Fogságban

Marcus estére nyerte vissza az eszméletét. Pislogott párat, utána kinyitotta a szemét. Zötykölődött, rendkívül kényelmetlenül érezte magát. Mikor látása kitisztult körbenézett. Egy fekete ember vitte a vállán. Nem tudta jól felmérni a férfi magasságát, de jó egy fejjel magasabb lehetett nála.

Következőképpen a tájat szemlélte meg. Zöldellő fák már egyre ritkábban állták útjukat, ehelyett kövek és puszták voltak jellemzők az ösvény körül, amin mentek. Csobogást hallott, a folyó a közelükben volt. Hogy előttük, vagy mögöttük azt még nem tudta megállapítani.

Bele telt pár percbe, mire rájött, hogy rémálma valóra vált. A fekete emberek valóban elrabolták őt. Kétségbeesetten kezdett el ficánkolni. Ezzel nem ért el mást, mint, hogy lecsúszott az izmos ember válláról, és belenyalt a porba. Próbált felállni, de kezei is, lábai is össze voltak kötve.

Addig vergődött a földön, próbált felállni, míg az elhurcolói – két magas, kopasz, fekete ember – meg nem unták. Az egyikük egy pillanat alatt megforgatta lándzsáját és Marcus nyakának nyomta. Az éles penge meg sem sértette a nyakát, de érezte, hogyha egy kicsivel továbbmegy a lándzsa, ő már a vérében fuldokolna.

Ránézett a lándzsás férfira. Orrában piercing volt, kör alakú, mint a bikáké vagy a malacoké. Füle is ugyanígy teletűzdelve törzsi ékszerekkel. Fejletlen népnek tűntek, de a lándzsa nem erről árulkodott. Edzett, borotvaéles vas volt. Jól kiegyensúlyozott és megmunkált. A másik férfi íjat és tőröket hordott övében, ami a vállától a derekáig ért le, átívelve a testén. A fején neki is piercingek sora ékeskedett, de az orrában nem karika volt, hanem egy tű. Így különböztethetik meg a kasztokat. Gondolta Marcus.

- Fel! – mondta mély hangon a férfi.

- Nem tudok. Meg van kötve a lábam.

- Fel! – kiáltott rá ismét, nem törődve Marcus ellenvetésével.

- Nem tudok! – kiáltott vissza Marcus, később azonban megbánta. A férfi elhúzta a lándzsát a nyakától, és megpörgette. A fanyéllel képen törölte vele Marcust, aki ismét belenyalt a porba.

A másik férfi lehajolt hozzá, és elvágta a lábán a kötelet. – Állj fel! – mondta ő is. Marcus engedelmeskedett és talpra kecmergett. Feje még mindig sajgott az ütéstől, de jobbnak látta nem mondani. Sőt, egyáltalán beszélni sem akart. – Sita nem tűri a makacskodást! – mondta a fekete férfi akinek tű volt az orrában. – A főnökhöz viszünk, majd ő dönt a sorsodról, erdőlakó! Választhatsz, jössz a magad lábán, vagy húzunk a porban.

Igazán kedves. Gondolta Marcus. – Gyalogolok. – mondta. A férfi bólintott.

- Engvar vagyok, ő pedig Sita, mint már mondottam. Felderítők vagyunk, a feladatunk egy kotnyeles erdőlakó elfogása. Mi a neved?

- Mar… - kezdte mondani a nevét, de aztán rájött, hogy az erdőlakók főnökének fiaként nagy veszélyben lenne, ezért elharapta mondandóját. – Dalton. Mardalton, de jobb szeretem a Dalton megszólítást.

- Értem – mondta Engvar, de a pillantása gyanakvó volt. – Szedd a lábad. Kövess engem, Sita mögötted lesz. Ha szökni próbálsz elbúcsúzhatsz egyik kezedtől. Amúgy sem veszed többé hasznát!

Marcus szó nélkül követte az elől menő embert. Kicsinek és gyengének érezte magát a nagy emberek között, feltéve, ha ezek valóban emberek, s nem valami furcsa lények.

