Fogoly a bányában

Köd volt. Erős, átláthatatlan fehér köd borult az egész törzsre. Bebújt az emberek ruháinak ujja alá, s ott vízzé vált. Senki sem járt emiatt a szabad levegőn, a bányászok kivételével. A hivatalos bányászok figyelték a szolgákat, és utasítgatták őket. Sokan nem bírták a hideget és nem tudtak dolgozni. Ezeket vagy kivégezték, vagy a szerencsésebbeket megcsonkították. Az első kivégzés után mindenki erősebben dolgozott, próbálva feltolni testhőmérsékletüket.

Marcus két napja fogolyként élvezte Engvar „vendégszeretetét”. Tényleg jó dolga volt a többi fogolyhoz képest. Tömlöcbe sem zárták, bányában sem dolgoztatták. Többnyire egész nap csak lapult a sátorházban. Engvar felügyelete alatt volt, ugyanis Sita minden nap próbálta elkapni a fiút.

Arcán a sebek kezdtek begyógyulni, de még mindig sajogtak ha a verésre gondolt. Mondhatni, hogy jól érezte magát a meleg sátorházban. Régen vadászott már, mikor ekkora köd volt, de olyankor velejéig átfagyott. Bírta a hideget, jobban, mint társai, de a testére tapadó jeges vízcseppek őt is arra kényszerítették, hogy adja fel a vadászatot, vagy halassza el máskorra.

Engvar kérdezett tőle pár dolgot, volt, hogy az erdőlakókról, a családjáról, a vadászatokról, de végén mindig a háborúhoz lyukadt ki. Ha keze nem lenne megkötve, és nem lenne nyakán egy nyakörv, odakötve a sátorház főtartóoszlopához, kellemesen vendégeskedne.

Épp kényelembe helyezte magát a földön, a szalmaágy mellett, mikor Engvar hirtelen megszólalt. Összerezzent a hangjától, úgy tudta, hogy vendéget fogadott a fekete férfi.

- Kelj fel, indulunk! – mondta nyersen. Marcus nem kérdezett semmit, úgysem kapna rá választ. Felállt és odasétált Engvar mellé. Együtt kimentek az előtérbe, majd átbújtak az ajtónyílást lefedő prém alatt, és kiértek a dermesztő hidegre.

- Hideg van – rebegte Marcus. Engvar letépte az ajtónyílásra aggatott prémet és Marcus vállára tette. Szakadt ingén kívül most már egy prém is melegítette. Ettől kellemes érzése lett, amint átjárta a meleg. – Köszönöm.

- Ne köszönd! Nem érted teszem, hanem Muhklawért. Egyébként is, fázni fogsz még eleget a mai nap. - Engvar elindult előre, közben körülszaglászott, láthatóan keresett valakit, vagy valamit.

- Hová megyünk? Sita nem fog rám találni? – érdeklődött az ifjú.

- Sita a kocsmában van, és szokatlan módon vedel. Ha ő iszik, akkor nem lesz vele gond. A köd elrejt minket, gyere siess! – Megfogta a prémet a fiú nyakánál és rángatta őt maga mögött.

- Tudok menni magamtól is.

- Oda, ahová megyünk, nem akarsz! – Megrázta a fejét, közben mélyet sóhajtott - Mutass csodát, hadd lássam a lopakodó képességedet, vadász. – Előre mutatott egy rakás sátorház felé, a lépcsőn túl, a bányával szemben. A törzs többsége ott élt. – Látod a házakat? A ködből látszik a kémények füstje. Lopakodj oda, de figyelmeztetlek: mögötted leszek. Meg ne próbálj elszökni.

- A kötél nem enged, olyan messzire menni – mondta Marcus, de ekkor a férfi elvágta a kötelet, ami nyakörvét hozzákötötte a tartóoszlophoz. Pár méternyi kötél így is maradt, azt megragadta és a kezére kötötte. – Így nem tudok lopakodni – bosszankodott Marcus.

- Ajánlom, próbálj meg! – Rántott egyet a kötélen, mitől Marcus nyakát szorító érzés fogta el. Jobbnak látta engedelmeskedni.

