem hazudott, tényleg semmi baja –állapította meg. Nem ez volt az első eset, hogy akármilyen ok nélkül elájult.
Rose előhalászott a kabátzsebéből egy papírzsepit és letörölgette vele a vért az arcáról.
- Fel tudsz állni? – kérdezte Jeremy.
- Azt hiszem, igen – válaszolt Rose, és mintha be akarná bizonyítani, hogy igaza van, fel is állt. Későn jött rá, hogy ez nem volt valami bölcs ötlet, tekintve, hogy még eléggé szédült. Épp amikor kicsúsztak volna alóla a lábai, Jeremy elkapta.
-Hú… Nyugi, nem sietünk sehova. – Jeremy megpróbálta megtámogatni a még mindig szédelgő lányt. – Azt hiszem, jobb lesz, ha hazakísérlek.
- Nem kell. Jól vagyok – ellenkezett Rose és kibontakozott a fiú karjai közül.
- Egy frászt vagy te jól! Hisz alig állsz a lábadon! Azt nem is említem, hogy öt perce még azt hittem, meghaltál! – kiáltotta Jeremy.
- Oké, kísérj haza – felelte Rose békítően, mielőtt még veszekedéssé fajult volna a dolog. Valahogy nem volt kedve veszekedni.
Elindultak visszafelé az ösvényen. Még csak este hat körül járhatott az idő, de a fák között már sötét volt. Nem beszélve arról, hogy sűrű köd ereszkedett az erdőre, amitől alig lehetett pár méterre ellátni. Az erdőt körülvevő kísérteties aura erősebb lett.
Rose összerezzent. Olyan érzése támadt, mintha valaki – vagy valami – megérintette volna a vállát. Amikor hátrafordult, mintha egy áttetsző, sötét árnyat látott volna a fák között suhanni. Valaki a fülébe suttogott. A rettegés fojtogató gombócot növesztett a lány torkába. Nem értette, mit mondott a hang tulajdonosa, mivel valami idegen nyelven beszélt. Remegni kezdet, részben a hirtelen támadt, hideg széltől, részben a félelemtől.
- Félsz? – kérdezte Jeremy.
- Igen – mondta halkan Rose. A suttogás, amit hallott még erősebb lett.
- Tűnjünk innen!
Az út további részét futva tették meg. Mindketten megkönnyebbültek, amikor meglátták a parkot megvilágító első utcai lámpát. Ahogy közeledtek a fényforráshoz, a hang, amely úgy megrémítette Rose-t fokozatosan elhalt. Jeremy ragaszkodott hozzá, hogy a házáig kísérje őt, a lány pedig belátta, hogy sokkal jobb lesz neki, ha nem egyedül teszi meg a haza vezető utat. Túlságosan megviselték az erdőben történtek.
- Megérkeztünk – jelentette ki Rose, megállva egy régebbi stílusú sötétbordóra festett ház előtt. – Bejössz?
- Aha. Nem fogok zavarni?
- Dehogy zavarsz. A nagybácsimnál, Greg-nél lakom, de ő általában csak este nyolc körül jön haza a munkájából.
- Az ott az apukád? – kérdezte Jeremy egy fényképre mutatva Rose íróasztalán. A kép egy 45 év körüli férfit ábrázolt, aki terepszínű ruhát viselt. Az arcvonásaiban kicsit hasonlított Rose-ra.
- Igen.
- Mesélj róla! – kérte Jeremy.
- Amikor kicsi voltam, esténként mesélni szokott nekem a barátairól és a katonaságról. Négy éves koromban, amikor az oviban megkérdezték, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, ahelyett, hogy azt mondtam volna, hogy hercegnő, vagy valami ilyesmi, kijelentettem, hogy katona akarok lenni – nevetett magán Rose. – Most, hogy újra szolgálatban van, nagyon hiányzik – lesütötte a szemét. Nem akart beszélni arról, hogy minden éjjel vagy egy tucatszor rettegve riad fel, mert mi ha épp akkor halt meg az apja. Nem akart gyengének mutatkozni.
- És a nővéred? Hogyan tartjátok a kapcsolatot, ha olyan messze lakik? – váltott témát Jeremy, amiért Rose nagyon hálás volt.
- Majdnem minden nap beszélünk telefonon. Azt szeretné, ha odaköltöznék hozzá Amerikába. Szerinte egy jövendőbeli profi fényképésznek jobb sora lenne ott.