Egy óra gyalogút után elérték a folyót, ami véget vet az Erdőlakók határának. Marcus búslakodva nézte a vizet, még sosem látta ezt a folyót, de őszintén, nem is akarta látni. Engvar átszökdécselt a vízből kiálló köveken, de mikor Marcusra került volna a sor, ő megállt és elnézett oldalra. Esze ágában sem volt szökni, mindössze még egyszer körül akart nézni szeretett otthonában. Sita máshogy látta.

Jobbjában tartott lándzsáját két kézre fogta és tarkón vágta vele a nézelődő fiút. Marcus előrebukott, és belezuhant a hideg vízbe. Egy pillanatra elvesztette az eszméletét az ütéstől, de a víz felkeltette. Érezte a tarkója lüktetését, és mérhetetlen haragot kezdett el táplálni Sita irányában.

Ismét kimaradt számára pár pillanat. Arra eszmélt fel, hogy egy erős kéz elengedi a köpenyét és ledobja a part túloldalára Engvar lába elé. – Szökünk, szökünk? – kérdezte a férfi.

- É..én nem – dadogta.

- Sita szerint igen. – A férfi nem erősítette meg, helyette morgott valamit. – Melyik kezedet hiányolnád kevésbe?

- Nem szöktem! – mondta kicsit erőteljesebb hangon, mint az előbb.

- Ó, igazán? – kérdezte tettetett csodálkozással a hangjában.

- Körülnéztem a vidéken. Még sosem léptem át a hazám határát.

- Hah! – morgott Engvar is. – Valóban ilyen nyápicok lennétek, mint hallottam? Rendben van, most megúsztad kölyök, de ha Sita még egyszer úgy gondolja, hogy szökni próbálsz, elbúcsúzhatsz a kacsódtól.

Ismét erőltetett menetre késztették. Ő csak vánszorgott utánuk. Már két ütést is kapott a fejére, és mindkettő igencsak sajgott. Megváltást jelentett számára, mikor éjféltájt Engvar megállt és hátrafordult feléjük. – Tábort verünk, hajnalban folytatjuk az utunkat.

Az sem számított, hogy összekötötték a lábát, és a száját is befödték. Lefeküdt egy füves helyre és megpróbálta magára dobni a köpenyét. A ruhája viszont még mindig csurom víz volt, nem melegítette fel. Eddig is fázott, de a gyors menet elterelte a figyelmét. Most viszont még csak mozogni sem tudott, hogy a test hője meleget biztosítson neki.

Elkezdett beszélni a kötés mögül, de a két ember, mintha nem is figyelt volna rá. Hangosabban próbált, még mindig semmi választ nem kapott. Végül már ordított volna, ha nincs a kötés, és ekkor Sita keze megindult és fejbe kólintotta. Mai nap már a harmadik ütést mérte rá. Csakúgy, mint a többitől, ettől is elterült a földön és kis ideig elájult.

Mire felkelt, meleg tűz ropogott előtte. Megrázta fejét, látása azonnal kitisztult. Felült és a tűzhöz hajolt. A két fekete ember nyárson sütögetett valami undorító, gyíkszerű lényt. Marcust először elkapta a hányinger, aztán rájött, hogy még ezt az ételt is elfogadná, annyira éhezik. Beszélni meg sem próbált, nem hiányzott neki egy negyedik ütés.

Látta, hogy az emberek nem fogják megkínálni, ezért inkább lefeküdt, hátha elnyomja az álom, s mire felkel már nem itt, vagy nem ezekkel lesz. Hiú remény volt, ezt ő is tudta, de mégis jobb aludni, mint ülni korgó gyomorral.

Lehajtotta a fejét, de a szemére nem jött az álom. Sokáig forgolódott, már Engvar sem volt fent, viszont Sita mozdulatlanul ült a tűz mellett, kezét a lándzsáján tartva és folyton őt figyelte a szeme sarkából. Marcus utoljára azt gondolta, – mielőtt elaludt – hogy nézhet ki. Hány lila folt lehet a fején?

