Mikoron jött egyszer a tavasz, régen,
Feltűnt egy rózsabokor a dombvidéken.
Ezelőtt soha még nem történ ilyen,
De hisz' a nap sem marad mindig az égen!
 

E bokron többféle rózsavirág is termett,
Ki is szemeltem közülük a legszebbet.
Ám karcsú szára egyátalán nem engedett,
Sajnos így e rózsa enyém nem lehetett.
 

Távolról, csendben továbbra is figyeltem,
Bántódása ne essen, arra felettébb ügyeltem.
Szárazságban kapjon vizet, fényt a sötétben,
Téli hónapokban szerelmesen leheltem.
 

Egyszer azonban fontos dolgom akadt,
Melyet egyik ember sem tagadhat:
Meg kellett keresnem az igaz utamat,
Így egyedül hagytam egyetlen rózsámat.
 

Visszatérvén én a rózsát nem találtam...
Felülkerekedtem, kerestem, kutattam,
Napok alatt hetedhét országot bejártam,
Míg végül rózsámra rá nem bukkantam.
 

Mondd, drágámat ugyan miért ott leltem?
Egy másik, szebb, s bátrabb ifjú kezében,
Ki karjával nálam százszorta volt erősebb,
Így rózsámat le tudta szakítani előlem?
 

S már szépséges rózsám sem törődik avval,
Ki dacolt érte szárazsággal, hóval, faggyal.
Helyette teljesen el van telve amazzal...
Én pedig vígasztalhatom magam a bánattal.
 

Már csak az maradt, hogy reménykedem:
Drága rózsám kegyét még visszanyerhetem.
Hiú ábránd, ezt kénytelenül én is beismerem,
De enélkül értelmetlen lenne egész életem!