A prémet gyorsan körbevette a köd, és Marcus ismét érezte magán a hideg borzongató érintését, de nem törődött vele. Lopakodott hangtalanul, s csaknem láthatatlanul egyik búvóhelyről a másikig. A köd teljesen elrejtette a testét, még Engvarnak is nehezére esett észrevenni az erdőlakót, amint egy ütemben mozog a köd áramlásával. Végül pár perc, gyerekjátéknak mondható lopakodás után elérték a kitűzött célt. A bányák előtti házakat. Ott megálltak, s Engvar Marcus mellé csapódott. Tőrt rántott övéből és a fiú felé szegezte.

- Ne csináld! – tört föl a könyörgés Marcus szájából.

- Fogd be! – förmedt rá a férfi – Nem akarlak megölni. A hajadat vágom le rövidre, megértetted?

- Mi? Miért?

- Gilda, a kocsmáros előbb volt nálam. Ő szólt, hogy Sita éppen részegre issza magát. Kicsusszant belőle az is, hogy pár társával be akarnak törni hozzám, és megölni téged ma éjjel. Amíg Muhklaw meg nem érkezik el kell rejtőznöd! Nálam nem vagy biztonságban, sem a sámánnál. A bányába mész, a többi fogoly közé. Jól jön az is, hogy borostát növesztettél, fogságod alatt, és kopaszon is máshogy fogsz kinézni. Kis szerencsével Sita nem vesz rólad tudomást. Muhklaw öt napon belül megérkezik, addig rabszolga vagy a bányában. Húzd meg magad, ha nem akarod, hogy Sita megöljön. Megértetted?

Marcus mélyen elgondolkozott. Szerette a haját, s nem akart kopasz lenni, valamint a bányai élettől is kirázta a hideg, de nem tehet mást. Eddig jó sorsa volt, de mégiscsak fogoly. Úgy könnyítheti sorsát, ha együttműködő, ezért nyelt egy nagyot és bátorságot gyűjtött.

- Igen – bár egyáltalán nem volt benne biztos.

Engvar levágta a haját csaknem kopaszra, s borostáját is csak körszakáll formájúra hagyta meg. Ügyesen bánt az éles késsel, meg sem vágta Marcus fejbőrét, vagy arcát.

- Ott a bánya. – Mutatott a hegyek felé. Valóban, a foglyok ott bányásztak a köd leple alatt. A hivatásos bányászok pedig nevetgéltek rajtuk és egymással társalogtak. – Add ide a prémet! – parancsolta. Marcus levette, ettől rögtön fázni kezdett. – Az inged is. – Vonakodva bár, de levette az ingjét is. A fekete ember odadobott neki egy koszos csuhát, ami leginkább egy zsákra emlékeztette a fiút. – Vedd fel! – Teljesítette a parancsot. A ruha szúrta, és fázott is benne, de jobb volt, mint félmeztelenül halálra fagyni. – Bakancs – mondta Engvar. Marcus már nagyon ideges volt, és nem tudta, mit kell legközelebb levennie, de végül levette bakancsát is. Engvar végül levágta róla a nyakörvet és eltette táskája mélyére.

Ott állt a sátorházak rejtekében egy zsákhoz hasonló ruhában, frissen vágott hajjal, mezítláb. Rendkívül fázott, és attól félt, hogy Engvarnak igaza lesz. A bányász foglyok közül nem sokan éltek hosszabb ideig, de egy hetet ki kell bírnia közöttük.

A fekete férfi odalépett hozzá és elkapta a ruháját. Elkezdte cibálni. Marcus nem értette a történéseket, de jobbnak látta nem megszólalni, ő csak ballagott utána.

- Hé! – kiáltott Engvar. A fekete emberek a bánya előtt felpattantak és kihúzták magukat. Koppintottak lándzsájukkal a kövön, s üdvözölték a törzsfő fogadott fiát. – Ez a fogoly szökni próbált. A sátrak mögött kaptam el – mondta, s előre lökte Marcust. A fiú elcsúszott a köveken, s hasra esett.

- Elnézést uram, máris gondunk lesz rá! – felelt az egyik sötétbőrű.

- Ne büntesd meg, csak figyelj rájuk! Hideg idők jönnek, nem szeretném, ha kifogynánk a bányászainkból.

- Igenis! – kiáltotta a férfi, s ismét koppintott lándzsája nyelével.

Engvar otthagyta Marcust dideregve a hidegben. Nem tudta mihez fogjon, még soha nem bányászott. Furcsa érzés volt számára a rövid, csaknem kopaszra vágott haj is. Fejbőre még soha nem fázott, az emlékezete szerint, de most ott is átjárta a hideg. Szótlanul álldogált a fekete emberek előtt, remélve, hogy nem büntetik meg.