A nap még elő sem bukott a hegyek mögül, de a két fekete bőrű már felrázta Marcust az édes álmából. Nem vágyott másra, mint egy meleg teára, és kevés ételre, finom agancsfűvel fűszerezve.

– Kapkodd magad! – mondta neki Engvar, s felrángatta a fiút.

Marcus ismét kettejük között baktatott szótlanul. A nap most dugta elő a fejét a hegyek mögül. Erősebben sütött, mint, ahogy Marcus emlékezett rá. – A nap… – mondta, aztán magába fojtotta a szót, mikor rá jött, hogy ezért lehet, hogy ismét fejbe kólintják. Az ütés elmaradt.

- Mi van vele? – kérdezte Engvar. Sita csak morgott, őt zavarta, hogy beszélni hagyják a foglyukat.

- Erős. Átjár a melege, és érzem a bőrömön. Kicsit éget is.

- Ha! – horkant fel az előtte járó ember. – Nálunk ilyen a nap. Az erdőtökbe minden csupa sötétség, nem csuda, hogy nem süt be a nap rendes sugara.

- Nincs meleged a medvebőr alatt? – próbált még egy kérdéssel Marcus. Fogva tartják, de attól még beszélhet velük, vagy nem?

- Nincs. Melegen tart a hidegben, de a meleget is bírja. Most már fogd be a szád és örülj, hogy a köpenyed megszárad.

Marcus bele is törődött, hogy itt vége a beszélgetésnek. Nem akarta tovább feszíteni a húrt. Ballagott továbbra is a két magas ember között. Csöndben voltak, Sita is csak néha mordult fel.

- Messzire megyünk még? – kérdezte, s válaszként már kapott is egy ütést a feje búbjára. Kivételesen most nem esett el, de megállt egy pillanatra és lehajtotta fejét. Rendkívül fájt neki, pedig már épp kezdte elfeledni milyen érzés is, amikor valakit fejbe vágnak.

Sita morgott valamit és meglökte Marcust. Az ő idegei csak eddig bírták.

– Fejezd már be, te majom! – kiáltott rá. – Beszélj normálisan és ne csapkodj folyton! – Utólag belegondolva ez rossz ötlet volt. Sita azzal a lendülettel törölte képen Marcust, aki így eszméletét vesztette.

Felkelt. Ismét a nagydarab ember, Sita vállán volt. Tanult hibájából és nem kezdett el ficánkolni. Ellenben most sem úszta meg a földre zuhanást. Sita rántott egyet a vállán, mire Marcus lecsúszott róla. Engvar hajolt fölé, olyan közel, hogy hangját suttogva is hallotta. – Kedvellek, kölyök. Ajánlom, ne szólj Sitához, mert csúnyán megjárod! – megpaskolta Marcus arcát aztán mintha mi sem történt volna útnak indult ismét.

- Fel! – horkant rá Sita, mire ő feltápászkodott. Feje sajgott, szédült és hányingere volt. Jobbnak látta nem említeni, főleg nem Sita előtt. Összeszorította fogát és tovább bandukolt a két vadember között.

Az erőltetett menettel nehezére esett lépést tartania. Émelygése nem múlt el, mellette még a hasa is korgott. Nem mert megszólalni, de várta, hogy egyikük megálljon és étellel kínálja őt. Lassan be kellett látnia, hogy ez nem fog bekövetkezni.

Már régóta meneteltek. A nap is lemenőben volt. - Éhes vagyok – mondta végül, és készült a következő ütésre. Nem történt semmi. Engvar megfordult és rámeresztette nagy barna szemeit.

- Eszel a táborban. – mondta.

- Messze van még? – Látta, hogy Sita keze lendül, ösztönösen takarta be karjával a fejét.

- Sita! – kiáltotta Engvar Marcus meglepetésére. – Ne üsd meg többször, súlyos sérülést szenvedhet, a főnöknek nem tetszene, ha megölnénk. – A válasz csak egy morgás volt. Marcus már kezdte, azt hinni, hogy megúszta, de ekkor a lándzsa erős nyele a bordáiba fúródott. Fájdalmában felkiáltott.