- Szeretsz fényképezni?
- Aha. Mindjárt mutatok pár képet. – Rose keresgélni kezdett az íróasztalfiókjában és pár perc múlva előhúzott egy fényképalbumot. Odaadta Jeremy-nek. A fiú átlapozta az albumot, amely tele volt Rose alkotásaival. A legtöbb kép hétköznapi dolgokról készült, mint például egy madár az ablakpárkányon vagy éppen egy öreg néni, aki a padon ülve eteti a galambokat, de Rose megigazította a színeket és mindenféle különleges effektusokat alkalmazott, egyedivé téve velük a képeket.
- Ezek igazi művészi alkotások! – mondta Jeremy.
- Ez a kedvencem – mondta Rose és megmutatta Jeremy-nek a kezében tartott képet. Egy ágon ülő baglyot ábrázolt. Ennél a képnél Rose nem használt effektusokat, mégis különleges volt. A madár szemében mintha értelem tükröződött volna.
- Hogy tudtad ilyen közelről lefényképezni? – kérdezte Jeremy. – Nem támadott meg?
- Nem. Ez a madár olyan, mint egy testőr. Egy ideje mindig a közelemben van – mondta a lány. - Ha kinézel az ablakon, lehet, hogy láthatod élőben is.
Rose odament az ablakhoz és pár percig nézelődött. Nem tévedett, a bagoly tényleg ott ült az egyik fa legszélesebb ágán. Intett Jeremy-nek, hogy jöjjön közelebb.
- Ott van – mutatott a madár felé. – Látod?
- Nem… Várj, már megvan! Ekkora baglyot még nem láttam! – ámult el Jeremy. – Milyen fajta?
- Ha minden igaz, akkor gyöngybagoly.
- Aha – mondta Jeremy. Valami rémlett neki, a hetedikes biológiaóráról. – A gyöngybagoly az egyik legnagyobb bagolyfaj, igaz?
- Igen.
- Ezt a madarat ma már láttam az erdőben – mondta hirtelen Jeremy.
- Lehetséges…
- És ha már az erdőnél tartunk… Nem kellene orvoshoz menned?
- Ha az ájulásomra gondolsz, már voltam vele orvosnál. A gyerekorvosom nem igazán tudta, mi bajom lehet, ezért elmentünk Londonba is valami híres neurológushoz, aki végül azt mondta, hogy valami különleges fajta migrénem van.
- Migrén? És te el is hitted neki? – hitetlenkedett Jeremy.
- Igen. Miért ne?
- Rose, én nem hiszem, hogy a migrén tünetei közé tartozik az életfunkciók leállása.
- Ezt meg hogy érted?
- Te nem lélegeztél. Sőt a szíved sem vert egy ideig. Szerintem valami komolyabb bajod van. Utána kéne járni, míg nem lesz késő – mondta vészjóslóan Jer.
Rose tudta, hogy nem migrénje van. Érezte. Lényének egy része többet akart tudni a betegségéről. De félt attól, hogy kiderülhet, hogy valami sokkal komolyabb baja van, mint a migrén. Mondjuk rákos. Vagy valami ilyesmi. Tudta azt is, hogy valami nagyon nincs rendjén vele, csak félt beismerni. De most hogy Jeremy rámutatott, el kellett volna fogadnia a valóságot. De nem tette. Inkább ezt mondta:
- Tudod, mit? Inkább hagyj békén. Ez az én privát problémám! Majd ha én akarni fogom, akkor kiderítem, hogy mi van velem. Most pedig jobb lesz, ha elmész.
Rose érezte, hogy forróság árad szét a testében. A szobája hirtelen nagyon hidegnek tűnt. Lázas volt. Nagyon lázas. Nem beszélve arról, hogy újra szédülni kezdett. Mindebből Jeremy nem vett észre semmit.
- Oké – egyezett bele és kiment Rose szobájából. A lány megvárta, a bejárati ajtó csapódását, aztán odatámolygott az ágyához és hullafáradtan elterült rajta. Tudta, hogy a láz miatt nem kell aggódnia, az csak a fáradtság miatt jelentkezett. Másnap már kutya bajom sem lesz – gondolta. Összegömbölyödött az ágyán, várva, hogy aludjon el. Még hallotta, amikor Greg hazaért, aztán mély, öntudatlan álomba zuhant.
|