- Lejárattál minket a törzsfő fia előtt – szólalt meg váratlanul a bányászok egyik őrzője. – Igencsak meg kéne büntetnünk téged, nem igaz fiúk? – nézett hátra három társára. Helyeslően bólogattak, morogtak.

- Hord ide magad! – förmedt rá egy másik. Marcus engedelmeskedett. Figyelmes lett rá, hogy a többi bányász rabszolga abbahagyta a kő ütögetését a csákányaikkal. – Téged valaki nemrég alaposan elvert. Nem fog feltűnni még egy pár ütésnyom, igaz-e? – Az ifjú torka azonnal kiszáradt. Levegőhöz is alig jutott. Ez hiányzott neki a legkevésbé.

- Melyik csoport tagja vagy? – kérdezte a fekete ember, aki nemrég még Engvarral beszélt. Haja rasztákban csüngött alá, befogva hajgumival. Ő lehetett a főnökük. Marcus nem tudta mit szóljon, még soha életében nem járt itt. Engvar nem mondta neki, hogy külön csoportok is vannak.

- A bányászoké, uram – kockáztatta meg. Helytelen válasz volt, az egyik férfi felpofozta.

- Nagyon vicces vagy – förmedt rá. Ismét ütésre emelte a kezét, amikor az egyik rab megszólalt a hátuk mögül. Fejét gondatlanul ápolt, vállig érő haj takarta be. Őszült már az eredeti vöröses lobonca. Sovány volt, a csontjai is kilátszódtak, de izmai is. Sok éve volt már tagja a rabszolga bányászoknak.

- Közénk tartozik, uram – mondta a rab. – A rabok csoportjához. – Voltak rabok és szolgák. A fekete emberek nem törték magukat a névadáson, a legegyszerűbbet választották ki.

- Igazán? Móresre kéne tanítanunk a csoportot. – A főnök már kezébe is vette ostorát, ami az egyik sziklán heverészett eddig. Párszor megcsattogtatta a levegőben, s a keleti szárnyon bányászók felé fordult.

- Egyedül szöktem meg. Nem szóltam róla senkinek, nem segített senki! – kiáltotta kétségbeesetten Marcus. – Új vagyok még itt, ne őket büntesse, hanem engem!

- Milyen hősies – mondta a főnök. Arcán csúf vigyor jelent meg, mint egy ragadozóé, mikor prédát lát. – Fiúk, büntessetek meg mindenkit, ne csak a rabokat. Ezt a pofátlant majd én lerendezem.

A nap végére Marcus azt kívánta, bár megölte volna őt Sita. Mindenki három ostorcsapást szenvedett el, ő ötöt. Emellett az egész hátralévő napot friss sebekkel a hátán kellett átvészelnie, miközben bányásztak és bányásztak. Azt se tudta miért teszik, csak ütötte a követ a csákánnyal. A többi rabszolga gyűlölködő pillantásokat vetett rá, mindenki utálta az ismeretlent jövevényt, aki miatt az egész bagázs szenvedett. Mindenki, kivétel az a rab, aki szót emelt érte. Próbált a közelében maradni, de beszélni nem merészelt hozzá, félve az ismétlődő ostorcsapásoktól.

Este megkapták szegényes kosztjukat, ami nem volt más, mint a kocsma maradéka. Marcus undorodva méregette az ételt, s csak piszkálta rögtönzött villájával, egy éles faággal. A fekete emberek csupa vendégszeretetből szívesen megköpködték az otthagyott ételt, ami a foglyokhoz került.

- Egyél! – mondta neki a férfi, aki szót emelt érte. – Hozzászoksz, nem is olyan rossz. – De ő mégsem evett belőle. Inkább lefekszik korgó hassal, mintsem hogy gyomorrontást kapjon, és hányingert.

- Köszönöm, de inkább mellőzném. – Felállt az asztaltól és elindult a csoportjuk hálója felé, ami nem volt más, mint a bánya belsejében felállított vékony sátor. Mindenkinek volt benne egy poloskákkal teli takarója, de neki még az sem, hiszen nem is volt bányász rabszolga, eddig a napig.