- Ez nem a feje – mondta Sita. Marcus még nem hallotta ennyit beszélni. Először megijedt parancsoló, mély hangjától, de aztán elmúlt az érzés, mikor a fekete ember morgott egyet és előre indult egyedül, otthagyva Engvart és Marcust.

- Dalton, - mondta Engvar. Marcus először nem értette, honnan tudják barátja nevét, aztán eszébe jutott, hogy azt mondta ez a neve. – ne kérdezősködj. Ha rajta múlik, te már halott lennél, vagy egy végtaggal csonkább. Mint mondtam, kedvellek, de szabályok vannak. Te fogoly vagy. Megértetted? – Marcus bólintott. – Remek. Három kérdésed van, egyesével tedd fel, és oszd be, mert többet nem szólalhatsz meg az úton. Ha mégis, engedélyezem Sitának egy ujjad vagy ujjperced levágását. Megértetted? – Ismét bólintott.

- Messze van még a tábor? – kezdte első kérdésével.

- Hö! – horkantott fel Engvar. – Nem adod fel. Jól van, figyelj; fél napi járásra van, éjszakát is vándorlással töltjük, nem eszünk és nem alszunk addig. A főnökön múlik, hogy kapsz-e ételt, vagy megölet. Következő?

- Mi… - elharapta a kérdőszót, mást akart fel tenni, nem azt, hogy miért nem ehet. – Mit akar tőlem a főnökötök?

- Információt. Hallottuk, hogy a közelgő háború miatt felkértek titeket, kotnyeles vadászokat, hogy segítsétek a Birodalmiakat. A háborúról akar több információt, ennyit elég tudnod. Következő kérdés?

- Ki volt veletek az öreg, pár nappal ezelőtt, mikor berontottatok a táborunkba? Hogy tűntetek el? Miért nem ártott nektek a tűz? Mágiával bírtok?

Engvar szeme felcsillant az első kérdésre, mintha valamire most jött volna rá. – Egy kérdés! – mondta tettetett szigorral. Marcusnak nem tűnt fel, azt hitte, hogy kihozta a sodrából. A következő cselekedet is erre utalt. Engvar előhúzta a tőrjét és Marcus nyakának szegezte. Ezzel elterelte a fiú figyelmét. Közben másik kezével valamilyen tűt rántott övtáskájából és beleszúrta a foglyuk hasába. Marcust elhagyta az eszmélete. Ugyanolyan mérget kapott, mint mikor elfogták. Mint egy rongybaba zuhant a földre.

- Sita! Kapd fel, sietnünk kell! – kiáltott társának, aki válaszként visszamorgott. – Az uralkodójuk véréből való, mihamarabb el kell vinni a sámánhoz, és Muhklaw főnökhöz. – Sita értetlenül nézett vissza rá, de teljesítette a parancsot. Felkapta a fiút a földről és kocogva folytatták útjukat.

Az est már leszállt, éjfél is elmúlt. Ők még mindig kocogtak, mintha sosem fáradnának el. Csak mentek és mentek, míg el nem érték a céljukat. Izzadság gyöngyözött mindkettőjükön, de nem álltak meg. Már látták a táborukat, ahogy fáklyák lángjai nyúltak a sötét ég felé.

Tíz perc és elérik a tábort. Még gyorsabban kezdtek el kocogni. Pontosabban futottak. Marcus eszméletlenül vergődött Sita vállán. A két fekete emberen lobogott a medvebőr ruha, mint egy köpeny.

Fogadóbizottságnak két csaknem ugyanolyan ember várta őket. Orrukban nem kör, nem is tű volt, hanem két pötty, jobb és baloldalon, ez volt az őrök jele. Hangos értelmetlen kiáltással üdvözölték őket, és utat nyitottak nekik. – Már vártunk! – mondta az idősebbik és még egyszer tiszteletteljesen felmordult, utat engedve Sitának. Neki nagy tekintélye volt, ő a legnagyobb harcos az egész Fekete Medve klánban. A Törzsfő fiaként, illet is annak lennie.