Mikor felállt látta, hogy mindenki gyűlölködő pillantást vet rá ismét. Sokán meg is lökdösték, ha maradt még rá erejük. Visszaült inkább az öreg rab mellé, hátha megtud tőle valamit.

- Miért segítettél? – kérdezte. – Hiszen tudod, hogy nem idevaló vagyok, mégis miattam szenvedtetek ti is.

- Megtanultam már, hogy sok szívességed kell tenni más, fiatal rabokkal, és akkor ők is viszonozzák. Gondoltam feltűnt, hogy én vagyok a legöregebb itt. Mindenki tartozik nekem, ezért is vagyok még életben. – Nem pont ilyen válaszra számított, de belátta, a fogolynak igaza volt. – Másrészről szimpatikus vagy. Szeretek jóba lenni az emberekkel, és tudom, milyen újonnan jött fogolynak lenni. Különleges eset vagy, mert maga a törzsfő fia hozott ide, és valamiért azt hazudta, hogy bányász vagy. Nem tudom miért, de nem is érdekel. A nevem Fred. Segítek neked beilleszkedni!

- Köszönöm. Marcus vagyok – mutatkozott be ő is. – Bárcsak mondhatnám, hogy örülök a találkozásnak. - Megvárta, míg Fred befejezi az étkezést, majd együtt mentek be a sátorba aludni. Végül kapott takarót is. Az egyik elhunyt rabét adták oda neki. Eleinte visszautasította, de végül, mikor elkezdett remegni a hidegtől, mégis elvette.

Két napja volt már a bányában, mint rabszolga. Sokat fogyott ez idő alatt, és még többet szenvedett. Keveset kaptak enni, az is undorító volt. A többi rab még most sem barátkozott vele, de legalább nem méregették gyűlölködő pillantásokkal.

Freddel egészen jó kapcsolatba került. Sokat beszélgettek, még a munkaidő alatt is, amikor épp nem figyeltek az őrzőik.

Épp indult vissza a bányába, miután elfogyasztotta száraz kenyérből álló reggelijét. Pár méter volt csupán a bánya, és a reggeli felszolgálására kijelölt ól között. Valóban ól volt – pontosabban istálló - régen, a lovaknak fenntartva, de a törzs hosszú évek óta nem használ hátasokat.

Már félúton járt, mikor meglátta, hogy az egyik fekete ember épp ostorral csapkodja Fredet az egyik sarokban. Az öreg rab száján hang sem jött ki, minden erejére szüksége volt, hogy életben maradjon.

- Hé! – kiáltott rájuk Marcus és odaszaladt melléjük.

- Takarodj, korcs! – förmedt rá a férfi. – Te is akarsz?! – Látszott rajta, hogy élvezi a rab csépelését. Szemében tűz izzott, egyre csak nagyobbakat ütött a félholt emberre.

A fiú nem bírta tovább nézni. Mikor a férfi hátat fordított neki, s visszafordult Fred felé, Marcus rávetette magát, s lenyomta a földre. A férfi elejtette az ostort, de nem veszett el az öntudata. Egy pillanat alatt lerázta magáról a rácsimpaszkodó erdőlakót, s tőrt rántott övéből. Marcus észrevette az orrában a karikát, mint Sitáé, csak ez kisebb volt.

A harcos Marcus felé vetette magát és szúrt. Vágott, döfött, próbálta megölni az ifjút. Marcusnak viszont remek reflexei voltak, és az önvédelemhez is értett. Kiütötte a férfi kezéből a tőrt, majd hátravetette magát egy ökölütés elől.

Háttal nekiszorult egy sziklának, és figyelte a felé közeledő embert. A férfi szemében düh és a gyilkolás utáni vágy égett. Izmai megfeszültek, hol ökölbe szorította a kezét, hol elengedte. Felvette a tőrt a földről és elindult Marcus felé.

A kölyök tapogatózott bármilyen tárgy után, amit használni tudna, de nem talált semmit. A harcos egyre közelebb került hozzá. Végül rászorult a keze egy csáklya nyelére.

Felemelte és eldobta. Nem talált, de meglepte vele a férfit. Előre ugrott, kitépte kezéből a tőrt, s egy pillanat alatt belevágta a fekete ember nyakába. Hallotta, ahogy a szive még dobbant egyet, aztán kihunyt a férfi szemében az élet, s a földre zuhant élettelenül.

- Mit tettél? – csodálkozott tágra nyílt szemmel Fred.